Brossúra az észt nyelvről

Az Észt Intézet (Eesti Instituut) egy érdekes kis füzetecskét adott ki az észt nyelvről. Ebben laikusok számára is érthető módon szólnak az észt nyelv történetéről, szerkezetéről, nyelvjárásairól, hangzásáról, szókincséről. Külön kitérnek a võruira és az észt jelnyelvre, szó esik az írásbeliségről és az irodalmi nyelv történetéről is. Angol nyelvű változata a nyelven a netről is letölthető.

Az uráli helyesírások 9. A mai enyec helyesírás

Az enyec helyesírás is az orosz hangjelölési elvekre épül, de csak néhány kemény–lágy pár van: [t] – [ty], [d] – [gy], [n] – [ny], [sz] – [ś], van továbbá egy olyan hang, mint amilyet az angol think szó elején hallunk ([θ]), és ennek is megvan a lágy párja. A [θ]-t a helyesírásban a ҫ jelöli, lágy párját pedig ugyanúgy a magánhangzó-jelek, ill. a lágyságjel, mint a többinél. Az enyecben megvan az angolban szintén th-val jelölt, az előbbihez hasonló, de zöngés hang ([δ] – mint a the névelőben) is, ezt a cirill з-vel jelölik (az enyecben nincs [z]). Ennek a hangnak nincs lágy párja. A nyenyechez hasonlóan az enyecben is van gégezárhang ([ʔ]), és itt is megvan a kétféle váltakozás, de a helyesírás itt nem tesz különbséget, mindegyiket '-vel jelöli. A hátul képzett orrhang jelölésére az enyec helyesírásban is a ӈ-t használják.

A magánhangzók kiejtése az enyecben nem függ a megelőző magánhangzó lágyságától, így a nyenyectől eltérően és az oroszhoz hasonlóan a megelőző mássalhangzó lágyságát is jelölő betűk azonos hangot jelölnek a párjukkal. A magyar [e]-hez és [o]-hoz hasonló hangokból kettő van, egy zártabb és egy nyíltabb, de ezek között a helyesírás nem tesz különbséget. Van egy [ï]-hez (ы) hasonló, de annál nyíltabb hang ([ə]), melynek jele az ԑ. Ez a két hang vagy nem fordul elő lágy mássalhangzók után, vagy nem jelölik a különbséget, vagy olyankor más betűvel jelölik e magánhangzókat – erről biztos forrást nem találtam, mindenesetre дьы, дьԑ stb. betűsort sem. Vannak hosszú magánhangzók is, ezeket betűkettőzéssel jelölik (ha lágy mássalhangzó után áll a hosszú magánhangzó, akkor csak az első magánhangzóbetű lágyító).

100 éves a „Keleti ezüst”

1909-ben jelent meg Ja. I. Szmirnov: Восточное серебро (Vosztocsnoje szerebro = Keleti ezüst) című könyve. Ha e jubileumtól fellelkesülve keresné valaki, a Nemzeti Múzeum könyvtárában megtalálja. Nevezett könyvtár katalógusát böngészve egyéb orosz nyelvű régiségekre is bukkanhatunk. E könyvek és folyóiratok hazai felbukkanása jelzi, hogy az előző századforduló idején már nemcsak a nyelvészek, hanem a régészek figyelme is kelet felé fordult. Együtt kutatták a magyar nyelv és nép őstörténetének kelet felé vezető nyomait.

A „Keleti ezüst” az egykori Perzsiában egykoron uralkodott Szaszanida dinasztia fémművességének emlékeit mutatja be. Hogy mi ebben a finnugor? E tárgyak – korsók, tálak, csészék – többsége finnugor területről került elő. És mi benne a magyar? Az edényeken ábrázolt jelenetek és díszítő motívumok párhuzamai a Kárpát-medencében talált, és a honfoglaló magyarokkal kapcsolatba hozható nagyszentmiklósi kincs edényein láthatók.

Ezüsttál, Anyikovszkoje falu, Cserdini járás, Permi terület

Nagyszentmiklósi kincs, 2. sz. korsó, „égberagadási jelenet”

E jelenségek joggal keltették fel őstörténész elődeink érdeklődését, igyekeztek követni az újabb tudományos eredményeket, így a szaszanida fémművesség további szakirodalma is (az alapvető monográfiák) elérhető Magyarországon.

E művek:
Orbeli, I. A. – Trever, K. V.: Сасанидский металл. (Szaszanidszkij metall) Leningrád, 1935.
Marsak, B. I.: Согдийское серебро (Szogdijszkoje szerebro) Moszkva, 1971.
Darkevics, V. P.: Художественный металл востока. (Hudozsesztvennij metall vosztoka) Moszkva, 1976.
Marsak, B. I.: Silberschätze des Orients. Lipcse, 1986.
Trever, K. V. – Lukonyin, V. G.: Сасанидское серебро (Szaszanidszkoje szerebro) Moszkva, 1987.


