A finnugor történészkonferenciák emlékezete

Finnugor konferencia többféle is volt már az idők folyamán. Kezdődött a két világháború között a finnugor kultúrkongresszusokkal. Ebből ötöt is rendeztek. E konferenciákat röviden említi Szíj Enikő: A finn néprokonsági eszme az 1920-30-as években című tanulmányában (megjelent az Őstörténet és nemzettudat című kötetben, 1991-ben). Az 1928-ban Budapesten megrendezett konferenciára szerették volna meghívni a Szovjetunióban élő finnugor népek képviselőit, de a szovjet tudományos akadémia orosz nemzetiségű kutatókat kívánt küldeni. Így hamar kiderült, hogy a Szovjetunióban már új irányzat bontakozott ki a nemzetiségi politikában. A kultúrkongresszusok kénytelenek voltak a szovjet internálásokkal, a nemzetiségek tudatos háttérbe szorításával foglalkozni. E kultúrkongresszusok nem nevezhetők tudományos összejöveteleknek, inkább olyan nagyszabású családi találkozókhoz hasonlíthatnánk őket, ahol a cél mindössze annyi, hogy a távoli rokonok egymásra találjanak s efölött örvendezzenek. A ma létező összfinnugor rendezvények közül inkább a Finnugor Világkongresszusokhoz hasonlíthatnánk, semmint a tudományos eszmecserét szolgáló Finnugor Kongresszusokhoz. A kultúrkongresszusokról rendszeresen beszámolt Bán Aladár a Turán és más folyóiratok hasábjain (lásd itt).

A finnugor egymásra találás átkormányzása a tudományok területére az 1960-as budapesti Finnugor Konferenciával történt meg. Ez a rendezvény ötévenként ismétlődő, tartós tudományos fórummá alakult. Ebben az évben immár a 11. találkozó következik, s közülük a 4., amit Magyarországon tartanak (eddig kettő volt Budapesten, egy Debrecenben, most pedig Piliscsabán lesz). A Finnugor Konferenciák történetét Domokos Péter előadásából ismerhetjük meg, mely a legutóbbi joskar-olai konferencián hangzott el (megjelent a Magyar Tudomány 2006. évi 1. számában). E tudományos konferenciákat már sikerült megszervezni a hajdani Szovjetunió, majd Oroszország finnugor köztársaságaiban. A szervezés gyakran nehézkes volt, olykor-olykor itt-ott kisebb-nagyobb ellenállás is mutatkozott, de a magyar, finn és észt politikai támogatás segítségével csak sikerült 2005-ben Joskar-Olában, a mari fővárosban finnugor konferenciát rendezni. (Még a szovjet időkben, 1980-ban volt az első Finnugor Konferencia egy kisebb finnugor nép területén: Sziktivkarban, a Komi Köztársaság fővárosában.)

A Finnugor Konferenciák jelentősége, mint más tudományos konferenciáké is az utóbbi időkben csökken, illetve e konferenciák a megváltozott kommunikációs térben új arculatot keresnek maguknak. Inkább reprezentatív események, mint a tudományt konkrét eredményekkel előre vivő alkalmak, inkább a személyes találkozást szolgálják, mint a tudományos eszmecserét. A modern és gyors összeköttetést lehetővé tevő eszközök, különösen az internet átalakították az egymástól térben távol lévő tudósok munkáját, megvalósítva a mindennapi érintkezést és konzultációt. Így a konferencia már nem létszükséglet a tudományos életben.

Újabb fejlemény, már a Szovjetunió felbomlása után, hogy finnugor írótalálkozókat is rendszeresen szerveznek. 1989-ben az első ilyen még lényegében spontán módon szerveződött meg Joskar-Olában. Eleinte 2-3 évente, most már pedig rendszerszerűen 2 évente összejönnek a finnugor írók a finnugor világ különböző pontjain eszméket és szép gondolatokat cserélni. 2008-ban rendezték a 10. Finnnugor Írókongresszust, ismételten Joskar-Olában, idén pedig a 11. esedékes, a finnországi Ouluban (beszámoló és riport a 10. találkozóról). Az írókongresszusokat igen gyakran rendezik Oroszország valamely finnugor köztársaságában. A rendezés körüli nagyobb problémákról nem tudni.

Az utóbbi másfél évtized legnagyobb finnugorközi fejleménye a Finnugor Világkongresszus nevű politikai szervezet megalakulása volt. Ebben múlhatatlan érdemeket szerzett Nanovfszky György, Magyarország egykori moszkvai nagykövete. A Finnugor Világkongresszus Magyar Nemzeti Szervezetének elnöke Rubovszky Éva. A négyévente megrendezésre kerülő kongresszusok közötti időszakban rendszeresen ülésezik a Konzultatív Bizottságnak nevezett végrehajtó testület (magyar koordinátora Pusztay János). A Finnugor Világkongresszus olyan politikai intézmény, melynek tekintélyét az esedékes összejövetelen megjelenő államelnökök is jelzik. 2008-ban, Hanti-Manszijszkban, az 5. világkongresszus ünnepélyes megnyitóján részt vett és beszédet mondott az Észt Köztársaság, a Finn Köztársaság, a Magyar Köztársaság és az Oroszországi Föderáció elnöke is. A magyar államfő ekkor jelentette be, hogy a következő világkongresszus hazánkban lesz, Komáromban…

A napjainkban sikeresen működő finnugor tudományos, művészeti és politikai konferenciák után emlékezzünk meg végre címadó tárgyunkról, egy csendben kimúlt fórumról, a Finnugor Történészkonferenciáról. A Finnugor Konferenciák több mint ezerfős tömegében, a számtalan szekció között bolyongó történészek szerettek volna egy kisebb, de szakmaibb rendezvényt tartani. Így szervezte meg segítőivel Kyösti Julku professzor 1993-ban Ouluban az első Finnugor Történészkonferenciát. Az eseményről Klima László számolt be a Századokban.

Kyösti Julku ezen a konferencián adta elő nagy érdeklődés mellett új finn őstörténeti elméletét, melynek lényege, hogy a finnek nem az Urál mellékéről vándoroltak mai lakóhelyükre. Erről Finnországban komoly vita bontakozott ki.

A konferencia előadásai két kötetben jelentek meg (Historia Fenno-Ugrica I /volumina 1-2/ Congressus Primus Historiae Fenno-Ugricae Oulu 14.–18.6. 1993 Revalae 1996.). A kötetek kiadója az Ouluban létre jött finnugor történésztársaság, a Societas Historiae Fenno-Ugricae volt. Az új társaság vezetésébe magyar kutatókat is beválasztottak.

A konferencián nagy számban jelentek meg és igen jól érezték magukat a finnugor népek történelmével foglalkozó oroszországi finnugor kutatók. Ez nagyban zavarta az orosz belbiztonsági szerveket, ezért a szovjet módszereket elővéve igyekeztek finoman akadályozni állampolgáraik részvételét a következő történészkonferencián, amelyet Tallinnban tartottak, 1998-ban. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy a történészkonferencia sikeres rendezvény. A résztvevők örömmel fogadták Valerij Patrusev ajánlatát, hogy a következő konferenciát 2003-ban, Joskar-Olában rendezzék meg. Ez súlyos hiba volt. A finnugor történészkonferenciát ugyanis finom módszerekkel orosz belüggyé tették. A következő konferencia szervezéséről a Societas Historiae Fenno-Ugricae vezetőségének magyar tagjai sem tudtak semmit. 2008 nyarán jöttek a hírek egyes jó szándékú, be nem avatott rendezőktől, hogy lesz konferencia, s vajon miért nem jelentkeznek a külföldi, így a magyar kutatók sem? A lassan szivárgó hírek s a késve érkező jelentkezési lapok miatt igen kevés külföldi finnugrista vett részt az eseményen (Magyarországról csak Domokos Péter és Fodor István).

