Finnország megsemmisül

Legalábbis a South Park 13 évadának hatodik, Pinewood Derby című részében. Stan versenyautójának köszönhetően a földönkívüliek felfedezik a Földet. A világ államai így egy halom galaktikus pénzhez jutnak, de titokban akarják tartani a galaktikus rendőrség előtt. Egyedül Finnország javasolja, hogy mondják el az igazat, így a többiek kénytelenek megszabadulni tőle. A történet végét nem áruljuk el, de megtekinthető itt.

Latin Bauhaus Vol. I. (Valami Lasnamäe)

Új magyar folyóirat, a neve Pluralica, „megjelenik évente négyszer, esetenként összevont számmal”, és ezt tekintsük jó hírnek. A címen csak kicsit kell törni a fejünket, elég logikus, a főszerkesztői lapindító pedig, ami voltaképpen Provocatio, úgyis megmagyarázza, a tartalomjegyzék (mely Partitura) meg máris ízelít, mi is a Materia, a Thesis, az Interactio és a Reactio. Merthogy itt ez a hangnem, kicsit kimódolt, nagyon intelligens, picit sznob, de stílusos. S ha ez elsőre szokatlan olvasnivaló, majd megkönnyíti és megnehezíti a dolgodat a többedszerre is szokatlan látványvilág. Az elképesztően magas színvonalú, ötletgazdag vizuális kidolgozás és a nagyon finom nyomdai kivitelezés ugyanis egyszerre eredményez elgondolkodtató, szinte laponként új felfedezésre váró, ugyanakkor a legigényesebb kiállítási katalógusok nívóját idéző pompás könyvtárgyat. Nem tudom másként értékelni a Pluralica első összevont számát, mint ironikus manifesztációjaként egy lapnak, amihez kávéházat választanak azok, akiknek nem szól, olvassák és írják pedig azok, akiknek törzshelye valamelyik egyetemi kocsma. A folyóirat (?) küllemét sokan sokféleképpen fogják még méltatni, okkal, itt csak annyit kívánok a vállalkozásnak, hogy a későbbiekben is bírja helyén tartani az első nekifutásnál nagyon magasra tett lécet, tartalmában, megjelenésében egyaránt. A többi: megszokás kérdése.

A Provocatio tematikus számokat helyez kilátásba, nagyon helyesen, semmi zsákbamacska, a tematikus számokat meg amúgy is kedvelem. Azért, mert ha akarom, hossz-, ha akarom keresztmetszet (a szerk. előszó ennek nevezi), ha tetszik história, ha tetszik gyorstalpaló. Akármint is van, nagyon illusztris és bátor vállalkozás, melynek a bemutatkozó kötet tökéletesen megfelel. Tökéletesen? Hogy írhatnám le ezt? Elvégre az első szám (és sejthetően a következők közül is nem egy) bátorságpróba-számba megy: nem titkoltan átfogó jelleggel kíván ízelítőt nyújtani egy kultúra kortárs irodalmi és képzőművészeti terméséről. Az első szám: „kortárs észt”. És hogy jövök én ahhoz? Mondhatja nekem a Pluralica, hogy tessék, itt van, ez és ez a kortárs észt irodalom és állókép-alkotás krémje, ez a mértékadó? Mondhatja, mert mit tudok én Észtországról egyáltalán? Mondhatja, mert amit bemutat, az módfelett érdekes. Felkelti érdeklődésemet az észt kortársak iránt. Tetszenek az észt kortársak dolgai. Van, amelyik nem tetszik, és az is kortárs észt. „És akkor ez most hogy?” – valóban, tájékozódom az észt kultúra felől? Kétségkívül. De igazabb ennél, hogy jó verseket és novellákat falok és többségükben remek képeket nézegetek. A Pluralica hűvös eleganciájával távolságot tart, forró tárgyszeretetével pedig dorbézol – latin Bauhaus.

Ha már a vizualitás mellbelökő erejét méltattam, nem lehet nem a képanyaggal kezdeni. Nagyon erős a mezőny, ebben az igényes formában pedig, ami a folyóirat kínál, élményszámba megy a lapozgatás. Számomra ismeretlen nevek: a zseniális manierista Peeter Laurits digitális nyomatai, a Courbet-vel kezet fogó Dalì méltó utódjának mutatkozó Peeter Allik olajfestményei, Eve Kask linómetszetei (vajon kapcsolatban állt-e El Kazovszkijjal?), Ilmar Kruusmäe Bosch-parafrázisai, hogy csak az első pillantásra legkiemelkedőbbeket említsem – mind kitűnő alkotások, nagyjából az elmúlt húsz év terméséből válogatva.

