Mindannyian rokonnak születünk. Rokonok és idegenek kapcsolati hálójában élünk (vagy vergődünk). Életünk folyamán idegen emberek rokonává is válhatunk. Lássuk ezt egy kicsit tudományosabban is: a Magyar Néprajzi Lexikon megkülönböztet vérrokonságot, házassági rokonságot és műrokonságot (lásd a Wikipédiában:
A vérrokonság a leszármazás útján létrejövő rokoni kapcsolat.
Ez a rokonságtípus az, amelyre gondolva a rokonság fogalmát metaforikus jelentésben átvette a történeti nyelvtudomány. Róna-Tas András: A nyelvrokonság című művében (Bp. 1978.) azt olvashatjuk, hogy nyelvészeti szövegekben August Schleicher használta először a rokonság, nyelvcsalád, nyelvi leszármazás kifejezéseket.
A 19. század 2. felének nyelvészei úgy gondolták, hogy ha egyes nyelvek között létezhet vérrokonságszerű kapcsolat (vagyis a rokon nyelvek közös ősnyelvtől származnak), akkor az adott nyelveket beszélő népek is feltétlenül rokonságban (vagyis az adott népek fiai és leányai igen távolról, de mégis csak vérrokonságban) állnak egymással. Ezt a nézetet idézte a Rénhírek Hunfalvy Páltól
július 11-én. Ugyanott olvashattuk, hogy Vámbéry Ármin viszont józanul gondolkodott nyelvrokonság és néprokonság viszonyáról. Vagyis tagadta a nyelvrokonság és néprokonság feltétlen egybeesését. Vámbéry annak idején a nyelvét elvesztő bolgár népet hozta fel példaként. A bolgárokat azóta is rendre felemlegetik, ha nyelv és nép eredetének különbözőségére akarnak utalni.
Nehogy azt higgyük azonban, hogy ez az egyetlen példa! Vegyük, mondjuk, a magyarokat: A mai magyarok nyelve finnugor eredetű nyelv. A legkorábbi magyar nyelvű történeti források, nyelvemlékek majdnem egy évezredesek. Általuk bizonyítható, hogy az önmagát magyarnak nevező, Kárpát-medencei nép államalapítása óta ezt a nyelvet beszéli. A történeti forrásokból azonban azt is tudjuk, hogy ez a magyar nép már honfoglalása idején etnikailag igen vegyes volt. A kabarokkal, kálizokkal keveredve érkezett új hazájába. Az új hazaként választott Kárpát-medence egyáltalán nem volt lakatlan: avarok, szlávok és talán még germán néptöredékek is lakták. A keveredés oly mértékű volt, hogy a hagyományos antropológiai, majd az újabb genetikai vizsgálatok egyaránt azt bizonyították, hogy az Árpád-kori magyarság túlnyomórészt a 9. századi Kárpát-medencei őslakosok vér szerinti leszármazottja. Miközben nyelve bizonyíthatóan a finnugor nyelvcsaládba tartozó magyar nyelv volt. (Ezt néhány kutató azzal magyarázta, hogy már a 895-ös honfoglalás előtt is éltek magyarok a Kárpát-medencében. E feltételezést itt most nem tárgyaljuk, egyébként eddig nem sikerült igazolni.) A magyarság etnikai összetétele tovább bonyolódott a kelet felől menekülő besenyő, kun és jász csoportokkal, valamint az Itália, Németalföld és különböző német területek felől érkező telepesekkel. E bevándorlók a királyi udvar és a földbirtokosok hívására érkeztek. Később jöttek a törökök elől menekülő rácok (szerbek), majd a magyarság vérveszteségének kompenzálására a török uralom után ismét csak tudatos telepítő politika keretében behívott tótok (szlovákok) és svábok (németek). Ennek következtében a mai magyarok genetikailag már az Árpád-kori magyarsággal sem mutatnak jelentős kapcsolatokat, annál inkább a Kárpát-medencében és környékén élő, indoeurópai nyelvű népekkel. Tehát a vérrokonság vagy genetikai rokonság lényegében megszakadt a honfoglalás előtti magyarsággal, miközben a magyar nyelv nem vesztette el finnugor jellegét.
A genetikai vizsgálatokból egyes természettudósok messzemenő következtetésekre jutottak a magyarság eredetével kapcsolatban: Szabó István Mihály mikrobiológus arról értekezett, hogy
„a magyarok, a lengyelek és az ukránok genetikailag rokonok, tehát (!) ez utóbbiak elszlávosodott ugorok (… az elméletileg szintén lehetséges fordított magyarázat fel sem vetődik nála). … Szabó szerint a mezolitikumban bekövetkező éghajlatváltozás következtében a visszaszoruló mamutokat követő – immáron – ugor vadászok eljutnak Szibériába is (ahonnan mint magyarok egyszer majd visszatérnek), sőt egy csoportjuk átkel Amerikába, mert Szabó azt olvasta egy helyütt, hogy a kaliforniai indián penuti nyelvcsalád – ugor. Az Európában maradt uráliak pedig fokozatosan indogermanizálódnak, s így jönnek majd létre a germán, balti és szláv csoportok (köztük a fentebb említett lengyelek és ukránok, akik egyébként »tudat alatt« magyarok …)” (nézeteinek összefoglalását Simon Zsolt bírálatából idéztem, a Magyar Tudomány hasábjain folytatott vitát lásd:
http://www.matud.iif.hu/05sze/11.html,
http://www.matud.iif.hu/05dec/25.html,
http://www.matud.iif.hu/05dec/26.html,
http://www.matud.iif.hu/05dec/27.html).