A konferencia kötetéből (Formirovanyije, isztoricseszkoje vzaimogyejsztvije i kulturnije szvjazi finno-ugorszkih narodov. Matyeriali III Mezsdunarodnovo isztoricseszkovo kongressza finno-ugrovedov. Joskar-Ola, 2004.) következtetve a szervezők között – feltehetőleg nem saját ötletükből eredően – eluralkodott a félelem, hogy mi lesz, ha a finnugor történészek aknamunkája következtében tovább bomlik az egykori orosz majd szovjet birodalom. Ezért a plenáris előadásokat a finnugor népek történetének kutatásában abszolút ismeretlen szakemberek tartották, akik arról értekeztek, hogy miért jó az egységes Oroszország, s abban miért jó a finnugoroknak. Ezután a kis finnugor köztársaságok akadémiai intézetének vezetői hitet tettek az egységes Oroszország mellett.

Hogy ez miért kellett? Nem tudom. Szerintem nem a finnugor történészektől kell félteni Oroszország egységét. Mindenesetre a félelem olyan nagy volt, hogy a 2008-as történészkonferenciát tudtommal meg sem rendezték. A Societas Historiae Fenno-Ugricae elvesztette ellenőrzését az események felett. Az alapító, Kyösti Julku ezt már nem érte meg. 2007-ben elhunyt.

Film a lozvai és szoszvai manysikról

A filmben Szojovat-paul (?) falu látható. A lakosság elsősorban vadászattal foglalkozik, a gyerekek a tanítás után járnak vadászni. A bácsi 23 medvét ölt, a hetvenkét éves néni ebben a szezonban a 226. mókusát lövi. A rén- és jávorszarvasok nagy ellenségét, a rozsomákot nem szeretik a manysik: csapdába ritkán esik, de a csapdába esett más állatokat szívesen fogyasztja. A kutya nem tudja elejteni a rozsomákot, de feltartóztatja, amíg a vadász oda nem ér.

(A filmben az Ivdel közelében található Burmantovó-i iskola és internátus látható.)




Az uráliakat arról ismerik, hogy fegyvereket adnak a frontnak, de a manysik is kiveszik a részüket a harcban, munkájuk gyümölcsét ők is beszolgáltatják. A manysik több száz kilométerekről gyűlnek össze, hogy megünnepeljék a Vörös Hadsereg győzelmét. Az ünnepség hagyományos vadásztánccal kezdődött. Az ünnepségnek elengedhetetlen része a rénhajtóverseny is.

Az 1:17-nél olvasható propagandafelirat: Пача олен нох патыс Красная Армия – Paśa ōlen noχ patis Krasnaja Armija – 'Éljen a győztes Vörös Hadsereg' (A Vörös Hadsereg oroszul szerepel, nincs manysira fordítva.)

(Köszönjük nāj āγi-nak a felfedezést.)

Poszt a finn hadseregről

A had- és rendvédelem történetével foglalkozó lemilblog tegnap terjedelmes posztot közölt a finn hadseregről. A rendkívül izgalmas írás erősen ajánlott olvasmány mindenkinek, aki érdeklődik Finnország iránt.

NRVV 43. – Bolsoj Atlim

Bolsoj Atlim (azaz Nagyatlim) több más környékbeli településsel együtt közigazgatásilag Malij Atlimhoz (azaz Kisatlimhoz) tartozik. Bolsoj Atlim a nevével ellentétben kisebb Malij Atlimnál. Az anomáliát az okozza, hogy a települések a folyókról kapták a nevüket, és a Bolsaja Atlimka (Nagy-Atlimka) valóban nagyobb a Malaja Atlimkánál (azaz a Kis-Atlimkánál). A két települést egyébként a köznyelvben csak Batlimként, illetve Matlimként emlegetik.

Bolsoj Atlimban még néhányan beszélnek hantiul, de nem a helyi, atlimi nyelvjárást, hanem a kazimit (amely egyébként a legéleterősebb nyelvjárás, de innen többszáz kilométerre északra beszélik). A helyi kazimi beszélők egyrészt olyanok leszármazottai, akik még a 20. század elején (esetleg még korábban) vándoroltak le a Kazim folyó mentéről: a parttól távolabb, az erdők mélyén a kazimi réntartók szállásai álltak. Őket aztán a huszadik század közepén falvakba vonták össze, végül az Ob-parti falvakba telepítették. E falvakban a gazdaság már a helyi oroszságéhoz hasonlított, a halászat és vadászat mellett elsősorban szarvasmarha- és sertéstartásból látták el magukat. E településeken a közép-obi nyelvjárás változatait, így az atlimit beszélték, de az eloroszosodás folyamata sokkal hamarabb elindult. A kazimiak még egy-két generációval tovább beszélték a nyelvet, közülük néhány idősebb és középkorú ma is él. Emellett van olyan is, aki a Kazim vidékéről költözött a faluba (ide jött férjhez), ezért beszéli a nyelvet.

Batlimban egyébként semmiféle különleges látnivalóra nem számíthatunk, viszont kellemes a környék, szép a táj.

A Szotnyikovói taxi természetesen a falu motorcsónak-kikötőjébe érkezik meg.
Mivel a faluban nincs sok munkalehetőség, a halászat igen fontos megélhetési forrás.
A közeli szigetekre kacsavadászatra is járnak.

A falu a magasparton helyezkedik el, meredek lépcsőkön lehet megközelíteni.

Ezek igen szűkek és mérsékelten karbantartottak,
a rajtuk való közlekedés körültekintést igényel.

A kikötő mellett áll a Szopka, mely valaha szent áldozóhely volt,
de ma már inkább szánkódombnak használják.

Innen gyönyörű kilátás nyílik a folyóra...

...és a távoli erdőkre, melyek különösen ősz elején színpompásak.
A sárgás, időnként vöröses levelű nyírek keverednek a sötétzöld fenyőkkel.

A falu takaros, rendezett, és a magasabb pontjairól fantasztikus panoráma nyílik az Obra.


Batlim nincs rákötve a nagy villanyvezeték-rendszerekre, hanem maga állítja elő az áramot.
2008-ban a transzformátor elromlott, és hetekig tartott,
míg a faluba eljuttatták a szükséges alkatrészeket: addig a falu áram nélkül maradt.
(Viszont ha van áram, működnek a mobiltelefonok is.)

A tehenek önállóan járnak ki a környező legelőkre, ill. térnek haza, ha eljött a fejés ideje.
Ennek köszönhetően gyakran találkozhatunk a falu belterületén sétáló szarvasmarhákkal.

Sőt, időnként egy csapat ló is átvág az utcákon.
A képen a háttérben az új iskola épülete látható.
Ez a település legnagyobb épülete, kollégium (internátus) és „kórház” is van benne.
Oroszországban azonban a kórház (bolnyica) inkább csak olyan intézményt jelöl,
ahol felügyelnek a betegekre, a falvakban természetesen nincs magas szintű orvosi ellátás.

Az iskolának van múzeuma is, ennek azonban jóval nagyobb a híre, mint a gyűjteménye.
Legértékesebb kiállítási tárgya néhány agyagedény-töredék, amelyet a környéken találtak.
Természetesen a tárgyak kontextusa elveszett a régészettudomány számára,
s a múzeumban is csak találgatnak, honnan és mikorról származhatnak.

Finnugor vonatkozású tény, hogy a múzeum birtokában levő két vinillemez egyike éppen észt:
az észt rádió zenekara és Georg Ots orosz nyelvű felvételei hallhatók rajta, többek közt ez a dal:

Uráliak az Olümposzon

A téli olimpia már napok óta tart, de hétköznapjainkat ez valószínűleg kevésbé rendezte át, mint a játékok nyári változata szokta. Ha azonban kíváncsiak vagyunk, hogyan haladnak „a rokonok” a megmérettetéseken, az éremtáblázaton láthatjuk, hogy a finnek és az észtek egyelőre fej fej mellett állnak a 20. helyen egy-egy ezüstéremmel.

A finnek érmét Peetu Piiroinen szerezte félcső versenyágban. A sportoló nem bánkódott, hogy ezúttal csak a második helyet sikerült megszereznie, elismerte az amerikai győztes (Shaun White) elsőbbségét.

