2008. szeptember 12., péntek

Pelmenyi, pelnyany

Ki gondolná, hogy a szerte Oroszországban oly népszerű, és a világ más tájain is ismert pelmenyi nem orosz, hanem – a legelfogadottabb elmélet szerint – finnugor, pontosabban komi eredetű étel? A derelyére vagy raviolira emlékeztető, általában darált hússal töltött és vízben kifőzött tésztatáskákat a komik és az udmurtok pelnyanynak, azaz „fülkenyér”-nek nevezik (ez a szó a magyar fül szóval rokon és azzal megegyező jelentésű pel, illetve az iráni eredetű nyany 'kenyér' szavak összevonódásával keletkezett, és a kis tésztatáskák fülre emlékeztető formájára utal).

Az elmélet regényes változata szerint valaha az északi területeken élő komi vadászok közkedvelt és praktikus eledele volt a pelnyany, akik gyakran vittek magukkal a téli vadászatokra ilyen típusú fagyasztott, nyers tésztatáskákat. Ezeket forró vízben megfőzve pillanatok alatt tápláló, meleg ételhez juthattak. A pelnyany később az oroszok között is népszerű lett. Elnevezése az orosz nyelvbe kerülve némi hangváltozáson ment keresztül, így lett belőle pelmeny, ami jobbára többes számban, pelmenyi alakban használatos az oroszban.

Egy másik feltevés szerint a pelmenyi Északnyugat-Kínából származik, hasonló tésztaféléjük ugyanis a kínaiknak is van. Az étel elkészítésének elve azután a mongolok közvetítésével került volna Kínából nyugatra, az orosz területekre, sőt, egészen Kelet-Európába. Eszerint az elmélet szerint még az ukránok és a lengyelek hasonló tésztaféléi, sőt, az olasz ravioli és tortellini is végső soron kínai eredetűek.

Véleményem szerint a darált hússal töltött, vízben kifőzött tésztatáskák elkészítésének elve elég egyszerű ahhoz, hogy azt is feltételezhessük, hogy a világ különböző pontjain egymástól függetlenül alakultak ki a szóban forgó tésztafélék. Az mindenesetre kétségtelen, hogy az orosz pelmenyi elnevezés a komi és udmurt pelnyany szóból származik, és ez a tény valószínűvé teszi azt a feltételezést, hogy az oroszok a permi népektől vették át magát az ételspecialitást is.

A különféle ízesítésű pelmenyi-, pelnyany-fajták közül a darált hússal töltött változat a legismertebb. A komik és az udmurtok ehhez hagyományosan háromféle húsból – marha-, disznó- és birkahús keverékéből – készítették, készítik a tölteléket. Darált húson kívül sós túróval, gombával és káposztával is töltik az udmurtok és a komik a pelnyanyt. A következőkben a darált húsos pelnyany elkészítésének módját ismertetem.

Két bögre finomlisztet összegyúrunk két tojással és annyi meleg vízzel, amennyit a tészta felvesz. Konyharuhával letakarva fél órig pihentetjük. Közben elkészítjük a tölteléket: 40 dkg darált sertéshúst (vagy – a hagyományokat követve – vegyesen marha-, sertés- és birkahúst) összedolgozunk két fej apróra vágott vöröshagymával, fél kiskanál őrölt feketeborssal és kb. fél kiskanál sóval. (Noha az eredeti recept szerint a tölteléket nyersen kell a tésztatáskákba tölteni, tapasztalatom szerint mégis érdemes a hagymával és a fűszerekkel együtt kevés olajon, kis vízzel néhány percig párolni a húst, mielőtt megtöltenénk vele a tésztadarabokat). Lisztezett gyúródeszkán 2-3 mm vastagságúra nyújtjuk a tésztát, majd közepes méretű pogácsaszaggatóval kiszaggatjuk. (Egy másik változat szerint 3-4 cm átmérőjű hurkát formázunk a tésztából, amit aztán késsel 2-3 mm vastagságú körökre vágunk.) A tésztakörök közepére 1-1 púpozott kiskanálnyi tölteléket halmozunk, félbehajtjuk őket, az így keletkezett félkörök széleit óvatosan összenyomkodjuk (szükség esetén kicsit bevizezhetjük a széleket, hogy jobban tapadjanak egymáshoz), végül a táskák csücskeit egymáshoz illesztjük, hogy kis gyűrűket kapjunk. A főzéshez egy-két kiskanál só, egy-két evőkanál olaj és/vagy ízlés szerint egy-két húsleveskocka hozzáadásával bő vizet forralunk, a tésztadarabokat a forrásban lévő vízbe óvatosan beledobjuk. Mintegy negyed órányi főzés után a pelnyany-darabokat tésztaszűrővel óvatosan kihalásszuk a vízből, és tetszés szerint tejföllel, majonézzel, vagy akár ketchuppal ízesitve tálaljuk őket.

