Elo-Mall Toomet (Észtország) és Chronik (Görögország) Budapesten a Bardroom irodalmi rendezvénysorozaton

(Az Észt Intézet programajánlata.)

November 29-én Elo-Mall Toomet, észt költőnő és Chronik, görög zenész együtt lépnek színpadra Budapesten a „Bardroom” elnevezésű, angol „spoken word” és költészeti rendezvénysorozaton. Elo-Mall verseket olvas angol nyelvű a „The Pain in the Beautiful Answer” című kötetéből Chronik elektromos zenei improvizációjinak kíséretében. Az amerikai költő és író Thaddeus Rutowski is színre lép majd az eseményen. Időpont és helyszín: 19.00 – 21.00, Budapest, Lázár utca 16. VI kerület. Belépődíj: 500 Ft

Elo-Mall Tartuban, Észtország szellemi fellegvárában született és ma is itt él lányával. Munkáin főként az évszakok változásának, a fájdalomnak és szoros emberi kötelékeknek nyomát érezhetjük. A szerzőnő írásaival a belső, lelki tájakat igyekszik feltérképezni és leírást adni a körülöttünk zajló, velünk történő eseményekről. Mindezt tökéletes őszinteséggel teszi. A versíráson kívül mesekönyvek és gyermekkönyvek illusztrációjával foglalkozik. A közelmúltban Elo-Mall több zenésszel együttműködve lépett fel mind Észtországban, mind külföldön, így Párizsban és Londonban.

További információ, versek és felvételek: http://www.v6lur.ee/ellom/

Chronik Athénban született 1974-ben. A 90-es évek elején a JazzFm rádió producereként valamint különböző zenei magazinok rovatvezetőjeként került kapcsolatba a zenével. Hozzávetőlegesen 5 évvel ezelőtt kezdett el alkotni. Zenéje ma a zongorán alapszik és a filmek világából vett elemek, melankólia, szórványos hangjegyek, hosszú, lágy dallamok jellemzik a lehető legkifejezőbb előadásmód jegyében. Az együttműködésből nyer motivációt, ez ösztönzi alkotásra. Az elmúlt két évben Chronik Roger Döringgel (azaz Dictaphone-nal) dolgozott együtt. Színpadra léptek Berlinben és Athénban, jelenleg pedig új albumukon munkálkodnak. Chronik készítette a new yorki „Inside a Change” c. film eredeti zenéjét és Channel Three 21 alkotásokat, melyek a jövő év elején kerülnek bemutatásra. „Speechless” c. új lemeze egy évvel ezelőtt jelent meg a független belga Vu-Us társaság gondozásában.

További infromációk: http://www.myspace.com/chronikath

A „Bardroom” angol nyelvű „spoken word” és költészeti rendezvény Budapesten 2001 óta. A fellépők ezidáig többek között Benjamin Zephaniah, Dave „Tinky Winky” Thompson, Robert Creely, Fischer Tibor és Palya Bea voltak.

További infromációk: http://www.bardroom.com/

Néhány tény 1.

Amikor ez a blog létrejött, kifejezetten azt szerettük volna, hogy ne a magyar nyelv „alternatív rokonítási kísérletei”-vel foglalkozzon. Ugyanakkor semmi okunk sincs rá, hogy szándékosan hallgassunk akkor, ha ezen a fronton történik valami: már csak azért se, mert ezek kapcsán sok érdekes, valós információt is el lehet mondani.

Az interneten több helyen is olvasható a Szent István Szövetség beadványa. Sajnos dátum nem szerepel rajta, így nem tudhatjuk, mikor és hol keletkezett. Úgy tűnik, a Szent István Szövetség saját honlappal nem rendelkezik, érdemi információt nem sikerült róla kideríteni.