Az észtek Kristina Smigunja 10 kilométeres sífutásban lett második helyezett. A korábbi (2006-os) téli olimpiáról két aranyat is elhozó versenyző szoros küzdelemben maradt alul. A sportoló már abbahagyta a versenyzést a 2006/2007-es idény után, most visszatérve mégis megmutatta, mire képes. A hazai közönség pedig lelkesen fogadta Észtország első vancouveri érmét, a köztársasági elnök Toomas Hendrik Ilves és felesége az érmet ünneplő dallal lepték meg a versenyzőt. A pillanat emelkedettségéből mit sem vesz el, hogy a János bácsi a csatában refrénjét alakította át az elnöki pár: „Kristina võitis hõbemedali, Kristina võitis hõbemedali!” (Kristina ezüstöt nyert, Kristina ezüstöt nyert!) formára.

Azt hogy az Orosz Föderáció csapatán belül az egyes oroszországi kisebbségek hogyan oszlanak meg, illetve az olimpián hogyan veszik az akadályokat, már nehezebb átlátni vagy kideríteni. Mindenesetre ahogy a pekingi nyári olimpia idején is, a vancouveri játékok alkalmából is elkészítették a Queen We are the champions című számának számos újabb (különböző nyelvekre átírt) változatát. Ezek között találhatjuk a dal nyenyec remixét is, amelyben különösen érdekes megfigyelni, hogyan veszik ki a maguk részét a biztatásból a csillogó szemű rénszarvasok:

NRVV 42. – Szotnyikovo

Szotnyikovo, pontosabban a nevét viselő „kikötő” (valójában egy platform) aligha mondható utunk legizgalmasabb állomásának, mégis van annyira sajátos, hogy érdemes rá egy rövidke posztot szánnunk. Viszonylag szerencsés helyzet, hogy Bolsoj Atlimból mindig kijön legalább egy csónak minden szárnyashajóhoz, így akit nem várnak ismerősök, az is el tud jutni a faluig. (A fuvar ára 50 rubel.)

Miután szárnyashajónk kirakott minket, elporzik a messzeségbe.

Ha nem volt szerencsénk, túl sokan számítottak a helyi taxira, és mi már nem férünk be.
Pánikra semmi ok, vissza fognak térni értünk, s addig legalább körülnézhetünk.

Bár Szotnyikovo a hegyes oldalon fekszik, nem közvetlenül a parton,
hanem egy partközeli szigeten.
Ennek köszönhetően a partja inkább a mezei oldal partjára emlékeztet.

Ez a part van annyira magas (és a nyár előrehaladtával egyre magasabb),
hogy a vízbecsúszás kockázata nélkül ne mászhassunk fel könnyen a szárazföldre,
különös tekintettel a platform és a part között tátongó résre.
Mi több, a szigetre rá se láthatunk.

Ám amikor csónakunk visszatér és ráfordul a Bolsaja Atlimkára, már sejthetjük,
hogy festői látványra számíthatunk.

(A Bolsaja Atlimka nem becézett, hanem nőneművé képzett forma:
az oroszok szeretik nőneműsíteni a folyókat, a szintén nőnemű reka 'folyó' szó mintájára.)

Breaking uudised: jön az új magyar–észt szótár!

Tõnu Seilenthal körülbelül egy órával ezelőtt jelentette be a Facebookon, hogy befejezte az új magyar–észt szótár korrektúráját: ez volt a hatodik ellenőrzés. A szótár így most kb. 1300 kéziratoldal, de még hátravan a járulékos részek (borító, címlap, előszó, használati útmutató stb.) megírása. A hét második felében a szótárat beküldik a kiadóba, és nyárra remélhetőleg meg is jelenik.

Gratulálunk, és várjuk az új szótárt!

NRVV 41. – Hanti-Manszijszktól Szotnyikovóig

Utunk során most kihagyjuk azokat a településeket, ahol sejtésünk szerint már nagy valószínűséggel nem találunk hanti beszélőket. Első állomásunk Bolsoj Atlim lesz. Bolsoj Atlim kikötőjét Szotnyikovónak hívják, ez egy ma már nem létező falu nevét őrzi. A két állomás közötti területről csak a szárnyashajó fedélzetéről szerzünk benyomást.

A folyó két partja közül kétségtelenül a hegyes, azaz a nyugati nyújt izgalmasabb látványt.

A hegyek között néhol szűk hasadék nyílik, s egy folyócska kanyarog ki az Obra.

Időnként azonban szélesebb, sekély, de nyár végére már kiszáradt folyómedret pillantunk meg.
Legeltetésre csak az ilyen helyek adnak lehetőséget ezen az oldalon.

Az erdős és a kopár hegyoldalak váltakozása festői képet nyújt.

A leszakadó partfalak olyan formákat hoznak létre,

mint amilyeneket a magashegységekben láthatunk.

A kikötők általában egy úszó platformból állnak,
melyre esőtől és széltől védő várakozóhelyet helyeztek el.
A mezei oldal településeiből nem is látszik több.
(Jelizarovo, az első állomás, Hanti-Maszijszktól másfél órányira, 86 kilométerre)

A hegyes oldal települései viszont általában azért nem látszanak, mert a magaspartra épültek.
A partról meredek lépcsőkön kell felmászni magához a településhez.
(Karimkari, Hanti-Manszijszktól három és fél órányira, 185 kilométerre)

Az ilyen településeknél megtekinthetjük a lakosság motorcsónak-parkját.

A hegyes oldalon a kikötő időnként igen távol esik magától a településtől,
így abból semmit sem látni.

(Bolsije Leusi, Hanti-Manszijszktól négy órányira, 205 kilométerre)

Az ilyen állomásokra a helyiek motorcsónakkal jönnek ki ismerőseik elé.

Megérkezésünk előtt az utolsó megálló Malij Atlim (négy és egy negyed óra, 217 km).
Itt a folyóról is megcsodálható a régi fatemplom, mely jelenleg nem működik.
Korábban a környékbeli hantik ide jártak az „orosz isten”-nek áldozni.

Arvisura/9

Már régen írtam az Arvisuráról. Most ismét elővettem. Történelmünk nevezetesebb eseményeinek Paál Zoltán-féle értelmezését kutatva a tatárjárás, a mohácsi vész és az 1848-as forradalom Arvisura-beli eseményeinek kívántam utánaolvasni. Nos, a forradalom említetlen marad az Arvisurában, a mohácsi vész leírása sem különösebben érdekes, talán csak az a motívum említhető, hogy a Csele patakba nem csak úgy fulladt bele jó királyunk, II. Lajos, hanem a belső ármánykodás és széthúzás nyomta a víz alá (vagyis néhány ármánykodó katona).

Hanem ez a tatárjárás érdekesen jelenik meg az Arvisurában. Paál Zoltán számára komoly írói feladat volt feloldani azt az ellentmondást, hogy a magyarok Ordosz-vidéki testvérei, a szintén hun ősökkel bíró mongol-tatárok pusztították el Magyarországot. E kérdés annyira foglalkoztatta a szerzőt, hogy az utolsó Arvisurákban is visszatért rá. Vagyis e témát tárgyalva az Arvisura befejezése felé is el kell kanyarodnunk.
A szerző koncepciója szerint Ogotáj főkán 1235-ben levelet írt a trónra lépő új királynak, IV. Bélának, amelyben felszólította, hogy vegyen részt a háborúmentes Új Égi Birodalom megteremtésében. Melynek érdekében természetesen együtt kell háborúzniuk a kitajok sárga hite, Mohamed zöld hite és Róma fehér hite ellen (306. Arvisura: Égi birodalom hírnökei. Turcsi aranyasszony rovása. Kr. u. 1195–1235. /5235–5275. m. t. é./ 976–977.).
A 307. Arvisura szerint a Magyarország felé közeledő mongolok sorban küldik üzeneteiket IV. Bélának, hogy nekik nincs túl nagy kedvük nyugat felé továbbmenni, ugyan foglalná el a magyar király ezt a területet. Utána akár meg is tarthatja (307. Arvisura: A „szószegő” király. Anonymus kivégzése. Köttöny fősámán, Ungika aranyasszony és Tomaj rovása. (Kr. u. 1190–1270. /5230–5301. m. t. é./ 977–980.).
IV. Béla azonban a keleti testvérek ellen fordult: a kunokat kiűzte Magyarországról, a mongolokat pedig fegyverrel fogadta. Ennek ellenére a palócok (és Paál Zoltán) ősei, az úzok, maguk is Ordosz-vidéki népség, megmentették a magyar királyt: a muhi csata után elbujtatták, majd Dalmáciába menekítették.
A muhi csatáról Paál Zoltán semmit sem ír. Megvolt, a király elmenekült, ennyi. A csatára később sem tér vissza, de az láthatóan bántja, hogy a magyarok és a mongolok – két testvérnép – ilyen keményen összecsaptak. A 349(A). Arvisura (A szabadság első napja. Jugán rovása.) a palóc honfoglalástól (Kr. u. 435) 1945-ig tekinti át az eseményeket. A történet keretét a Vörös Hadsereg ózdi benyomulása, a vasgyár elfoglalása adja, melynek során kiderül, hogy a szovjet partizánok (Szőnyi Márton csoportja) szabad idejükben átbeszélték a magyar történelmet. Ez a keret ad lehetőséget Paál Zoltánnak, hogy visszatérjen a tatárjárás eseményeire, és ismét fájdalomteljes mondatokban emlegesse IV. Béla árulását (melyről értesülve Ödögej/Ogotáj nagykánt megütötte a guta).