2008. szeptember 10., szerda

Hagyományok és modernség: etnofuturizmus


Az etnofuturizmus fogalma az 1980-as években jött létre Észtországban, majd hamarosan elterjedt más, oroszországi finnugor népeknél is. Az elnevezés jól mutatja, miről is van szó valójában: olyan, képzőművészetben, zenében, irodalomban jelentkező irányzatról, amely a hagyományos népi kultúrát (poszt)modern, új elképzelésekkel ötvözi. A lényeg az eredetileg vidéki kultúra olyan módon történő megújítása, hogy közel kerüljön a városi, fiatal rétegekhez, illetve tulajdonképpen a fiatal, városi értelmiségiek formálják a maguk képére népük ősi kultúráját. Tehát az etnofuturizmus elsősorban gondolkodásmódot, világszemléletet jelent.
Ezt szemlélteti a mellékelt két fotó. Az elsőn Zoja Lebegyeva udmurt textilművész, babakészítő látható, különféle, általa készített apró dísztárgyakkal. A második fotón a kezében tartott alkotás látható: az anyaga háncs és pamut, a színek az udmurt zászló színei: fekete, piros és fehér (a Föld, a Nap valamint a Fény, a Világmindenség színei). A középső emberke arcán a nyolcágú Sudo Kizsili, azaz a boldogságot jelentő mágikus jelkép.
Talán többféle értelmezési lehetőség is elképzelhető arra, hogy mit ábrázol ez a tárgy, mi az eszmei mondanivalója. Vagy teljesen egyértelmű? Erre vonatkozóan várom a hozzászólásokat. Később én is megírom majd a művész saját magyarázatát.

2008. szeptember 8., hétfő

A magánhangzó-harmónia 6. A hanti

A hanti három nagy nyelvjárási csoportja (északi, a kihalt déli, keleti) közül csak a keletiben van magánhangzó-harmónia, itt sem mindenhol: a nyugatabbra eső (Szurgut környéki) nyelvjárásokból kihalt. A legkeletibb (vahi–vaszjugáni) nyelvjárások viszont, ahol a magánhangzó-harmónia a legstabilabb volt, teljes egészükben haltak ki, meghagyva a tudománynak azt a lehetőséget, hogy mindörökké úgy beszélhessen róluk, mint magánhangzó-harmóniát ismerő nyelvjárásokról.

A vahi–vaszjugáni hanti magánhangzó-rendszere

A vahi–vaszjugáni hantiban a magánhangzók két csoportját különböztetjük meg: a teljeseket és a redukáltakat. Ezek bizonyos szempontból emlékeztetnek a hosszú és rövid magánhanguzók különbségére: a teljes magánhangzók helyzetüktől függően megnyúlhatnak, igaz, lehetnek éppen olyan rövidek is, mint pl. a magyar rövid magánhangzók. Ezzel szemben a redukáltnak nevezett magánhangzók mindig igen rövidek, rövidebbek, mint hasonló beszédtempónál pl. a magyar rövid magánhangzói. A teljes magánhangzók rendszere viszonylag gazdag: i, y, ü, u, e, ö, o, ä, a. Ezek többségének ejtése megegyezik a hasonló írásmódú magyar hangok ejtésével, a kivételek a következők: y (valójában mellékjeles i-vel írják, itt tipográfiai okokból y) – az i-hez hasonló, de annál hátrébb ejtett hang (vö. román î, lengyel y, orosz ы); ä – igen nyílt (az a-hoz hasonló nyílásfokú) e; a – a magyar á-hoz hasonló hang. Redukált magánhangzóból viszont csak négy van: ŏ – az u és az o közötti, igen rövid hang; – az ü és az ö közötti, igen rövid hang; əP és əV – a hegyi mariban találhatóhoz hasonlóak, olyasféleképpen ejtendőek, mint az angol a 'egy' névelőben vagy az -able '-ható, -hető' képzőben, a németben a hangsúlytalan szótagban e-vel írt hang (pl. a bitte) hangok: az əP elöl, a əV hátul képzett. (Ezt a jelölési módot kizárólag tipográfiai okokból választottuk. A əV-t első szótagban ă-val, nem első szótagban mellékjeles ə-vel szokás jelölni; az əP jele az egyszerű ə.)

