A magánhangzó-rendszerA finn magánhangzó-rendszer sokkal szimmetrikusabb, mint a magyar. Nyolc alapmagánhangzó van:
i, e, ä, y, ö, u, o, a. Az
ä ejtése kissé nyíltabb, mint a magyar köznyelvi
e-é (de egyes dunántúli nyelvjárásokban hasonlót ejtenek), az
e ejtése valahol a magyar köznyelvi
e és
é között van, az
y-t úgy kell ejteni, mint a magyar
ü-t, az
a pedig a magyar
á-hoz hasonlóan hangzik, csak rövid. Mindegyik magánhangzónak megvan a hosszú párja, ezek a hosszúságuktól eltekintve ugyanúgy hangzanak mint a rövidek (tehát nincsenek olyan különbségek, mint a magyar
e és
é vagy
a és között). Ezeket a finn helyesírás kettőzött betűkkel írja:
ii, ee, ää, yy, öö, uu, oo, aa.
Ezeken kívül vannak a finnben diftongusok (kettőshangzók). Diftongusnak azokat a magánhangzókat hívjuk, amelyek képzése az elején és a végén különbözik. Közismert, hogy Finnország neve finnül
Suomi: ebben az
uo egy kettőshangzó, egy olyan magánhangzó, amelyet zártan kezdünk képezni, de középső nyelvállással fejezünk be. Itt nem két magánhangzó kapcsolatáról van szó, hanem egy magánhangzóról, melyet nem lehet felbontani: szótagolni is csak úgy lehet, hogy
Suo-mi, úgy nem, hogy
Su-o-mi. Diftongusok vannak egyes magyar nyelvjárásokban, de olyan ismertebb nyelvekben is, mint az angol vagy a német.
A harmónia szabályaiA finnben a magánhangzókat három csoportra lehet osztani: hátul képzettek (
u, o, a), elöl képzettek (
y, ö, ä), ill. semlegesek (
i, e). A semlegesek artikulációs (képzési) természetesen elöl képzettek, csupán a harmónia szempontjából tekinthetők semlegesnek. A besorolás vonatkozik a hosszú változatokra is. Nincs olyan diftongus, amelynek két eleme közül az egyik az elöl, a másik a hátul képzettekhez tartozna, de ezek kombinálódhatnak egymással és a semleges magánhangzókkal is. Ugyanez igaz az eredeti finn és a régebbi jövevényszavakra is, de a magyarhoz hasonlóan az újabb jövevényszavakban keveredhetnek:
olympia 'olimpia',
amatööri 'amatőr'. Ilyen esetekben mindkét toldalékváltozat használható:
hieroglyf-ei-lla ~ hieroglyf-ei-llä 'hieroglifákkal'
. Mivel azonban a finnben az
e mindig semleges, míg a magyar
e nem mindig „átlátszó”, látszólag hasonló szavaink különbözőképpen viselkednek: magyarul
kódex-ben (nem *
kódex-ban), finnül
koodeksi-ssa (nem *
koodeksi-ssä). Ha a tőben a semleges magánhangzó előtt
a van, időnként mindkét változat elfogadható:
karamelli-a ~ karamelli-ä 'karamellt'.
Az
i(i) és az
e(e) semlegesen viselkedik a toldalékokban is: az ezek valamelyikét tartalmazó toldalékok nem vesznek részt a harmóniában. A maradék hat magánhangzó azonban párba rendeződik:
u–y, o(o)–ö(ö), a(a)–ä(ä). (Toldalékban nem fordul elő
uu vagy
yy, és diftongus sem.)
A magyarról szólva említettük, hogy vannak olyan tövek, amelyek, bár csak
i-t,
í-t,
é-t (ill. egy esetben
e-t) tartalmaznak, mégis a toldalékok hátul képzett változatást veszik fel:
ír-ok, hid-ak, cél-ok, derek-ak. A finnben ilyenre nincs példa. Van viszont két szó, a
veri 'vér' és a
meri 'tenger'. melynek ún. partitivusi alakjában a toldalék hátul képzett változata jelenik meg:
ver-ta (*
ver-tä) 'vért',
mer-ta (*
mer-tä) 'tengert'. Ugyanezen szavak más alakjaiban azonban a toldalék elöl képzett változata jelenik meg:
vere-ssä 'vérben',
mere-ssä 'tengerben'.
Azonban egyes képzők, melyekben ajakkerekítéses magánhangzó van, mindig hátul képzett változatukban kapcsolódnak a semleges tövekhez:
keitt-ää 'főzni' :
keitt-o 'leves' (de:
keitt-iö 'konyha'),
kiitt-ää 'megköszönni' :
kiit-os 'köszönet',
itkeä 'sírni' :
itk-u 'sírás' stb. A harmónia szempontjából elöl képzettnek minősülő magánhangzót tartalmazó tövek után ezeknek is az elöl képzett változatuk jelentkezik:
jättää 'hagy' :
jätös 'széklet'.
A magyarral szemben a finnben nincs labiális harmónia, azaz a toldalék alakja sosem függ attól, hogy a tőben kerekített magánhangzó van-e, vagy sem.
Láthattuk tehát, hogy a finn magánhangzó-harmónia sok vonásában megegyezik a magyarral, de bizonyos részletekben el is tér tőle. Legközelebb az erza-mordvin magánhangzó-harmóniáról lesz szó, ami viszont már jelentősen különbözik a magyartól.
Bejegyzések