A 348. Arvisura tartalmazza Paál Zoltán és Szalaváré Tura találkozását, a medvetor leírásával együtt. Néhány motívumból sejthető, hogy ezt Paál Zoltán többször átdolgozta. A művet záró 349. és 350. Arvisura egészen 1980-ig követi az eseményeket. Tehát az utolsó Arvisurák készültek el utoljára. Összefoglalásként is olvashatók, mivel hatalmas korszakot ívelnek át: a 349 (A). Arvisura kb. 1500 évet, a 349(B). több mint 3500 évet, a 350(A). pedig kb. 10 500 évet.
A 349(B). Arvisura néhány összegző bekezdéssel zárul. Felidézi az első Arvisurákból, hogy az emberiség egy másik bolygóról származik, továbbá reagál a technikai fejlődésre is: a beavatottak várhatón „gondolat-rezgések” útján fogják terjeszteni az Arvisurák legfőbb tanítását: „Legyen a Földön Béke!”
E kései Arvisurák jól datálhatók a 350(A). két mondata alapján: „Mindezeket Jugán a Szent-Korona megtekintésén hallotta a hosszú várakozási idő alatt…” Cyrus Vance amerikai külügyminiszter 1977 őszén jelentette be a magyar korona visszaszolgáltatását. A koronát a következő évtől állították ki a Nemzeti Múzeumban.
És a másik: „Az amerikaiaknál egy lengyel ember lett a külügyminiszter…” Ez csakis Zbigniew Kazimierz Brzezinskire vonatkozhat. Nem külügyminiszter volt, hanem nemzetbiztonsági tanácsadó, 1977–1981 között. Vagyis a kötetben található utolsó Arvisura, a 350. 1978-ban vagy utána keletkezett, tehát valóban Paál Zoltán legutoljára megírt Arvisurája.

Talán az Arvisura ismertetésekor néha háttérbe szorult a finnugor elemek tárgyalása. Pedig azok folyamatosan jelen vannak a műben, ha nem is mindig a fősodorban. Numi-Tóremre és Joli-Tóremre szinte állandóan hivatkozik a szerző, de például a mohácsi vészre vonatkozó szövegrészletek után kutatva bukkantam arra a leírásra, hogyan kerültek a rénszarvasok a lappoktól az obi-ugorokhoz. Ismertetőmből azonban remélem kiderült, hogy az Arvisura a valós adatok és a fantáziaszülemények keverékéből létrejött irodalmi, és nem tudományos alkotás. Irodalminak is csak úgy merem nevezni, ha hozzáteszem, hogy naiv irodalmi alkotás. Ugyanolyan jellegű, mint egy naiv festmény: olykor rendkívüli képzelőerő jellemzi, de a megvalósítás igen gyengécske. Talán más sorsa lehetett volna, ha maga a szerző sem hiszi azt, hogy ő az egyetlen igazság tudója. Ha ettől elvonatkoztatunk, akár még jól is szórakozhatunk az Arvisurát olvasva.

Az Arvisura tartalmi ismertetését ezennel befejeztem, ha időm engedi, még két dologra térek majd vissza: a mű utóéletére, valamint megpróbálom kinyomozni, mikor és hol volt katona Paál Zoltán és hogyan lett partizán.

Megjelent a Finnugor Világ 2009. decemberi száma

Erről a számról kissé késve számolok be, mivel én is késve jutottam hozzá. Bár feltehetően a Rénhírek adja a Finnugor Világnak a legnagyobb publicitást, a szerkesztőség egyelőre nem érzi fontosnak, hogy ismertetési példányt küldjön a Rénhíreknek. De sebaj, így is megoldjuk.

Mielőtt a mostani szám ismertetésébe fognék, szeretném leszögezni, hogy legutóbbi ismertetésünk óta is megjelent egy szám, a 2009. szeptemberi, ehhez azonban távollétemben nem jutottam hozzá, szerzőtársaim pedig nem vállalkoztak az ismertetésére. Csak remélni tudjuk, hogy amikor egyszer végre lesz a Finnugor Világnak honlapja, ez a szám is olvasható lesz rajta.

E szám címlapján a szolnoki Széchenyi körúti Általános Iskola diákjai által készített Vejnemöjnen születése című metszet látható.

Az első cikk Vikár Bélára emlékezik, fél oldalon a legfontosabb életrajzi adatokat foglalja össze (szerző nincs feltüntetve), fél oldalon pedig Vikár Kalevala-fordításából olvashatjuk azt a klasszikus részletet, amikor Väjnämöjnen megszólaltatja a kantelét. [A Finnugor Világban többször is Väjnämöjnen alakban szerepel a név, a rendelkezésemre álló mindkét Vikár-kiadásban Vejnemöjnen szerepel. Köszönjük anonim házi lektorunknak a figyelmeztetést.]

A következő cikk Vikár Béla és a Kalevala címet viseli, szerzője Voigt Vilmos, és öt oldalt ölel fel. A szöveg nem más, mint az október 27-i Vikár Béla emlékülésen elhangzott előadás szövege. Mint a cím is mutatja, az előadás Vikár Kalevala-fordításával, annak hatásaival, utóéletével stb. foglalkozik.

Ezt követi két Sinikka Nopola-novella, mindkettő Kovács Ottilia fordításában. A fordítások közlésének apropóját az adja, hogy az írónő Magyarországra látogatott. A két szöveg érdekes adatokkal szolgál a kelet- és nyugat-finnek közötti kulturális különbségekről, ill. szokásaikról, de szövegként meglehetősen ziláltak, esetlegesek, inkább tetszőlegesen kezdődő és végződő asszociációkról van szó.

Ezután Kerezsi Ágnes köszönti Voigt Vilmost 70. születésnapja alkalmából: a cikk két és fél oldal visszaemlékezés egy egyoldalas bibliográfiával megtoldva.

Konferencia-beszámoló következik: Csúcs Sándor két és fél oldalon számol be „A finnugristák IV. Összoroszországi Tudományos Konferenciájá”-ról (sic). Csúcs kritikusan szól a konferencia színvonaláról, megállapítása szerint az előadások vagy meglevő ismereteket foglaltak össze, vagy gyakorlati kérdésekről (pl. újságíróképzés) szóltak, vagy nagyon apró részletkérdésekkel foglalkoztak. Meg kell említeni, hogy tudomásunk szerint ez az első cikk a Finnugor Világban, amely utal a Rénhírekre (konkrétan a Hanti-Manszijszkkal foglalkozó posztokra). Mindenesetre megtisztelő, hogy másfél éves létezésünk elég volt ahhoz, hogy a Finnugor Világ észrevegyen minket.