A beadványt állítólag az MTA elnökéhez, ill. az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatójához nyújtották be. Értesülésünk szerint sem az elnök, sem az igazgató nem kapta meg ezt az iratot. Mindenesetre bizonyára meg lehetnek lepve, hiszen akik ilyen beadvánnyal élnek, azoknak biztosan nincs fogalmuk arról, hogy miként működik a tudomány intézményrendszere. Tudományos kérdések ugyanis nem egyszemélyes döntéseken múlnak, hanem a szakma művelőinek konszenzusán. A viták gyakran évtizedekig, időnként évszázadokig elhúzódhatnak, és ellentétes vélemények élhetnek egymás mellett akár a tudományon belül is. (A magyar nyev rokonításával kapcsolatban azonban a nyelvtudományon belül teljes a konszenzus.)

Nézzük tehát, hogy mit tartalmaz a szöveg...

A magyarság keresztyén-nemzeti azonosságtudatának megújításáért szolgáló Szent István Szövetség és ezen beadvány aláírói tisztelettel kérjük Önt és munkatársait, hogy az újabb tudományos eredmények ismeretében vizsgálják felül a magyar nyelv finnugor származásának elméletét, és kezdeményezzék az Oktatási Minisztériummal karöltve az új magyar nyelvtan- és történelemkönyvek kidolgozását.

Ez a szakasz több tévedést is tartalmaz. A legfőbb tévedés az, hogy létezik „a magyar nyelv finnugor származásának elmélete”. Ilyen elmélet ugyanis nincs. A nyelvtudományban vannak különböző elméletek, ezek egy része azzal foglalkozik, hogy miképpen modellezhető a nyelvek változása. Ezekre az elméletekre aztán épülnek módszerek, amelyek alapján meg lehet állapítani, hogy két (vagy több) nyelv egymással rokon (azaz egy ősnyelvből származik). A magyar nyelvről kimutatható, hogy mely nyelvekkel rokon: ezeket a nyelveket nevezzük uráli nyelveknek. (Ezeken belül egyesekkel a magyar közelebbről is rokon, ezeket hívjuk finnugor nyelveknek – ezek egy részével még közelebbi rokonságban áll, ezeket hívjuk ugor nyelveknek.) Természetesen az elméleteket és a módszereket felül lehet vizsgálni, de ha a magyar nyelv rokonításának eredményei megdőlnek, az azt jelenti, hogy a mögötte levő elméleti és módszertani apparátus is megdől, ami nem jelent kevesebbet, mint hogy a nyelvrokonság fogalmát is el kell vetnünk.

Mivel a magyar nyelv rokonításának kérdése lezárt, ezzel ma már nem foglalkoznak a kutatók (legfeljebb a nyelvtörténeti változások mikéntjével). Az utolsó komoly kérdés a nyolcvanas-kilencvenes években merült fel, ekkor azt vizsgálták, hogy vajon a jukagír nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik-e. A vizsgálat negatív eredménnyel zárult. Nincsenek tehát olyan „újabb tudományos eredmények”, amelyek az eddigi megállapítások felülvizsgálatát igényelnék.

A harmadik tévedés az, hogy az MTA-nak bármi köze van a tankönyvkiadáshoz. Először is: ma már Magyarországon nincsenek központilag kiadott tankönyvek, tankönyvet bárki kiadhat, és ha az átesik a minőségellenőrzésen, az iskolák választhatják, használhatják. Másodszor: az MTA munkatársainak nem feladata, hogy iskolai tankönyveket írjanak. Azon kívül, hogy kiadók, alapítványok stb. az MTA munkatársait is felkérhetik tankönyvek írására (ahogy bármely más intézmény alkalmazottait is), semmi közük nincs a tankönyvíráshoz. (Az már csak hab a tortán, hogy a magyar nyelv eredete legfeljebb néhány óra témája, ha lenne is mit változtatni, legfeljebb néhány leckét kellene: ezért felesleges új könyvet írni.)

(A folytatásban megvizsgáljuk azokat az „indokok”-at, melyekkel az aláírók kérésüket alá kívánják támasztani.)