„Az elmúlt húsz év” fontos korszakhatár utáni territóriumot jelent, az észt irodalom szempontjából legalábbis úgy tűnik mindenképp. A kötet Thesis fejezetének (rovatának? ez kevés) nyitótanulmányát így indítja Piret Viires: „Az észt kortárs irodalom olyan fogalom, amelyet hallgatólagos megállapodás alapján csupán az 1980–1990-es évek fordulóján bekövetkezett, mélyreható társadalmi változások kezdetétől szokás különállóként kezelni”. És mindjárt a következő áttekintés bevezető mondata így szól Priit Kruus tollából: „Napjaink fiatal észt íróinak-költőinek tevékenysége az 1990-es évek második felében létrejött hullámmal kezdődött és kapott példaértékű lendületet”. Mert ez is rendjénvaló a Pluralicában: a Thesis három tanulmánya hasznos eligazítást nyújt a kötet szerzőihez is, az irodalomtörténet perspektívájából. Szükség is van erre, hiszen mire idáig lapoz az olvasó, annyi jó észt szerzőt olvas, hogy kíváncsi az adatokra is.

Ami az irodalmat illeti, az észtek nagyon tudnak valamit. Ezt úgy nevezném, hogy: sajátos észt röhögés. Nekünk, magyaroknak különösen fontos. Az észt rokonnép, nyelvrokon, de habitusában is, értsd: a normálisnál jobban van elfoglalva észtségével, mint kellene (akár mi a magunk magyarságával), és szemlélődése eredményétől permanensen nincs elragadtatva (akár mi). A különbség az, hogy az észt még röhög egyet, mielőtt (miközben) kiköpi a tüdejét, a magyar meg kiköpi a tüdejét, bízva benne, hogy jó helyre jut a haláláról szóló kroki honoráriuma. A kortárs észt lélek Bauhaus, tiszta és szép, de nem veszi annyira komolyan magát, hogy tartózkodnék nyakonönteni önszemléletét egy pohárka jóidővel. A magyar (ezer éve) kortárs lélek tőrölmetszett mediterrán, de odafentről mindig szólnak, és karcsúsítás, és Terike hív a bérelszámolásról. Azt sem hittem volna, hogy egy frissen alapított folyóirat méltatásakor kell leírnom: a magyar irodalom rémes tespedtsége több, mint bevallandó tény: voltaképpen megalapozott vád a magyar szellem általános tespedtségével szemben.

Nos, ilyeneket, így, nem írna le egy észt szerző. Egy észt szerző azt írná: Mit tehet az ember / ha csak Tallinnban van munka? És írja is (Kalev Kesküla). Meg azt írja, ugyanő, hogy Észtország az egyetlen állam a világon / ahol a történelem még nem ért véget – nos, hát mi ez, ha nem vigadva sírás? Írjuk fel még tőle, mert jó ha kéznél van: Egy kis ország / kalevipoegszerű képzelőerőt kíván. Vagy azt mondja az észt szerző: észt költő vagyok / lasnamäei vagyok / mi is az a Lasnamäe? (fs). Hát Lasnamäe bizony ugyanaz, mint Tallinn, ahol a börtön és a kikötő közt / szép kilátás van a tengerre és ahol – még mindig fs szavaival – furcsa embereket találnak ki […] ők mentik meg a világot / ez csak vicc volt / joke / ők mentik meg az Észt Köztársaságot / vagy legalábbis a gazdaságát / elkeserítőbb esetben a kultúráját. Ilyenek ezek az észtek, semmi sem elég jó nekik, mind egy-akaraterő-nélküli-barom-úr, mondhatni egy teljesen hétköznapi észt bunkó. Csoda-e, hogy az iménti öndefiníció alkotója, Jürgen Rooste felteszi a kérdést: mi értelme a költészetnek / kérdem én – mi mikor már hemingway is tudta / hogy a világ minden kikötőjében / van legalább egy észt / aki már biztosan / seggrészeg. El vannak az észtek keseredve és ilyenek jutnak az eszükbe: nézi-e isten az életem / mint valami szar mexikói sorozatot (Andra Teede). Hát csoda, hogy Az állampolgár dala víziója (Maarja Kangro) A szomszéd asztalnál ülő fiatal művészeket hallgatom felütésétől oly természetesen vezet az Elkérem a szakácstól a kést / és odamegyek középrészéig. Egy ilyen és ilyen önszemléletű országban miféle televény a költészet? Mit tud tehát ez az utolsó húsz-harminc év észtül, amit más nyelven nem tudni? Akárhogy nevezzük is, ezek a nyolcvanas–kilencvenes években indult új vadak (valóban, fauves) hoznak valami egészen újat, valami nagyon korunkra érzőt, frisset, őszintén dekadenset. Hellenizmus? Ezüstkor? A permanens regresszió előérzete a permanens progresszió eszköztárával? Töprengeni szükségtelen – sok egyéb mellett erre csitít a modern észt költészet zászlósura (legalábbis a Pluralica nem győz meg egyébről), a modern-divatos-cinikus-trendi-és-sok-egyéb Kivisildnik, a szmájliba burkolózó média-Che, aki bevallja ugyebár, hogy Nem akarom a karácsonyt / A karácsonyi szünetet akarom, hazafias költészete szerint ott van lettország / utána üres térség / majd finnország jön és különben is téglát nyersz / amiből építhetsz / valami undorítót. Jó, írnak másféle verseket is – de ezek a vadak tényleg aktuálisak, be here now.