A
vahi–vaszjugáni magánhangzó-harmónia

A vahi–vaszjugáni magánhangzó-harmónia nem szolgál különösebb meglepetésekkel. A palatális magánhangzók (i, ü, e, ö, ä, , əP) után palatális, a veláris magánhangzók után (y, u, o, a, ŏ, əV) veláris magánhangzók következnek. Érdekes kérés lenne, hogy toldalékokban hogyan viselkedik az e, hiszen ennek nincs hátul képzett párja. Sorozatunk olvasóit nyilván az is izgatja, hogy tövek nem első szótagjában „átlátszó”-ként, vagy következetesen palatálisként viselkedik-e. Sajnos a válasz kiábrándító: nem első szótagban (s így toldalékokban) e egyszerűen nem fordul elő. Egyébként a toldalékokban a következő váltakozó párok fordulnak elő: i/y, ä/a, əP/əV ill. jóval ritkábban ü/u, ö/o, ŏ/.

Egyetlen toldalék van, amely nem vesz részt a magánhangzó-harmóniában, a passzívum jele: -uj-. Ezt követően mindig a toldalékok veláris változata jelenik meg, függetlenül attól, hogy előtte elöl vagy hátul képzett magánhangzók vannak-e.

2008. szeptember 5., péntek

A keleti magyarok nyomában – politika és tudomány

Augusztus 17-én közölt rénhírünk szerint (Fejes László: Káp isten népe) Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke a szövetség kongresszusának megnyitóján „kiemelte, hogy az előző, 2004-ben tartott világkongresszus óta tekintetüket Kelet felé fordították, »ahonnan származunk«”. E hír az MTV híradójának honlapjáról származik (a linket lásd az aug. 17-ei posztban).
Lássuk (és olvassuk), mit írt a világkongresszus eseményeiről az Élet és Irodalom! Szira Péter riportja Gyere, madzsar (Árpád-medence végállomás) címmel jelent meg a 2008. augusztus 22-ei szám 12. oldalán.
(http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=RIPORT0834)
Szira Péter riportjának középpontjában a magyarok 7. világkongresszusának keretében megrendezett 2. madjar–magyar találkozó áll. Az esemény a Kunszentmiklós melletti Bösztörpusztán zajlott. Az írás célja, hogy gúnyolódjon a hamis és ostoba magyarkodáson, valamint bemutassa a madjar–magyar találkozó vásári jellegét. Ezzel nem is foglalkozunk tovább, a megadott helyen a cikket mindenki elolvashatja. Ellenben nézzük, kik is azok a madjarok, és hogy kerültek ide, a kiskunsági magyar pusztába!
A riport első bekezdésében azt olvassuk, hogy Kazakisztánból (a térképeken Kazahsztánnak nevezett országból, de az orientalisták szerint Kazakisztán a helyes elnevezés) érkeztek, küldöttségüket Kurmangazi Sokpituli, a Torgaj-vidéki elektromos művek vezérigazgatója vezette. A Kazakisztánban élő magyarokra Bíró András Zsolt antropológus bukkant rá, akitől Szira Péter a következőt idézi: „genetikai vizsgálatok igazolták, hogy a végtelen kazakisztáni síkságon szétszórtan élő madjar törzsek a Kárpát-medencében élő magyarok hátramaradt csoportjainak kései leszármazottai.”

Természetesen – sajnos természetesen – az újságíró félinformációkat közöl. A következőkkel kell kiegészítenünk: a kb. két Magyarországnyi területű torgaji sztyepp Észak-Kazakisztánban található, a torgaji madjaroknál először Tóth Tibor antropológus járt 1965-ben, másodszor Benkő Mihály keletkutató 2002-ben. Bíró András Zsolt pedig csak harmadikként, 2006-ban. Benkő Mihály utazása kapott némi publicitást, de jelentős visszhangot csak Bíró András Zsolt kutatásai keltettek. Ha az interneten rákeresünk a nevére, akkor láthatjuk, hogy a sajtóvisszhang a szélsőjobboldali politikai mozgalmak körében erős (lásd Budaházy és Bíró András Zsolt beszélgetését a Szent Korona Rádióban:
(http://szentkoronaradio.com/letoltes/budahazy/2008_06_04_20080604-budahazy-vendeg-biro-andras-zsolt).
Ez a sajtóvisszhang nyilvánvalóan összefügg a finnugor nyelvrokonság szélsőjobboldali elutasításával (amely meghökkentő módon már-már gyűlölködő háborúba kezd fordulni). A torgaji madjarokról már a Wikipédia is ír (a témakörhöz vezető linkekkel,