A fentiekhez hasonló nézeteket másoktól is lehetne idézni. Lényegük, hogy egy adott tudományágból egy másik tudományág területére kiterjedő következtetésekre jutnak, s ez így már tudománytalan. Még azt a módszertani hibát is fölfedezhetjük, hogy Szabó István Mihály nyelv és nép történetét azonosnak veszi (semmi alapja sincs arra, hogy egy régészetileg és antropológiailag valamennyire ismert középső kőkori [mezolitikus] közösséget ugornak nevezzen, hiszen e népességnek csak kultúrájáról és genetikai kapcsolatairól rendelkezünk némi információval, nyelvükről viszont semmilyennel [ellenben nyelvi adatokból következtetve az ugor alapnyelv kialakulását a mezolitnál jóval későbbre datáljuk]).
Azt már láttuk, hogy a nyelvrokonság és a genetikai/vérrokonság egymástól külön vizsgálandó. A népek kialakulására, fejlődésére jelentős hatást gyakorolnak a kulturális kapcsolatok. Ennek kapcsán előfordul a kulturális rokonság kifejezés használata is. A kulturális rokonság szinte kivétel nélkül felvett, vagyis műrokonság. Csak egészen különleges esetekben (pl. idegenektől elszigetelt, de egymással kapcsolatot tartó népeknél) fordulhat elő, hogy a rokonnépeket kulturális, nyelvi és genetikai rokonságuk is összeköti.
A Kárpát-medencei magyarság szeretne közép-kelet-európainak látszani, ugyanakkor, kultúrájának keleti eredetét bizonyítani. A kelet-európai jelzőt mégis sértőnek találjuk. Göncz Árpád véleménye szerint a magyarok gondolkodása, életmódja és életfelfogása a szlovákokéhoz áll legközelebb. Mégis Magyarországnak Szlovákiával a legrosszabbak a politikai kapcsolatai. A kulturális hatások könnyen jönnek és mennek a lakóhelyén évezredek, évszázadok óta élő népek esetében is. A vándorlásra kényszerített népek esetében a kultúraváltás még gyorsabb lehetett. A honfoglaló magyarok, midőn „csatlakoztak a sztyeppi unióhoz”, átvették a sztyeppövezetben többségben lévő török népek kultúráját, szokásait (és az ehhez kapcsolódó szókincset is). Közép-Európa keleti peremén megtelepedve nyugatról és keletről is befogadtak kultúrájukba jót és rosszat. Ezer év után csatlakozva az Európai Unióhoz, lehet, hogy kultúránk a török hatáshoz hasonló gyorsasággal fogadja majd be a nyugat-európai kultúrkör elemeit (már érkezik az ehhez kapcsolódó, zömmel angol eredetű szókincs is). A népek története kapcsán tárgyalható rokonságtípusok közül tehát a kulturális rokonság árul el legkevesebbet egy nép kialakulásának koráról és származási helyéről.
A fentiek alapján megpróbálhatjuk eldönteni, rokonaink-e a
múltkori írásomban (szeptember 5.) tárgyalt keleti magyar (madijar és mazsar) töredékek?
1. kérdés: nyelvrokonaink-e? A kérdés értelmezhetetlen. Valamikor magyarul beszélhettek, de ma már nem beszélik ezt a nyelvet. A keleti magyarok, mikor még magyarul beszéltek, nem nyelvrokonaink voltak, hanem ők voltak mi, vagyis ugyanúgy magyarok voltak, mint a Kárpát-medencében élő magyarság.
2. kérdés: vérrokonaink-e? Ha hihetünk Bíró András Zsoltnak, akkor a honfoglalóknak igen (kutatásairól a napisajtóban számolt be, lásd:
http://www.mno.hu/portal/417223?searchtext=). Mi azonban már alig-alig vagyunk genetikai kapcsolatban honfoglaló elődeinkkel. Tehát a Kárpát-medencében ma élő magyar emberek többsége nincs vérrokonságban a keleti magyar töredékekkel.
3. kérdés: kultúráinkban van-e valami rokonság? Ma semmi, de a keleti magyarok lényegében azt a nomád állattartó életmódot folytatják, amelyet a sztyeppövezetbe költözött ősmagyarság különböző török csoportoktól átvett (majd aztán a Kárpát-medencébe érve egy másikra cserélte).
A keleti magyar emberek a Kárpát-medencei magyar emberek kis hányadával állhatnak csak vérrokonságban Mégis, valami összeköt minket: A magyarság nemzeti tudata őrzi a keletről származás emlékét. Habár a krónikáinkban megőrződött hun–magyar rokonság tudományosan kulturális rokonságként értékelhető, a magyar nemzeti tudatban mégis megkülönböztetett helyet foglal el. Ugyanígy nemzeti tudatunk részévé vált Magna Hungaria létezése is. A krónikákban leírtakat követve Julianus a 13. században megtalálta az őshazában maradt magyarokat.
A keleti magyarok mai leszármazottai ugyanúgy az egykori magyarság utódai, mint mi. Az idők folyamán azonban mi mást őriztünk meg magyarságunkból, mint ők. Minket, mai magyarokat népnevünk és nyelvünk köt össze a honfoglaló magyarokkal, míg a keleti töredékeket népnevük (népnevünk) és ősi kultúrájuk (kultúránk).