A következő két és fél oldalt egy forrásközlés tölti ki, Szíj Enikő közli Antti Jalava egy Görgeyvel kapcsolatos levelét. (Ebből egy oldal a kommentár, másfél oldal a levél.) Furcsa módon a levélben aláhúzott szavakat nyomtatásban is aláhúzva közlik, holott a sokak által kiváló filológusnak tartott Szíj Enikőröl nehéz elképzelni, hogy ne tudná: nyomtatásban semmit nem húzunk alá, a kéziratban található aláhúzásnak a nyomtatásban a kurzív szedés felel meg.

Két ismertetés következik. Sándor Andrea Elina Hirvonen Hogy ő is ugyanarra emlékezzen című regényét ismerteti másfél oldalon. Az nem derül ki, hogy az ismertetett kötet szerzője Elina Hirvonen, mindössze az ismertetés alcímében olvashatjuk, hogy az apja nem tud vezetni. Az ismertetést leginkább tartalomismertetésnek lehet mondani, de őszinte fájdalmamra nekem többszöri próbálkozásra sem sikerült megértenem, miről szólhat a regény.

A következő két és fél oldalon Csúcs Sándor ismerteti a Schmidt Éva emlékére Oroszországban kiadott Szeretettel és fájdalommal című (orosz nyelvű) kötetet. Habár véleményével, miszerint „Jó lenne, ha a terepkutatásra készülő fiatal kollégák elolvasnák Schmidt Évának ezeket az írásait és elsajátítanák az ő kutatói mentalitását és módszereit”, teljes mértékben egyetértünk, nem egészen világos, kikre is gondol. Tudtommal azon kevés fiatal (és kevésbé fiatal) terepkutatók mindegyike, aki szibériai terepkutatásra vállalkozik, mind Schmidt Éva tisztelője, s igyekszik követője is lenni. E kötet tanulmányozását is leginkább az nehezítette, hogy a kötet nehezen volt hozzáférhető (mint Csúcs leírja, maga is csak Hanti-Manszijszkban jutott hozzá), illetve az, hogy a fiatal finnugristák orosztudása (ahogy arra Csúcs is céloz) gyakran nem elegendő ahhoz, hogy szakszövegeket olvassanak. (De azért a terepre menőknél legalább az igyekezet megvan.)

A szám további részét, a 25.-től a 43. oldalig a Krónika című rovat teszi ki.

Ennek első oldalán a májusban elhunyt Gennadij Jushkov (sic!) komi költőről emlékszik meg rövid életrajzzal és egy versével – hogy ki, az nem derül ki.

Richly Gábor a Néprajzi Múzeum Hétköznapi történetek című kiállításának megnyitóján elhangzott beszéde valószínűleg a szám legszínvonalasabb írása (két oldal).

Keresztes László másfél oldalon számol be a tartui Rokon népek napja rendezvényeiről, elsősorban a Magyar nyelv a nagyvilágban, magyar nyelv Észtországban című konferenciáról, melyet a magyar szak alapításának 15 éves évfordulója alkalmából tartottak. Ebből megtudhatjuk, hogy a szakon eddig összesen 62-en végeztek, illetve szembesülhetünk azzal a furcsa ténnyel, hogy az utolsó négy lektornak azonos volt a családneve: Tóth Szilárd, Tóth Krisztina, Tóth Viktória és Tóth Tünde tanította a magyar nyelvet. (A cikkbe egy szerencsétlen sajtóhiba is csúszott: Csúd-tó neve helyesen Peipsi järv, és nem Peipsjärv.)

A Rokon Népek napja egyéb észtországi, pontosabban tallinni és viljandi programjairól Rodionova Elena számol be közle három oldalon. A fordítóként is tevékenykedő, lassan magyarnak számító udmurt származású szerző részletesebben szól a finnugor irodalmak észtországi kiadásáról is.

Valamivel több mint fél oldalon át lelkendezik Nagy Katalin azon a tényen, hogy Domokos Péter professzor könyvtárát a Sziktivkari Állami Egyetemnek ajándékozza. E sorok írója azonban nem tudja osztani örömét. Köztudomású, hogy Domokos Péter könyvtára rengeteg olyan könyvet tartalmazott, amely oroszországi kiadású volt és Magyarországon (nem egy köztük talán az egész Unióban) valószínűleg egyedüli példányként volt fellelhető. A cikk szerint is a kötetek közül 2022 orosz, 267 komi nyelvű volt. Feltehető, hogy a kötetek jelentős része Sziktivkarban, de legalábbis Oroszországban több helyen is elérhető volt. E kötetek elvesztése tehát Magyarország számára érzékeny veszteség, míg Komiföld vagy Oroszország számára közel sem ekkora nyereség.

Ezt követően Pál Szabolcs Bence két oldalon számol be a Baltic Sea Festival budapesti eseményeiről, igaz, kizárólag a finnugor (azaz finn és észt) vonatkozásúakról.

Ezután Kovács-Molnár Judit és Falk Nóra egyoldalas cikke következik a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum észt vendégkiállításáról, ill. a Viljandi Kulturális Akadémia népitextil-szakáról (náluk: Népi textil szak).

Ismét Kovács Ottilia következik, valamivel több mint egy oldalon számol be az októberben a finn nagykövetségen tartott, minőségi könyvkiadással foglalkozó szemináriumról.

Újabb könyvkiadással kapcsolatos írás következik, Tóth Szilárd (egyebek mellett a Finnugor Világ alapító szerkesztője) számol be Tiszta szívvel betörtünk az udmurt könyvpiacra címen az új udmurt nyelvű József Attila-kötetről, ill. annak bemutatójáról.

A 39-40. oldalon hírek következnek Falk Nóra összeállításában, egy részük olyan eseményekről számol be, melyekről ugyanebben a számban már volt szó. A hírek többsége egyébként is elmúlt kulturális eseményekről számol be, amelyekről jobb lenne előre tudni.

Ezek után csaknem három oldalnyi, kizárólag lapp vonatkozású hír olvasható Németh Zsigmond fordításában. Talán Sipos Mária gondos válogatásának köszönhető, hogy a korábbiakhoz hasonló rendkívül furcsa hírek most nem szerepelnek, bár furcsaságok így is akadnak:

A svéd Viktória hercegnő koftát öltött magára és ebben vett részt a svéd számiparlament ülésén.

(Valószínűleg a „Viktória svéd hercegnő” szerencsésebb fordítás lenne.)

Végezetül mindig szoktam néhány szót ejteni a Finnugor Világ gondatlan szerkesztéséről (ill. arról, hogy még mindig papíron jelenik meg az internet helyett), ezúttal is kitérek egy igen speciális problémára. A Finnugor Világ tematikájából adódik, hogy igen gyakran fordulnak benne elő orosz személy- vagy földrajzi nevek. Az orosz nevek magyar átírásának jól kialakult gyakorlata van, melyet pl. Hadrovics László A cirill betűs szláv nyelvek magyar helyesírása. Az újgörög nevek magyar helyesírása c. kötetéből, vagy Lackó Krisztina és Mártonfi Attila Helyesírás című (széles körben Osiris-helyesírás néven ismert) könyvének 252-254. oldaláról ismerhetünk meg (utóbbiban példák a 256. oldalon). E szabályoktól eltérni csak akkor szokás, ha a nevek az oroszban idegen (főként német) eredetűek (ekkor az átadó nyelv helyesírási szabályait alkalmazzuk), vagy ha a név viselője maga határozta meg nevének helyesírását.