A mély érzésű, ámde a tudományos eredményeket meg nem értő magyarok – így világszövetségük elnöke is – magyarkodási céljaik szerint hallották félre a tudományos hírt. Ugyanis nem arról van szó, hogy a Kárpát-medencei magyarok a Torgaj-vidékiek leszármazottai lennének, s ezáltal a finnugor rokonságnak annyi, hanem arról, hogy a Volga-vidéki őshazában maradt magyarok egyik csoportja a nálunk tatárjárásnak nevezett mongol támadás utáni időkben a kazak sztyeppre vetődött!

A keleti magyarokkal napjainkban Benkő Mihály foglalkozik. A fenti, kissé hosszadalmas, ámde szükséges bevezetés után végre rátérhetünk az ismeretterjesztésre, Benkő Mihály munkásságának bemutatására. Eddig három, nagyon szép kiállítású, rendkívüli fotóanyaggal kísért könyvet jelentetett meg a keleti magyarokról.

Benkő Mihály orientalista a belső-ázsiai nomádok életét tanulmányozva (erről lásd Nomád világ Belső-Ázsiában című fotóalbumát, Bp. 1998.), lassacskán elnyervén a helyiek bizalmát, hetedik mongóliai expedícióján megtudta, hogy a Mongol-Altajban a kazakok között él a mazsarok csoportja. Korábban már járt köztük, fényképezte is őket, de vendéglátói titkolták mazsarságukat. Julianus nyomdokain Ázsiában (Fényképezőgépes barangolások Mongóliában, Bp. 2001.) című albumában számol be a mazsarok szokásairól, titkolt történetéről. A körükben élő legenda szerint ők a szarvasok népe: egy szarvast űzve indultak el nyugat felé ezer évvel ezelőtt, de Európa és Ázsia határán harcba keveredtek egy nagyon erős néppel. A csata túlélői tovább vándoroltak nyugatra. Voltak azonban olyanok, akik nem vállalták a harcot, és elbújtak, majd visszatértek Ázsiába. Tőlük származnak az Északnyugat-Mongóliában élő mazsarok. Őseik gyávasága örök bélyeg rajtuk, ezért titkolják mazsarságukat (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 33.). A mazsar csodaszarvas-legenda egy másik változatából hiányzik a gyávaság motívuma, az csak egyszerűen arról szól, hogy néhányan elunták a szarvas követését, és visszatértek Ázsiába (Benkő Mihály: Julianus…. i. m. 38.). Amennyiben van valami valóságmagva gyávaságuk történetének, akkor ez az ősmagyar csoport talán az első magyar–besenyő háború után szakadt el testvéreitől, kb. 1300–1100 évvel ezelőtt. Az is elképzelhető azonban, hogy folklórjukban keveredik a csodaszarvas-eredetmonda és Magna Hungariában a tatároktól elszenvedett vereség emléke, s a mongóliai kazak-mazsarok csak a tatárjárás után vetődtek keletre.

Benkő Mihály második könyve a keleti magyarságról A torgaji madiarok (Keleti magyar néptöredék Kazakisztánban, Bp. 2003.) címen jelent meg. A kötetben először Tóth Tibor 1964–65-ös expedíciójáról olvashatunk. A magyar antropológus a szovjet bürokrácia hanyagsága folytán juthatott csak el erre a szigorúan zárt területre. A Torgaj-vidéki kazakok – és köztük a madijarok is (a kötetben így írva szerepel nevük) – már a cári időkben is ellenálltak az orosz terjeszkedésnek, és állítólag az 1950-es években is voltak még zavargások ezen a vidéken. Az 1910-es években kibontakozó kazak függetlenségi mozgalom, az Alas vezetője a Torgaj-vidékről származó Mirzsakip Dulatov költő, matematikus és újságíró volt, aki cikkeit gyakran csak Madijar álnéven jegyezte. Petőfihez hasonló nemzeti hős volt, csak nem a Kárpát-medencei, hanem a kazakisztáni magyarság szülötte. 1935-ben, Karéliában vesztette életét, ahol az Északi-tengeri csatorna építésén dolgozott (természetesen nem önszántából).
A torgaji sztyeppen élő magyarok ezt mesélték Benkő Mihálynak: „…van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madijar és Khudijar, akik a Volga mentén éltek, elindultak Nyugat felé. Madijar el is jutott oda, ahová indult, Hudiart útközben elfogták, megölték és kettőbe vágták…” (Benkő Mihály: A torgaji… i. m. 74.) E történet talán a Hunor–Magyar monda ázsiai változata lehet. Ha ezt a feltételezést sikerülne igazolni, akkor megdőlhet a tudományos publikációkban élő nézet arról, hogy a két vadásztestvér meséjét 13. századi krónikásunk, Kézai Simon ötlötte ki Jordanes, gót történetíró nyomán. A torgaji magyarok több évszázadra visszamenő geneológiai hagyománya, valamint 18. századi történeti munkák alapján kazak történészek úgy vélik, hogy a madijarok a Batu leszármazottai közé tartozó Abulhair kánnal (1412–1468) kerültek Közép-Ázsiába, az egykori Arany Horda területéről. Mai lakóhelyükre, a torgaji sztyeppre a 18. század elején költöztek délebbi szállásterületeikről (Benkő Mihály: A torgaji… i. m. 92–93.)
A kötet végén azt is megtudjuk Orazak Iszmagulov antropológustól, hogy Kazakisztán más területein is élnek madijarok.