A kötet ezen kívül tartalmaz néhány jó novellát is.

Egy szó, mint száz, számomra az a tanulság, hogy most már tudom, egy észt otthon érezné magát Magyarországon. Vajon van-e az észteknek Pluralicájuk, nem véletlenül egy kortárs magyar számmal? Nem tudom. Nekünk azonban, megfordítva, van – így hát vegyük kézbe az új magyar folyóiratot és érezzük otthon magunkat Észtországban. A következő, remélhetőleg nagyszámú Pluralicák (esetenként összevont) számait lapozgatva pedig majd máshol is.

Ps. Hogy el ne múljék az alkalom, észtül bár mit sem, élek a lehetőséggel a zászlósúr-szmájlit eredetiben idézni – nagyon szépen összefoglalja kortárs (nyelv)rokonaink lelki fenoménját, a. k. a. tükör: ööbik möliseb / buddha ütles et kui ei / tea siis ole vait. Valahogy így.

(Pluralica folyóirat, 2009/1-2, kortárs észt.)

Az első hanti rajzfilm

A Rénhíreken nem sok pozitív fejleményről tudunk beszámolni a kisebb uráli népekkel kapcsolatban, íme, egy nem túl jelentős, de örvendetes kivétel. Elkészült az első hanti nyelvű rajzfilm.




A fordulatosnak aligha nevezhető történetben a nagymama magához veszi árván maradt unokáját. Az unoka mindentől retteg, ezért a nagyi bámulatos pedagógiai érzékkel éjszakára egyedül hagyja az erdőben. Az unoka szerencsésen túléli a kalandot, és levonják a kikerülhetetlen tanulságot: minden ember az Égi Atya által kijelölt szellemek védelme alatt áll, ezért nincs mitől félni. Ahogy az ember a természethez viszonyul, úgy fog folyni az élete. Ettől az unoka felbátorodik, és ettől kezdve egyedül jár vadászni.

A film kazimi nyelvjárású.

Róna-Tas András: A nyelvrokonság

Csaknem fél évvel ezelőtt jeleztem azt a szándékunkat, hogy bemutassuk azokat a köteteket, amelyek a magyar nyelv áltudományos rokonítási kísérleteivel veszik fel a harcot. Így került sor Komoróczy Géza Sumer és magyar? című művének ismertetésére, majd ezzel a dolog jó időre véget is ért. Most a sorozatot egy olyan könyvvel szeretném folytatni, amely egyrészt kevésbé ismert, mint Komoróczy műve vagy Pusztay János Az ugor–török háború után című kötete (melyre remélhetőleg nemsokára sort kerítünk), másrészt kilóg a sorból az összes hasonló kötet közül azáltal, hogy nem a magyar nyelv rokonítási kísérletei felől közelíti meg a kérdést, sőt, a magyar nyelv meglehetősen periferiális szerepet kap.