A Finnugor Világ átírási gyakorlata azonban teljesen esetleges. Csúcs Sándor beszámolójában Nyina Liszkova neve angolos átírásban, Nina Lyskovaként szerepel (hasonlóképpen Nina lett Nyina Zajceva is), Viktorija Spogyina keresztneve viszont Viktóriaként szerepel. A 25. oldalon Gennadij Jushkov áll a magyaros Gennagyij Juskov, az angolos Gennadi(y) Yushkov vagy a németes Gennadij Juschkow helyett. A 28. oldalon Nyikolaj Kuznyecov áll, ami legalább megfelel a magyar átírásnak, de a 30.-on már Nikolaj Kuznecov – maga viszont a Nikolay Kuznetsov angolos átírási formát használja honlapján, sőt, komi–magyar szótárán is. Ezt a döntését pedig illene tiszteletben tartani. A 30. oldalon Nyizsnyij Novgorod is Nyizsnij Novgorod címen szerepel. E hibák azért is érthetetlenek, mert a főszerkesztő orosz szakot végzett és köztudomásúlag jól tud oroszul. Arról nem is szólva, hogy a Finnugor Világ szerzői rendszeresen diákok, a kiadvány tehát egyfajta oktató-nevelő szerepet is betölt: a diákok éppen az általuk elkövetett hasonló hibákból, pontosabban azok helyreigazításából tanulhatnának igazán.

Kamerák Észtországba

A Přírodainfo nevű cseh természetbarát oldalon keresztül olyan webkamerákon át leshetünk meg állatokat, melyek Észtországban állnak: pl. állatetetőket, partvidékeket és madárfészkeket figyelhetünk meg (utóbbiak pillanatnyilag nem működnek). Hogy egy cseh oldalon miért csak észtországi kamerákon át bámészkodhatunk, egyelőre számunkra is rejtély.

NRVV 40. – A Metyeor

Ha valaki romantikus hétvégét szeretne eltölteni a barátnőjével, jól teszi, ha Bécsbe viszi – ám ha e hétvégén egyben meg is szeretné kérni a kezét, akkor a minimum, hogy legalább egyik irányba szárnyashajóra vesz jegyet. Mifelénk a szárnyashajó a romantika netovábbja, és nem is olcsó mulatság.


Az Obon azonban kissé más a helyzet. A települések jelentős részét nyáron csak hajóval lehet elérni. A Hanti-Manszijszk és Berjozovo közötti több, mint 550 kilométert a Metyeor típusú szárnyashajó is közel fél nap alatt teszi meg: menetrend szerint reggel fél hétkor indul és hat óra előtt nem sokkal érkezik meg. Valójában azonban augusztus közepétől a nehezen oszló reggeli köd miatt több órás késések is előfordulnak, sőt, esetenként a hajó már nem ér el sötétedés előtt a célállomásra, hanem valamelyik közbeeső állomáson vesztegel. (A Metyeort Zelenodolszkban gyártják: ennek neve ismerősen csenghet a Mariföldre vagy Udmurtiába utazó finnugristáknak, hiszen a Kazany felé tartó vonat itt ér át Csuvasföldről Tatarsztanba.)

Megjegyzendő, hogy az út felénél található Oktyabrszkoje és Hanti-Manszijszk között levő településekre más hajó nem jár.


A Metyeor három fő részre, ún. „szalon”-ra oszlik. (A terminus ne lepjen meg senkit, oroszul a villamoskocsi vagy a busz belseje is szalon.) A bejárattól és a fölötte található vezetőfülkétől előre található az orrszalon (noszovoj szalon), mögötte a középső szalon (szrednyij szalon), majd ezt követi a nyitott fedélzet, amin át a hátsó szalonba (zadnyij szalon) jutunk. A nyitott fedélzet az egyetlen rész, ahol menet közben nyugodtan nézelődhetnénk, de folyamatosan tartózkodik ott 4–5 dohányos, úgyhogy erről az élvezetről érdemes előre lemondani. A bejáratnál ugyan nézelődhetnénk, de itt a folyamatos huzat rontja el örömünket. Éppen ezért nagyon nem mindegy, melyik szalonba sikerül helyet foglalni. Ha Hanti-Manszijszkban veszünk jegyet, akkor helyjegyet kapunk, de a helyfoglalást a helyiek nem veszik komolyan, úgyhogy érdemes tolakodnunk – különösen, ha végállomástól végállomásig megyünk.

Az út tervezésekor érdemes figyelembe venni, hogy a végállomásokon a poggyászt lemérik, és 20 kg felett pótdíjat kell fizetnünk, mely kilónként a jegyár 1–2 százaléka. Ha azonban nem a végállomáson szállunk fel, akkor a hajón kell jegyet venni, és a poggyászunkkal senki nem törődik. A jegyár egyébként nem vészes, a teljes útra valamivel több mint 1000 rubel.

Nyugalmi állapotban a szárnyashajó felfekszik a vízre...


...ám ha felgyorsul, talpaira áll, orra kiemelkedik a vízből. Mindez szintén szempont ülőhelyünk helyes megválasztásánál.


Egyértelmű, hogy az orrszalon a legjobb választás. Jó a kilátás, gyönyörködhetünk a tájban.


Legkevésbé jó választásnak a középső szalon tűnik. Zsúfolt, a tájból szinte semmit nem látni, mindenki keresztüljárkál rajta, mivel itt működik a kassza és a büfé is.


Ráadásul ezt használják csomagraktárnak is. A falon látható modern tévékészülék ne tévesszen meg senkit, filmet nem vetítenek. A középső szalon csak akkor jó választás, ha odakint nagyon hideg van, mivel a szalonok között egyedül ezt lehet értékelhető módon fűteni.



A hátsó szalon majdnem olyan kellemes, mint az első, legfeljebb időnként hátrafelé kell forogni, ha a teljes panorámát élvezni akarjuk. Az egyetlen igazi hátránya, hogy a motor felett van, így igen zajos.


Mint ezen a képen is jól látható, a Metyeor berendezése nem igazán mondható komfortosnak, és nem egy nagy élmény 12 órát végigülni ezeken a székeken.


Az orosz belsőépítészet egy szép példáját mutatja ez a mellékhelyiség. Az oroszok szeretik a nagydolgukat guggolva végezni (ez az orosz vécék higiéniai jellemzőit ismerve igencsak érthető preferencia), ezért ácsoltak a csésze köré egy lábazatot. Ez azonban igencsak megnehezíti a kisdologra érkező férfiember dolgát. A csésze ugyanis gyakorlatilag megközelíthetetlen, a deszkára felállni és onnan a mélybe célozni a hullámokon ugráló hajón bizonyos kockázatokkal jár. Saját tapasztalatból a fél láb deszkára helyezését és enyhe derékcsavarással segített célzást tudom férfitársaimnak javasolni.


Természetesen itt is módunkban áll megcsodálni az orosz barkácstechnológiát: esetünkben a plexi repedését javították némi kovácsmunkával.

Az új udmurt szavakról

Az oroszországi finnugor népek körében igen érzékeny kérdésnek számítanak a nyelvújítás kérdései. Ezekbe a nyelvekbe tömegével áramlanak be az orosz szavak, ezek áradatát új szavak alkotásával próbálják lassítani. Egyesek szerint az orosz szavakhoz már hozzászoktak, az új szóalkotások szokatlanok, erőltetettek, ezeket nem érzik sajátjuknak. Mások mindenáron a nyelv régi elemeiből szeretnének új szavakat alkotni. A többség természetesen a két véglet között ingadozik.

Ezekről a kérdésekről esik szó a Mali ke suono (Mert) című udmurt nyelvű tévéműsorban. A stúdióban Alekszej Skljajev, az Udmurt dunnye (Udmurt világ) című újság főszerkesztője nyilatkozik, a webkamerán keresztül pedig a magyarul is kitűnően tudó Olga Uraszinova, a Mus (Méh) aktivistacsoport tagja.

MERJÁnk nagyot álmodni

A mélyfinnugorok olykor olyan mélyre ásnak, hogy a finnugor gyökereket is kikezdik. Divatos kifejezéssel mondhatnám, hogy írjuk újra a tankönyveket, kíméletlenül kihúzva a finnugor szót. No, de nem azért, hogy sumér vagy maja vagy akár etruszk szavakkal helyettesítsük, hanem hogy végre felismerjük, hogy a mi rokonaink igazi, ősi, eltitkolt neve merja.