Nézzük először a finnugor vonalat:

Trever és Lukonyin könyve az Ermitázs szaszanida ezüstjeit közli. Az 50 darabos gyűjtemény 27 tárgya származik a permi finnugorok – komik, udmurtok – földjéről. További 6 darabról szintén föltehető, hogy finnugor kézben volt: Nyugat-Szibériából és Baskíriából (tehát az egykori Magna Hungaria területéről) származnak. E gyűjteményen kívül további példányok vannak finnugor, sőt szamojéd(!) területekről is a helyi múzeumokban.

A finnugor tájakról származó szaszanida edények lelőkörülményei egységesek: nem települések és nem temetők régészeti feltárása során kerültek elő, hanem véletlenszerűen, kis mélységből, ásó, kapa, eke stb. által kifordítva. Esetenként több tárgyat is találtak együtt, nemcsak szaszanida, de bizánci importból származókat is. Ezek alapján fölmerülhet, hogy a történelem viharai elől elásott kincsekről van szó. Egyéb körülmények – az edényeken látható utólagos bekarcolások (egyelőre értelmezhetetlen vonalrendszerek, mitikus lények) és néprajzi megfigyelések azonban arra engednek következtetni, hogy ezek nem magánszorgalmúlag összegyűjtött, elrejtett és elfeledett kincsek, hanem az egykori szent ligetekben a közösségi szertartások során használt tárgyak, előkerülési helyük pedig az egykori szent ligetek területével azonos. E témakörrel többször foglalkozott Fodor István, legutóbb részletesen, itt: Prémkereskedelem, művészet, hitvilág. Kereskedelem és hatása őseink korában. In: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön. Az Arany János Múzeum Közleményei, XI. Nagykőrös, 2008. 127–192. Megállapításai szerint a finnugorok prémexportjuk ellenértékeként kapták ezeket az edényeket. Sámánszertartásaik során azért használták őket, mert hiedelemrendszerük elemeit látták a szaszanida edényeken ábrázolt mitologikus témájú jelenetekben. Az ősiráni eredetű dualisztikus világszemlélet, a Nap és a Hold tisztelete talán már a bronzkorban beépült a finnugor mitológiába, amikor régészetileg bizonyíthatóan erős kapcsolatok alakultak ki az erdőövezetben élő finnugorok és a sztyeppövezetből a finnugorok közé is betelepülő ősiráni csoportok között.

A szaszanida edények használata a finnugor sámánszertartásokban tehát egy sajátos kulturális adaptációval magyarázható. E jelenség megértése után is maradtak azonban még feltárandó kutatási irányok:

1. Miért nem találtak szaszanida edényeket a mordvinok és cseremiszek földjén? Pedig a későszaszanida–szogd fémművesség hatása náluk is kimutatható (tarsolylemezek, övveretek), és a történeti források szerint (Isztakhrí) a prémkereskedelemben ők is részt vettek.

2. Valamiféle teokratikus közösségi rendszer élhetett az ugoroknál és a permieknél, ha a kereskedelemből eredő javakat kultikus célokra használták. Az egyházi vezetők (sámánok) rendelkeztek a közösség javai fölött? Erre utalhat az a későbbi adat, hogy Permi Szent Istvánnak hittérítő tevékenysége során legfőbb ellensége Pam-szotnyik volt, aki neve alapján (szotnyik = százados) világi funkciót is betöltött, a legendabeli szerepe szerint azonban „varázsló”, tehát sámán is volt (ezekről lásd itt).


A magyar vonal:

A nagyszentmiklósi kincs rendkívüli minőségű és mennyiségű aranytárgy együttese: kb. 20 kg arany több mint 20 edény formájában. Az edények alakja, az ábrázolt motívumok a szaszanida fémművesség felé vezetnek vissza. László Gyula monográfiájában (Nagyszentmiklósi kincs. Bp. 1977.) a kincset a honfoglaló magyarok hagyatékának tartotta.

László Gyula fenti műve előtt pár évvel jelent meg B. I. Marsak könyve a szogd fémművességről. Ebben a szerző az addig egységes egészként tárgyalt szaszanida fémművességről leválasztotta a szogd stílusú tárgyakat. A szogd fémművesség már a Perzsa Birodalom bukása után, az Abbaszida kalifátussal érkező muszlim hatást magába olvasztva fejlődött ki: a mitologikus vadászjelenetek helyett, amelyekben a perzsa uralkodók mint „napkirályok” szerepeltek, az edényeken burjánzó pálmalevelek – palmetták – sorozata jelent meg. Marsak a szogd fémművesség emlékeit három csoportba osztotta, és megállapította, hogy a B csoport tárgyainak egyik motívuma (három pont vagy karika a palmetták körül) a honfoglaló magyarok fémtárgyain (tarsolylemezek, övveretek, korongok, szablyamarkolatok stb.) is jelen van.