A keleti magyarok után folytatott további nyomozásairól Benkő Mihály a Magyar-kipcsakok című könyvében számol be (Bp. 2008. – Benkő Mihály idézett műveit a Timp Kiadó jelentette meg).
A magyar-kipcsakok (a Kazakisztánban szétszóródott néhány családot kivéve) a kazak sztyepp északi részén élnek. Lakóhelyük a Szovjetunió belső területi felosztása után nem a Kazah, hanem az Orosz SzSzK része lett, így napjainkban is Oroszországhoz tartozik, az Omszki Terület Russzkaja Poljana nevű járásában található. Útjai során Benkő Mihály megható kapcsolatokra tett szert, mint távoli rokont fogadták, megismerkedhetett életükkel, és kötetében publikálhatta is e madijarok geneológiai táblázatait, vagyis sezseréit. Míg a fentiekben ismertetett két kötet inkább képeskönyv jellegű, kevés szöveggel, e harmadik már tudományos kíváncsiságunkat is kielégíti, a jegyzetekben utalásokat találhatunk Benkő Mihály és kazak kollégáinak tudományos publikációira is.

(Benkő Mihály életrajza és munkásságjegyzéke: http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/benko.html)

E kötet idézi Ajbolat Köskimbajev véleményét is, amely szerint a Volga vidéki őshazában maradt magyarok a 14. században tagozódtak be a mongol (tatár) sereg hadrendjébe, és ennek következtében a sztyeppi törzsek rendszerébe is (Benkő Mihály: Magyar… i. m. 43.). Így vettek részt a kipcsakok Bultun-féle ága, a kara-kipcsakok egyik törzseként a 15. századi kazak honfoglalásban (a kipcsakok a kazakokhoz tartoznak).

A mongóliai mazsarok és kazakisztáni madijarok természetesen már nem tudnak magyarul, ugyanúgy, ahogy a Kárpát-medencei kunok és jászok sem beszélik őseik nyelvét. Ők kazakok, ahogy a mi jászaink és kunjaink pedig magyarok. Történetük kapcsán eszünkbe juthat Illyés Gyula kérdése: Ki a magyar? A válasz persze bonyolult.
A mai felbolydult magyar közéletben, ahol félművelt, handabandázó egyedek egymást tagadják ki a magyarságból, és keresnek távoli, mesebeli rokonokat, feltehetjük azt a kérdést is, hogy: Ki a rokon? Ez sem egyszerű probléma. Legközelebb talán ezzel foglalkozom.

2008. szeptember 3., szerda

Észt-ukrán „Forradalom”

Az észtországi Viljandiban immár 16 éve megrendezett folkfesztiválon minden koncertjén nagy sikert arat az ukrán-észt Szvjata Vatra (Szent Tűz) együttes. A zenekar 2005 óta létezik, Ruszlan Trocsinszkij harsonaművész (a fenti képen) hívta életre, aki a Hajdamaki nevű ukrán csapat tagjaként érkezett először a folkfesztiválra, ami aztán meghatározta későbbi sorsát, mivel az északi országban barátokra, feleségre és zenésztársakra talált.