A paradigmaváltással azonban talán érdemes még várni, hiszen a merjaelmélet, amelyet az észt író, Enn Haabsaar (1943–2008) alkotott meg, akár sajátos fiktív mitológiának is tekinthető. A Finnugorrá válás (Soome-ugri saamine) című könyvében az uráli népek kő-, bronz- és vaskori történelmét igyekszik felfejteni. Az író egyébként autodidakta történész volt, munkásságát, amely az orosz történelem korai szakaszát is magában foglalja, az észt történészek meglehetős óvatossággal közelítik meg, ha nem éppen teljes elutasítással. A terjedelmes (463 oldalas) posztumusz mű mégis érdeklődésre tarthat számot a magyarok körében is, annak ellenére, hogy az ugor ág történetét csak kevéssé érinti. A manysik és a magyarok őseiről többek között azt tudhatjuk meg, hogy éppen ezek a népcsoportok közvetítették az indoiráni hatásokat a többi uráli nép felé. (Az alábbi ismertetés Martin Ehala és Jaak Prozes recenzióján alapul.)

Haabsaar a finnugor nyelvcsalád finn-permi ágába tartozó népeket illeti a merja névvel (a 10-13. században eloroszosodott finnugor népet, a merjákat valódi/igazi merjákként – észtül pärismerjalane – nevezi meg a szerző). Elméletének mitológiai kiindulópontja az, hogy Észak-Eurázsiában két típusú eredetmítoszt találhatunk. Egyrészt az alámerülés-mítoszok a jellemzők, amelyekben a két vízimadár alakú demiurgosz alámerül az ősóceánba és onnan hozza fel a földet. Másrészt a tojásból keletkező világ, amelyet egy madáristennő költ ki. Haabsaar azt állapítja meg, hogy míg az alámerüléses mítosz keletről nyugatra, addig a tojásból keletkezés nyugatról keletre terjedt el. Ennek megfelelően az obi-ugor és szamojéd népeknél, a szölkupokat kivéve, az alámerüléses változat jelenik meg, míg a merják (innentől kezdve a finn-permi ág valamennyi népét értve a merja elnevezés alatt) mitológiájában a tojásos változat a jellemző. Karjalában, a komiknál, mariknál és mordvinoknál azonban mindkét mítosz megjelenik, két kultúrkör érintkezésével számolhatunk ebben az esetben. Ebből Haabsaar azt a következtetést vonja le, hogy a merják ősi európai nép, akik benépesítették a jégkorszak után a jég alól fokozatosan felszabaduló területeket. Vagyis nem keletről való vándorlással számol az észtek és a nyugati-merják esetében, hanem azt állítja, hogy őseik már a kezdetektől fogva mai lakóhelyükön éltek és földművelő kultúrával rendelkeztek. (Nem voltak mongoloid vonásaik sem, ezek egy később bevándorló népességtől származhatnak.) Vagyis a bevándorló indo-európaiaktól a nyelvet nem azok magasabb szintű kulturális fejlettsége miatt vették át. Haabsaar a nyelvváltásra az indoiráni vallás monista jellegében véli megtalálni a magyarázatot. Ugyanis a monizmus felé hajló kultúrák asszimilációra törekednek, különösen igyekeznek a befogadóbb jellegű kultúrákat magukba olvasztani.

A kulcskérdés az, hogyan birkózik meg egy civilizáció a dualizmussal, a társadalmi és kulturális sokszínűséggel. Haabsaar 5 típust különít el, a merjákat abba a csoportba sorolja, amelyikre az jellemző, hogy ha nézeteltérés támad köztük, a felek elválnak egymástól, ugyanakkor az újonnan érkezőkkel mindig hajlandók újabb kétpólusú rendszert kialakítani. A szerző úgy véli, hogy az etnikai folyamatok megmagyarázhatók az ideológiák közti különbségekkel. A merják tehát kétpólusú, de nem antagonisztikus (a másként gondolkozókat elpusztítani nem szándékozó) kultúrájukba be tudták fogadni az iráni és balti hatásokat, sőt be tudtak illeszkedni más dualisztikus rendszerekbe, egészen az asszimiláló monisztikus szláv és germán kultúrákkal való érintkezésig.

Az őstörténet, a nép és a nyelv eredete, a mikvogymuk-fíling nemcsak nálunk vált ki tehát éles vitákat. Hogy Haabsaar munkájában mi támasztható alá kutatásokkal és mi utalható inkább a fantázia birodalmába, azt csak a további kutatások fogják majd feltárni.

A szabályos hangmegfelelésekről

Ismerősöm, egyébként kitűnő nyelvész, nyelvtudományi bevezető kurzust tartott elsőéves bölcsészhallgatóknak. A kurzus végi tesztben az egyik kérdés az volt, hogy mi igazolja a nyelvrokonságot. Több nyilvánvalóan helytelen megoldás mellett (a két nyelv hasonló, azonos a szellemük, beszélőik ugynahhoz az etnikumhoz tartoznak stb.) szerepelt a helyesnek szánt válasz, miszerint akkor, ha a két nyelv szavai között szabályos hangmegfelelések mutathatók ki. A többi válaszhoz képest ez kétségtelenül jól hangzik, de azért kevés.

Először is azt kell megnéznünk, miért beszélünk szabályos hangmegfelelésekről. Ha az alapnyelvben bizonyos szavakban bizonyos helyzetben fordult elő egy hang, és a nyelvek szétválása után ez a hang az egyik vagy másik (esetleg mindkét) nyelvben valahogyan megváltozott, akkor a két hang valóban szabályosan fog egymásnak megfelelni. Pl. a finnugor szókezdő p- a magyarban f-fé változott, míg a legtöbb nyelvben, így pl. a finnben is megmaradt. Innen vannak az olyan közismert példák a szabályos p : f megfelelésre, mint a puu : fa, paju 'fűz' : fagyal, pala 'falat' : fal-, perä : far, pää : fej, puoli : fél '1/2', pilvi : felhő, poika : fiú stb. Természetesen a szabályos megfelelés jelentheti azt is, hogy a két hang ugyanaz (pl. az ősi r sem a magyarban, sem a finnben nem változott), vagy jelentheti azt, hogy ahol az egyik nyelvben van valami, ott a másikban nincs. (Pl. a szó eleji finn s-nek a magyarban időnént semmi felel meg – azaz a mássalhangzó eltűnt és a szó magánhangzóval kezdődik – pl. syksy : ősz. Az is előfordulhat, hogy két különböző hang egybeesik, ezért ugyanannak a hangnak a másik nyelvben két (vagy több) szabályos megfelelője lehet: a finn s-nek magyar sz- is megfelelhet, pl. sydän : szív. Az is lehet, hogy különböző környezetekben valamelyik (esetleg mindkét) nyelvben ugyanaz a hang különbözőképpen fejlődik, ezért lehet egy hangnak több szabályos megfelelője. Így pl. a finn szó eleji k-nak a magyarba k és h is megfelelhet: kivi : kő, kala : hal. Ráadásul az egymásnak megfelelő szavak jelentése, mint azt a fenti példasor is mutatja, idővel megváltozhat, tehát a szabályos megfeleléseket nem az azonos jelentésű, hanem az etimológiailag összetartozó szavakban kell kimutatni. Az azonban, hogy mely szavak tartoznak össze etimológiailag, már egy jóval bonyolultabb kérdés.

Azok között a p-vel vagy f-fel kezdődő szavak között, amelyek a szétválás után kerültek be a finnbe és a magyarba, nem mutatható ki a p : f megfelelés. Ez azonban nem jelenti, hogy ne fedezhetnénk fel szabályos hangmegfeleléseket. Például egy sor olyan szó van, amely a magyarban és a finnben is f-fel kezdődik és etimológiailag is megfeleltethetők egymásnak. Ezek természetesen mindkét nyelvben jövevényszavak, és csak véletlen, hogy rokon nyelvekben fordulnak elő: pl. filosofia : filozófa. Megkockáztatható, hogy talán több ilyen szó is van, mint p : f megfelelést mutató. Mi több, a szabályos változásokon a jövevényszavak is átmennek, éppen ezért a régi jövevényszavak esetében ugyanolyan szabályos megfeleléseket figyelhetünk meg, mint az ősi szókincs esetében. A mai török szavakat a magyar nyelv ótörök jövevényszavaival összevetve megfigyelhetjük, hogy a törökben -ik-re, -ük-re végződő szavak a magyarban -ű-re végződnek: bitik : betű, yüksük : gyűszű, yüzük : gyűrű, yüzük : szérű. (Természetesen ezek a szavak nem a Törökországban beszélt oszmán-törökből kerültek a magyarba, de ettől még a szabályos megfelelések éppúgy kimutathatók. A gyűrű és a szérű történetileg ugyanaz a szó, feltehetően két különböző ótörök nyelvjárásból került a magyarba, ez a hangzásbeli különbség oka.)