A szogd fémművesség termékei tehát fontos szerepet töltöttek be az erdőövezetben élő finnugorok kultikus életében, ugyanakkor szogd motívumok figyelhetők meg a Kárpát-medencébe betelepülő magyarok fémművességében is.

Egy későszaszanida tál (lelőhely: Tomiz falu, Vjatkai kormányzóság) részlete, már a szogd fémművesség felé mutató jegyekkel: az állat farka pálmalevelekben végződik, a szegély mintájában (a szívekben, valójában levelekben) látható a három pont (a levelek tengelyét jelző vonalak fölött)

A tarcali tarsolylemez részlete. A legnagyobb palmettán látható a három karika, míg a kisebbeken csak egy-egy

A nagyszentmiklósi kincs tárgyairól az is feltételezhető, hogy Szogdiában készültek, de ezen leletegyüttessel kapcsolatban fel kell hívni a figyelmet, hogy egy újabb monográfia az avarokhoz kapcsolja (Bálint Csanád: A nagyszentmiklósi kincs: régészeti tanulmányok. Bp. 2004.).

A szogd fémművesség rendkívüli kisugárzása Szogdia helyzetéből következett: e terület a Selyemút fontos állomása volt, a szogd kereskedők továbbították a Kína felől érkező árukat és a helyi termékeket is Európa különböző tájaira és országaiba

És végül: szogd hatású, talán magyar készítésű tárgyak finnugor és szamojéd területeken:

A keleti ezüstök között található néhány gyengébb kidolgozású, de a későszaszanida–szogd ötvösművészet keretébe tartozó tárgy. Ezek: az utyemilszki tál, muzsi tál, kudeszevai csésze, szalehardi tálak. E tárgyakat a később előkerült szalehardi tálak kivételével már László Gyula is magyar készítményeknek vélte. A magyar kapcsolatot B. I. Marsak és V. P. Darkevics is elfogadta. A szalehardi tálakat N. V. Fjodorova mutatta be az 1990-es debreceni finnugor kongresszuson. E tárgyakat a palmettákon látható három pont, illetve a lovas lószerszámjának ábrázolására használt motívum köti a szogd B iskolához és a honfoglalók fémművességéhez.

A kudeszevai csésze rajza: a szegélyen és a palmettává változó oroszlánfarkon is ott látható a három pont. A szegély mintázata elnyújtott változatban megfigyelhető a tarcali tarsolylemez szegélyén is (csak egy ponttal, lásd fent), valamint az utyemilszki tálon a ló farhámján (igen elnagyoltan, lásd lent), és az egyik szalehardi tálon is.

Külön kategóriát képvisel a szintén keleti finnugor területekről származó veszelovi tarsolylemez, amely kidolgozottságát tekintve is teljesen egyenértékű a honfoglaló magyar fémművesség legszebb alkotásaival. E tárgy esetében Fodor István (idézett cikkében) azt feltételezi, hogy talán a Kárpát-medencéből került keletre, míg az említett tálakat és csészéket véleménye szerint még a keleti szállásokon élő magyar mesterek készíthették.

A nganaszanokról az Élet és Tudományban

Az Élet és Tudomány most megjelent, 2009/17-es száma cikket közöl a nganaszanokról (518-521. o.). Wagner-Nagy Beáta és Szeverényi Sándor cikke az általuk a Tajmir-félszigeten végzett terepmunkáról számol be. A nganaszanokról és jelenlegi helyzetükről szóló, pontos és hiteles leírás mellett röviden szó esik a nyelvi anyag gyűjtéséről, annak nehézségeiről is.

Finn–magyar frazeológiai szótár az interneten

Fennizmusok néven új finn–magyar frazeológiai szótár érhető el a világhálón. A szótár szerzője Varga Judit és Sirkka Saarinen. Nem interaktív kiadványról van szó, a szótár pdf-ben tölthető le.

A gyűjteményben tartalmazza a Suomen kielen perussanakirja (A finn nyelv alapszótára, 1990) által közölt kifejezéseket, ezeket a szerzők a sajtóból, és a mindennapi beszédhelyzetekből gyűjtött fordulatokkal egészítették ki. A kötetet célja a nyelvtanulók segítése, illetve a kontrasztív frazeológiai kutatások segítése.