A Magyar Tudomány Ünnepe az ELTE Finnugor Tanszékén: beszámoló

Mint arra korábban felhívtuk olvasóink figyelmét, november 13-án az ELTE BTK Finnugor tanszéke és az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktoriskola Uráli népek irodalma és folklórja doktori programja Finnugor nyelvű irodalmak Magyarországon címmel kerekasztal-beszélgetést rendezett. Az eseményeket egy ideig megfigyelhette a Rénhírek tudósítója is, a Rénhírek így első alkalommal számol be hasonló rendezvényről.

Az ELTE BTK Finnugor Tanszéke az utóbbi időben két sikeres programot is szervezett a nagyközönség számára: idén szeptemberben a Kutatók éjszakáján kereste fel nagy számú érdeklődő a programjukat (rövid beszámoló), majdnem egy évvel ezelőtt pedig telt ház mellett rendezték megy a Magyar Tudomány Ünnepe akkori rendezvényei keretében a Sokszínű finnugrisztika című előadássorozatot. A tudósító tehát arra számított, hogy ismét nagy lesz az érdeklődés – várakozásaiban azonban csalódnia kellett, mivel a hallgatóság kb. harminc fő körül mozgott: néhány személyről azonban később kiderült, hogy nem is a hallgatókhoz, hanem a résztvevőkhöz tartozik. A közönséget szinte kizárólag a tanszék jelenlegi hallgatói és oktatói alkották, a moderátor meg is jegyezte, hogy szinte minden arcot ismer. Sajnos nem világos, mi okozta az érdektelenséget, talán a program nem lett megfelelően meghirdetve, mindenesetre sajnálatos ez a törés.

A beszélgetést Sirató Ildikó, az est moderátora nyitotta meg. Provokatív gondolatokat tárt a közönség elé (miszertint a művészet is tudomány: ezt azzal kísérelte meg igazolni, hogy 1949-ig művészként is az MTA tagjává lehetett válni; ill. hogy műfordítás nélkül csak nagy nehézségek árán értenénk meg a más finnugor nyelven írt műveket), majd feltette a kérdést: mit is kezdjünk az uráli irodalmakkal? Mármint fordítóként, tudósként, kiadóként... Majd biztosította a közönséget, hogy ha a vita túl durva veszekedéssé fajulna, ő azért van ott, hogy visszafogja a vitázó feleket...

Ezután Pap Évát, a Polar Alapítvány egyik alapítóját szólította. A Polar Alapítvány azért jött létre, mert a kilencvenes években megszűnt a magyar piacon az északi (skandináv, finn) irodalmi művek kiadása, és ezt az űrt szerették volna betölteni. Egy kiadó ebből nem élne meg, de egy alapítvány mindenféle pénzekre pályázhat, és az elnyert összegekből tudják kiadni a lefordított műveket. Pap Éva elmondta, hogy a könyvvásárokon nagyon sokan érdeklődnek kiadványaik iránt, sokat kérdezősködnek és igen érdeklődve hallgatják a magyarázatoklat, de könyvet kevesen vesznek. A helyeztet nehezíti, hogy ezekkel a könyevkkel a kiadók sem foglalkoznak szívesen. Gyakran előfordul, hogy egy-egy könyvesbolt váratlanul jelentkezik, hogy azonnal szállítsák el a könyveiket – miközben ők már úgy tudják, hogy azok rég elfogytak. S mivel az olvasók is úgy tudják, hogy ezek a könyvek már nem kaphatóak, nem is keresik őket. A visszakapott könyvek gyakran rossz állapotban vannak, így még nehezebb eladni őket.