Láthatjuk tehát, hogy pusztán a szabályos hangmegfelelések kimutatásával még nem bizonyítjuk két nyelv rokonságát. Mi kell tehát még a nyelvrokonság bizonyításához? Az, hogy ezek a megfelelések az alapszókincsben legyenek kimutathatóak, azaz a szókincs olyan rétegében, amely nehezen változik. Általában ilyenként szokták számon tartani a természetre vonatkozó szókincset, a testrészneveket, a rokonságneveket, vagy éppen az alapvető cselekvések neveit. Csakhogy a természetre vonatkozó szókincs könnyen változik, ha a beszélők új környezetbe kerülnek. Így például egy halom állat- és növénynevünk a törökből származik: bika, borjú, disznó, kecske, ökör, teve, tyúk; alma, árpa, borsó, búza, csalán, dió, gyümölcs, kender, komló, körte, szőlő. Testrészneveink között is bőven akad török eredetű: boka, csipa, gyomor, kar, köldök, szakáll, szeplő, térd. Sőt, akad néhány alapvető cselekvésnév is: gyárt, gyúr, gyűr, teker, tűr, szűr. Az állatok nevei azonban zömmel olyanok, amelyek feltehetően az állattartással kerültek a nyelvbe (habár a disznó elvben jelenthetett vaddisznót, a bika szarvas hímjét stb.) – de a vadon élő állatok és növények nevei között vannak egyértelműen finnugorok (nyúl, róka, vagy mint a fent említett fa, fagyal, fűz), míg a török nevek között nincsenek. A testrésznevek közül is a „fő” legszembetűnőbb testrészek nevei (fej, fog, fül, kéz, száj, szem stb.) finnugor eredetűek, a török eredetűek inkább részletezők, kiegészítők. Az igék is sokkal specifikusabbak, ha olyan finnugor eredetű igékkel vetjük őket össze, mint a áll, eszik, él, hal, iszik, ül, van/lesz stb. (Természetesen a finnugor eredetű szavak között is van jócskán, amely nem az alapszókincsbe tartozik, jelentése – legalábbis a mai nyelvben – erősen specifikus.) De még inkább mérvadó, hogy a legnehezebben változó szókincsréteg, a kis számokat jelölő számnevek és a névmások a finnugor, és nem a török nyelvekkel mutatnak rokonságot.

Mi lenne tehát a tesztben a helyes válasz? Valami olyasmi, hogy a nyelvrokonságot az bizonyítja, ha a szabályos hangmegfelelések kimutathatóak a nyelv feltételezhetően legősibb elemeinek rétegében. Módszertanilag igen fontos, hogy nem elég, ha a kimutatható legrégebbi rétegben megvannak a megfelelések. Ha ugyanis a magyaron kívül nem maradt volna fenn más finnugor (uráli) nyelv, akkor sem rokonítanánk a magyart a török nyelvekkel csak azért, mert ezekkel vannak a legrégebbi szabályos megfelelések. Ekkor is feltűnne, hogy a számnevek és a névmások nem egyeztethetőek a török nyelvek számneveivel és névmásaival, tehát a magyart olyan rokontalan nyelvnek mondanánk, melyben ősi török jövevényszavak vannak.

Végezetül ki kell térnünk arra is, hogy miért tulajdonítanak sokan annyira kiemelt szerepet a szabályos hangmegfeleléseknek, ha egyszer annyi más között ez csak az egyik fontos tényező. Nyilvánvalóan azért, mert amikor a dilettáns nyelvészkedők felsorolják a magyar és az általuk szabadon választott nyelv közötti rokonság „bizonyíték”-ait, akkor éppen erről a szempontról feledkeznek meg. Még a magyar–török rokonság bizonygatói sem hivatkoznak azokra a szabályos megfelelésekre, amelyek megvannak a török jövevényszavak és a mai török nyelvek között. (Igaz, ha ezeket komolyan vennék, egy halom téves etimológiájukat nekik maguknak kellene kizárniuk.) De hogy a magunk háza táján is seperjünk: a dilettáns szakirodalom ellenében fellépőknek is felróható, hogy általában csupán az egyeztetések hangtani és jelentéstani képtelenségeit szokták kritizálni, azt elfelejtik hangsúlyozni, hogy ha a szerzők által bemutatott adatok ezeknek meg is felelnének, akkor is legfeljebb jövevényszavakról beszélhetnénk, hiszen az így felsorolt szavak legtöbbször nem tartoznak abba a rétegbe, amelyek valóban bizonyíthatnák a nyelvrokonságot.

NRVV 39. – Troica

A folyami villamos végállomása Troica.

Itt sem csinálnak nagy ügyet a kikötőből, de a hajó legalább egy pontonhoz érkezik,
melyről viszonylag kényelmesen lehet a partra kászálódni.
(A háttérben a lugovszkojei toronydaruk láthatók.)

Az utas homokos, vizes síkra ér...

...melyről az út egy töltésen keresztül kanyarodik be a faluba.

A part a falu felől nézve.

Troica feltehetően mindig elsősorban orosz falunak számított (bár ma nagyon sok, a környékről ide telepített vagy önként ideköltözött eloroszosodott hanti lakja), a hanti kultúra szempontjából mégis jelentős. Itt állt ugyanis az a templom, ahová az Irtis-torkolat környékén lakó hantik egyházadójukat megfizetni jártak. A templom a hantik számára is szent hely volt, főleg, mivel a keresztény isten (ill. az egyes szentek) is a hanti panteon része lett, orosz isten(ek)nek hívták (őket). Természetesen ugyanúgy áldoztak neki(k), mint bármely istenségnek: a templom előtt gyakran áldoztak fel állatokat. Ezt a papok hol szigorúan tiltották, hol megengedték. Hasonló szokások szinte mindenhol előfordulnak, ahol pogány (főként többistenhívő, természeti vallású) népeket térítenek meg. Hasonló eseményeket jegyeztek fel a lappok körében is.

A troicai templom a szovjet időkben természetesen nem templomként működött, hanem művelődési házat csináltak belőle, míg aztán valamikor a hetvenes években le nem égett. A helyiek ezt az eseményt szinte legendaként tartják számon, mivel erős szél fújt, ennek ellenére a tűz egyenesen égett, „mint a gyertya” s a mellette álló épületeknek nem lett semmi bajuk.

Ma a templom helyén kis elkerített emlékhely áll a második világháborúben elesettek emlékére,
megőrizve a hely szakrális jellegét.

Mellette áll az új művelődési ház.


Az aznapi programot efféle táblák hirdetik.

A település építészeti értékei közül talán egyedül ez a torony emelhető ki:
ez az ivóvíznyerőhely.

A faluban még egy emlékművet felfedezhetünk, ez a temetőben áll,
láthatóan használaton kívül.

Jellegzetes hanti sírokat itt sem találunk, viszont az egyik sírra olyan kendőt kötöttek,
amelynek hímzésmintája jóval nyugatabbi eredetre vall.
(Kérjük, aki közelebbről azonosítani tudja a típust, jelentkezzen!)

Sajnos Troicából hajóval nem lehet más irányba menni, mint vissza Hanti-Manszijszkba. (A kétezres évek elején a hajójárat még továbbment a kisebb folyóágakon megközelíthető, azóta kihalt Matkába, ill. az időközben közúton is elérhetővé vált Jagurjahba. Ez utóbbiba remélhetőleg még mi is eljutunk.) Ha azonban az Obon északra szeretnénk folytatni utunkat, más hajóra kell szállnunk. Második kiruccanásunk Hanti-Manszijszkból ezennel végetért.