Az együttes különlegessége, hogy egyesíti az ukrán népzene és az észt hagyományok, többek között a rúnóénekek hangzásvilágát. Az együttesnek két cd-je jelent meg eddig, Szvjata Vatra és Kalina címen. Alább a Revolutsioon „Forradalom” című számuk eredeti szövege és annak megközelítő magyar fordítása található. A számot a koncerteken a közönség mindig együtt énekli a zenekarral, sőt gyakran túl is harsogják őket.

Az együttes tagjai:
Ruszlan Trocsinszkij - harsona, duduk, ének
Kulno Malva - harmonika, duda, ének
Juhan Suits - duda, síp, tülök, szájharmonika
Silver Sepp - ütős hangszerek, darbuka, buhalo, ének
Kalle Kindel - djembe

Revolutsioon

Ma tean üht meest üle suure vee,
Kelle lugu ma jutustan.
Ta tahtis minna üle kolme maa,
Mille taga ta vabaks saab.

Ta astus õue pimedal ööl,
Kui aeg oli küpseks saanud.
Jalad murul süda rinnas,
Oma teed tema teretas.

Igaühe hinges on revolutsioon,
Lase südamel rääkida.
Igaühe hinges on revolutsioon,
Lase hingel hingata.

Esimene maa oli mättaid täis,
Nende taha ta koperdas.
Mineviku hõng ja hingus
Teda maha materdas.

Üles astuda murede mäest,
Kui tuul on veel vastu ka,
Pole lihtne, kui liialt mõelda,
Ta sihti ei unustand.

Igaühe hinges on revolutsioon,
Lase südamel rääkida.
Igaühe hinges on revolutsioon,
Lase hingel hingata.

Teine maa oli joonitud,
Ja juppideks jaotatud.
Kullast hambaga sihverplaat
Ainust aega kuulutas.

Välimine pind ja ühine joon,
Teda hakkasid käänama.
Ta nägi läbi, ta kõndis mööda,
See maa teda muuta ei saand.

Igaühe hinges on revolutsioon,
Lase südamel rääkida.
Igaühe hinges on revolutsioon,
Lase hingel hingata.

No mis head seal on kui väsinud meel.
Ja vägi hakkab raugema.
Üle ootuste tuldud kuid teadmatu ees
Tahe lihtsalt seisatas.

Unes võib rännata lõpu teil,
Kuid ükskord peab ärkama.
Ta leidis laulu, ta leidis enda,
Kolm maad olid üheks saand.

Igaühe hinges on revolutsioon,
Lase südamel rääkida.
Igaühe hinges on revolutsioon,
Lase hingel hingata.









Forradalom

Ismerek egy férfit a nagy vízen túlról,
akinek elmesélem a történetét,
három országon akart átvágni,
amelyeken túl majd szabad lesz.

Sötét éjjel kelt útnak,
Amikor megérett rá az idő.
Lába a füvön, szíve a helyén,
Üdvözölte az útját.

Mindenki lelkében forradalom van,
hagyd, hogy a szíved beszéljen.
Mindenki lelkében forradalom van,
hagyd, hogy a lelked lélegezzen.

Az első ország tele volt rögökkel,
átvergődött rajtuk,
a múlt lehelete és lélegzete
a földbe sulykolták.

Felmászni a bánatok hegyére,
ha a szél még szembe is fúj,
nem könnyű, ha túl sokat gondolkodsz,
nem felejtette el a célját.

Mindenki lelkében forradalom van,
hagyd, hogy a szíved beszéljen.
Mindenki lelkében forradalom van,
hagyd, hogy a lelked lélegezzen.

A másik országot bevonalazták,

és részekre osztották.
Az aranyfogú óraarc
az egyetlen időt hirdette.

A külső felszín és az együttes vonal
kezdték körbefonni őt.
Átlátta ezt, kikerülte őket,
ez az ország nem tudta megváltoztatni őt.

Mindenki lelkében forradalom van,
hagyd, hogy a szíved beszéljen.
Mindenki lelkében forradalom van,
hagyd, hogy a lelked lélegezzen.

Mi jó van ott, ha elfárad az elme,
és az erő lankadni kezd.
A várakozáson felül ment, de az ismeretlen előtt
az akarat egyszerűen elfogyott.

Álomban lehet vándorolni az utak végezetéig,
de egyszer fel kell ébredni.
Megtalálta a dalt, megtalálta önmagát,
a három ország egyesült.

Mindenki lelkében forradalom van,
hagyd, hogy a szíved beszéljen.
Mindenki lelkében forradalom van,
hagyd, hogy a lelked lélegezzen.