Ezután Nagy Katalin, kapott szót. Nagy Katalin oroszból fordít, elsősorban hanti irodalmat, de más kis uráli népek irodalmát is. Ő is a könyvek eladhatatlanságára panaszkodik, szavai szerint az Írók boltjában leadott tíz kötetből általában tizet szokott visszakapni. A könyvesboltok 40% terjesztési díjat kérnek. Ezután bemutatott egy francia újságkivágást: egy napilap az általa is fordított Ajpin-kötet francia fordításának megjelenéséről és Esterházy Péter egy regényének francia kiadásáról egymás mellett számol be. Magyarországon azonban ezekről a művekről az irodalmi közvélemény alig tud.

Nagy Katalin felidézte, hogy 1997-ig a kisebb uráli népek írói-költői közül egyedül Juvan Sesztalovnak jelent meg magyarul önálló kötete (igaz, neki öt is). Más költőknek, íróknak általában csak szovjet irodalmi antológiákban jutott hely. 1998-ban aztán megjelent Ajpin Hamvadó tűznél, ill. Marija Vagatova A kis tundrai ember című regénye, amelyet később több, kis-finnugor népből származó író, költő önálló kötete követett.

Nagy Katalin végzett egy nem reprezentatív felmérést a finnugor irodalmak fogadtatásáról. Véletlenszerűen kiválasztott kerületi főkönyvtárakat, ill. megyeszékhelyi könyvtárakat hívott fel azután érdeklődve, hogy milyen finn, észt és más finnugor irodalmakat kölcsönöznek, ill. véletlenszerűen kiválasztott iskolák magyartanárait faggatta arról, hogy milyen finnugor irodalmat ismernek, ill. ajánlanak diákjaiknak. Az eredmény szerint sem a tanárok, sem a könyvtárosok nem tudnak két-háromnál több finnugor (szinte kizárólag finn) szerzőt felsorolni (kiemelte, hogy még Jaan Krosst sem ismerik), és a finnugor írók olvasottsága nem éri el a kimutatható szintet. Nagy Katalin szerint ezért nagyrészt a finnugorellenes attitűd okolható.

Sirató Ildikó ezen a ponton megjegyezte, hogy ezeket a műveket nem mint finnugor irodalmat, hanem mint jó irodalmat kell eladni. Pap Éva hozzátette, hogy néhány évtizede a finn irodalom helyzete is hasonló volt: nyelvészek fordították, és csak egy nagyon szűk kör olvasta. Ugyanakkor a finn irodalom fogadtatását a mai napig nehezíti, hogy az értelmiség egy része tudatosan kizárja Finnországot az érdeklődési köréből. Nagy Katalin megjegyezte, hogy mindez nemcsak az irodalomra, hanem a társművészetekre (színház, zene, képzőművészet) is igaz. Sirató Ildikó azonban pontosított: valójában nem igaz, hogy pl. a finn kultúra képviselői ne jelennének meg Magyarországon, az viszont sajnos igaz, hogy csak a közelebbről érintett (értsd: „finnbarát”) kör megy el a kapcsolódó eseményekre, így valódi kulturális hatásuk nincs ezeknek.

Ekkor az est feminista fordulatot vett: Pap Éva beszámolt egy finnországi színházi élményéről. Az általa látott darabban meztelen férfiak rohangásztak és gyilkolták egymást, de a darab végén megjelent egy finom fehér kelmékbe öltözött nő, aki elhozta a békét, és meggyőzte őket, hogy erejüket a teremtésre, alkotásra fordítsák. Pap Éva elmondta, hogy ő ezt a „kis finom női minőség”-et szeretné elhozni ebbe a férfias világba, majd gyorsan búcsúzott, mert egyéb elfogaltságai miatt nem tudott tovább maradni.

Miközben a tudósító próbálta magában megemészteni, hogy nem elég, hogy véreskezű, barbár, romboló erő, de bárdolatlanságában ezt még felismerni sem képes, Sirató Ildikó Ildikót szólította a színpadra. (A tudósító némi netes kutatás után arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára Pusztai-Varga Ildikóról van szó – sajnos a bemutatása elmaradt.) Ildikónak nemrég jelent meg egy fordításkötete, melyben négy finn költőnő versei szerepelnek. A Debreceni Egyetem lapjának, a Disputának szeptemberi finn számában Takács Mikós írt róla recenziót. (Ez azért jelentős, mert Takács Miklós nem foglalkozik finn irodalommal, és nem is tud finnül: a kötet tehát kitört a „finnbarát” körökből.) Ildikó elmondta, hogy kezdetben az irodalmi lapok visszautasították fordításait, ekkor találta ki a verskiállítás műfaját. A kiállításokon sokan szerették volna kötetben is megvásárolni a verseket, ám erre máig nem volt mód. Szerencsére időközben több lap rendszeresen közöl tőle fordításokat. Ezen a ponton szóba került, hogy milyen sokat jelent a finn költőknek, ha magyar fordításban (ill. egyáltalán: fordításban) megjelenenk a műveik.

Ekkor ismét Nagy Katalinhoz került a szó. Véleménye szerint nem is nekünk, hanem nekik, az alkotóknak, ill. a kis népeknek fontos, ha műveik más nyelven is megjelennek. Ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy jelenleg Oroszországban is mindenki megjelentethet könyveket, ha pénze van rá. Többen szárazan, tényszerűen, különösebb megszerkesztés és válogatás nélkül leírt visszaemlékezéseiket próbálják irodalmi műként eladni. Ezek azonban inkább „terápiás önkiírás”-ok, és pont az ilyenek szerzői próbálják leginkább előtérbe tolni maguklat, vesznek részt minden írókonferencián, tukmálják műveiket a fordítókra. Nagy Katalin ekkor jegyezte meg, hogy az ilyen „írók-költők” sorába főként nők tartoznak.

Ekkor szólította Sirató Ildikó Tillinger Gábort, aki számi és komi költőnőket fordít. Mint megjegyezte, ennek oka elsősorban az, hogy a kis nyelveken százalékosan is több nő ír, mint férfi, mert a nők jobban ismerik a nyelvet – ráadásul a férfiak jóval konzervatívabbak, és ez műveikre is rányomja bélyegét. (A tudósító itt él a gyanúperrel, hogy a probléma ennél jóval összetettebb: a nyelvet általában a hagyományos életmódot folytatók őrzik, akik törvényszerűen konzervatívabb gondolkodásúak – az pedig nyelvenként, területekként is változhat, hogy a férfiak vagy a nők őrzik-e meg jobban a hagyományos életformát.) Érdekes aspektusként merült fel az a kérdés, hogy kik a kis népek irodalmainak olvasói. Az abszurd tény az, hogy elsősorban e népek és nyelvek kutatói, akik örömmel csapnak le minden műre. Éppen ezért az irodalmi alkotásnak nagy becsülete van e népek körében. Tillinger Gábor egy személyes ismerőse költőként akart jelentőssé válni, és azért választotta a vers műfaját, mert az rövid, tehát könnyű megírni. A közönség sem sokkal kifinomultabb: Tillinger egy nem irodalmár, de értelmiségi ismerőse becsmérlően nyiltakozott egy szabadversről: szerinte az nem lehet értékes, mivel nincsenek benne rímek.

Sirató Ildikó itt arra terelte a szót, hogy miért pont kortárs irodalmat fordítanak. Elmondása szerint azonban a kortárs irodalomnak még inkább van közönsége, mint a klasszikusnak. A finn irodalom klasszikusai közül egyedül a Kalevala ér el újabb és újabb sikereket: az idei évben például Szálinger Balázs Kalevala feldolgozása nyerte el a Nyílt Fórum Vilmos díját.

Ez volt az a pont, ahol a tudósítónak el kellett hagynia a helyszínt. Megbízható forrásokból azonban úgy értesült, hogy ezután Nagy Katalin beszélt az oroszból és a hantiból való fordítás különbségéről. Amikor Schmidt Éva fülébe jutotta hír, hogy A kis tundrai ember című könyvét oroszból fordította, akkor gyorsan elküldte neki kazettán a hantiból való magyar fordítást, mégpedig részletes (nyelvi és néprajzi) kommentárokkal. A kiadvány végül mindkét verzió figyelembevételével jelent meg. Ezután Sirató Ildikó bemutatta a tanszékhez kötődő (egy szemináriumból kinőtt) műfordítói műhelyt. Az általuk fordított művekból részletek is elhangzottak.

Az elhangzottakkal kapcsolatban a tudósító a következőket tartja fontosnak megjegyezni.

• Sajnos – legalábbis a tudósító távozásáig – nem került elő a legfontosabb kérdés: mi is lenne kívánatos és reális, hogy ma mit tudjanak az olvasók (már akik egyáltalán olvasnak szépirodalmat, járnak színházba stb.) a finn, észt vagy kisebb finnugor irodalmakról? Addig ugyanis, amíg erről nincs jól megalapozott elképzelésünk, elég nehéz felmérni, hogy milyen is az aktuális helyzet – nem beszélve a helyzet megváltoztatására irányuló stratégiánk kialakításáról.
  
• Ugyanígy nem esett szó arról, hogy miért fontos ismerni rokon népeink irodalmát. Ha ugyanis nemcsak műveltségünk, tájékozottságunk tágítása a cél, hanem irodalmi élményekről van szó, akkor aligha helyes az irodalmi műveket aszerint megközelíteni, hiogy milyen nyelven vagy kultúrában keletkeztek. Sőt, ha komolyan vesszük azt a figyelmeztetést, hogy ezeket a műveket nem mint uráli népek irodalmát, hanem mint jó irodalmat kell népszerűsíteni, akkor mi a létjogosultsága akár az ilyen kerekasztaloknak is?
• Miközben mindenki arról beszél, hogy milyen nehéz ezeket a műveket eljuttatni az olvasókhoz, a Magyar Elektronikus Könyvtárban egyetlen kisebb uráli nép írójától sem találtam művet. De ha valaki nem is híve a regények képernyőről való olvasásának, semmi akadálya nem lehetne versfordításokat blogformában közzétenni. Ilyen próbálkozásnak sem jutottam nyomára. Miközben a fordítók/kiadók a terjesztési nehézségekre panaszkodnak, nem használják ki az árverési oldalak kedvező árfekvését a művek terjesztésre. (Egy régebbi Sesztalov-kötetnek viszont sikerült nyomára jutnom.) A Wikipédián a kis uráli népekből származó legismertebb írókról sincsenek szócikkek, holott ezeket különösebb technikai felkészültség nélkül is létre lehet hozni. Nem világos, hogy lehet nehézségekre panaszkodni ott, ahol a legklézenfekvőbb, legegyszerűbb lehetőségeket sem használják ki az „ügy” érdekében.
• Végül pedig: egyáltalán nem biztos, hogy legalábbis a finn kultúra nem játszik jelentős szerepet Magyarországon. Aki Kaurismäki filmjei, Mika Waltari regényei jól ismertek. A könnyűzenében népszerű az Apocalyptica. Figyelemreméltó, hogy a magyar Wikipédián több finn rockegyüttesről is van szócikk. Kérdés persze, hogy e kultúrtermékek élvezői tudják-e, hogy finn terméket fogyasztanak-e. De hát ez a fontos? (És persze kérdés az is, hogy mit tekintünk a kultúra részének. De ez már egy nagyon más fórumra tartozik.)
  

A Magyar Tudomány Ünnepe az MTA Nyelvtudományi Intézetében

Veszélyeztetett nyelvek, veszélyeztetett kultúrák, veszélyeztetett népek

Kerekasztal-beszélgetés Szalkai Zoltán dokumentumfilmje kapcsán. A Nyelvtudományi Intézet rendezvénye, szervezi a Finnugor és nyelvtörténeti osztály. A filmet a beszélgetés előtt és után is levetítjük.

Kerekasztal-beszélgetés, 2008. november 18. kedd 14.00 - 18.00

Program

• 14.00: Szalkai Zoltán Vándorok című filmjének vetítése (hanti nyelven, magyar felirattal)
  
• 15.00: Kerekasztal-beszélgetés, résztvevői: Bakró-Nagy Marianne, Borbély Anna, Fejes László, Hattyár Helga, Ruttkay-Miklián Eszter, Sipos Mária, Várnai Zsuzsa
• 16.30: Kérdések -- válaszok: beszélgetés a közönséggel
  
• 17.00: Szalkai Zoltán Vándorok című filmjének vetítése
  

Helyszíne: a MTA Nyelvtudományi Intézetének földszinti előadója

A filmről

A film egy rénszarvaspásztor hanti család vándorlását mutatja be a nyári szálláshelytől a téli szálláshely felé. A családtagok az idegenekkel, így a szomszédságukban élő nyenyecekkel is oroszul beszélnek, de egymás között még finnugor anyanyelvüket használják.

A filmet legközelebbi nyelvrokonaink eltűnőben lévő nyelvén halljuk, felirat segíti megértését.

Régészeti ásatáson Észak-Szibériában

Mi más konzerválhatná jobban a régi korok emlékeit, mint a fagyott föld? Északnyugat-Szibériában, ott, ahol a Vojkar folyó az Obba ömlik, középkori eredetű hanti település (sőt, valójában több, egymásra épült falu) jól felismerhető maradványait tárták fel a régészek. Az itt látható képek 2005 júliusában készültek: a szalehardi régészekből álló csoport akkor már három éve dolgozott az eredetileg faházakból álló település feltárásán. A tundraövezetben a fagyos talaj nyáron sem enged fel teljesen, érthető tehát, miért konzerválódnak itt ilyen látványosan még az egyébként olyan könnyen bomló anyagok is, mint a fa. Az éghajlati viszonyok azonban az ásatási munkálatok idejét is nagymértékben korlátozzák: évente mindössze egy hónapon át, júliusban folyhatnak Uszty-Vojkarnál a régészeti ásatások, hiszen csak erre az időre olvad ki kellőképpen a talaj felső rétege.


A feltárt leletek különböző korokra datálhatóak, s ebből arra következtettek a régészek, hogy már a XIV. századtól kezdve egészen a XIX. századig folyamatosan emberek lakták ezt a területet. A képeken jól felismerhetőek a faházak falai, kerítései, sőt, azt sem nehéz belátnunk, hogy a bal oldali felvétel kapubejáratot, a jobb oldali pedig szennyvízelvezető vályúszerűséget ábrázol. A házak körvonalait sejtetni engedő, impozáns leletek mellett azonban számos apró használati tárgyra – szúró-, vágóeszközökre, fésűkre, gyermekjátékokra, bálványszerű faragványokra – is bukkantak a régészek, ezeket vehetjük szemügyre a bal alsó fotón. A vele szemközti felvételen látható nyírkéregdarab pedig ornamentikájával hívta fel magára a régészek figyelmét: az obi-ugoroknál jobbára a szögletes díszítőmotívumok az elterjedtek, így az itt látható lekerekített, íves mintázat valószínűleg valamely déli nép hatásáról tanúskodik.


A régészeti feltárásokat különösen izgalmassá teszi, hogy a település feltehetően azonos a hanti hősénekekben szereplő Aj wossal, azaz 'Kisvárossal'. A hősénekek szerint az itt élő ún. Búvármadár nemzetséget megtámadta az ellenség, és egyedül Búvármadár hős maradt csak életben: az ő későbbi utódai népesítették be aztán újra Aj wost.

(Felvételek: Sipos Mária, Kováts Zsófia, Asztalos Erika)