Valójában megkérdőjelezhető az is, hogy valóban ismeretterjesztő könyvről van-e szó. A szerző szándékai egyértelműek, ő maga ismeretterjesztőnek nevezi munkáját. Formailag valóban hiányzik a források pontos megjelölése, ami egy tudományos munkának elengedhetetlen része lenne. Ugyanakkor egy ismeretterjesztő munkában nem szokás közvetlenül egy szakfolyóiratban megjelent cikkhez irányítani az olvasót (310. o.).

A kötet nagyobbik, első fele egyfajta történeti áttekintés. Az ősközösségekkel és a különböző, nyelvre vonatkozó mítoszokkal indít: ezek a laikus olvasó számára is könnyen feldolgozhatóak, de nem sokat mondanak magáról a témáról, a nyelvrokonságról. Amikor azonban elkezdődik a nyelvtudományról szóló rész, a szöveg kellő felkészültség hiányában nehezen követhető. A tudománytörténeti kérdések középpontba állítása furcsa döntés, hiszen ezek gyakran a gyakorló kutató számára sem fontosak, vagy ha igen, akkor mindig egy-egy adott problematika szempontjából. Egy ismeretterjesztő könyvben célszerűbb inkább arról beszélni, hogy ma mit gondol egy-egy kérdésről a tudomány, és legfeljebb ezután rámutatni arra, hogy hogyan jutott erre az eredményre. Azt, hogy mit tartunk a tudománytörténetben jelentős fordulatnak, lépésnek, amúgy is a tudomány pillanatnyi állása határozza meg. A feldolgozást nehezíti az is, hogy Róna-Tas igen szélesen merít a nyelvtudomány problémáiból, és egyes kérdések csak igen távolról, és a laikus olvasó számára nem világos módon kapcsolódnak a nyelvrokonítás kérdéséhez. Az egyszerű olvasó a rá zúduló információtömeget aligha tudja feldolgozni.

Különösen az a furcsa a tudománytörténeti részben, hogy rendkívül kevés nyelvi példát találunk. A 143. oldalon a szerző arról beszél, hogy a nyelv részrendszerei hierarchikus viszonyban állnak egymással. Ám kellő nyelvészeti képzettség, sőt, a nyelvészeti munkában szerzett gyakorlat nélkül aligha érthető, miféle részrendszerekről beszél a szerző, és ezek milyen viszonyban vannak egymással. Ezeket csak úgy lehetne érthetővé tenni a nem nyelvész olvasó számára, ha a nyelvi változás egyes konkrét, a leírtakat illusztráló eseteit is bemutatnánk.

A könyv elvár egyfajta biztos háttértudást. A 189. oldalon azt olvashatjuk, hogy Trubeckoj szerint az egy nyelvcsaládba sorolt nyelvek nem feltétlenül vezethetőek vissza egy közös ősre. A szerzőnek itt mindenképpen figyelmeztetnie kellene, hogy Trubeckoj nyelvcsaládfogalma gyökeresen eltér a ma általánosan elfogadottól, hiszen éppen azokat a nyelveket soroljuk egy nyelvcsaládba, amelyekről azt feltételezzük, hogy közös őstől származnak. A valóban felkészületlen, laikus olvasó itt útmutatás híján megzavarodik, és végképp bizonytalanná válik a szerzői útmutatás hiányának köszönhetően.

Mindezek mellett a kötettől sokakat elriaszthat a marxista maszlag. Az természetes, hogy a korszakban szinte minden műben le kellett futni néhány ideológiai tiszteletkört, de Róna-Tas messze túlmegy ezen. Nemcsak a kötetet indítja egy „önálló marxista nyelvelmélet” igényének hangsúlyozásával és nem kizárólag a nyelv természetéről írott eszmefuttatásokban köszönnek vissza a marxista tanítások (ti. a nyelv elsősorban a munka eszköze, annak feltétele és terméke egyszerre) vagy olyan frázispuffogtatások, mint hogy a történelmi változások alapvető okait csak a marxista történelemszemlélet segítségével tudjuk megragadni. Ám a nyelvtörténeti korszakokról és iskolákról szóló áttekintésben külön fejezetet kapnak Marxnak és Engelsnek a nyelvről írott gondolatai, holott rögtön a fejezet nyitó gondolataként leszögezi, hogy ilyen kérdésekkel egyik filozófus sem foglalkozott behatóan (83. o.). (Igaz, ilyen kilengései nemcsak marxista irányban vannak, így például foglalkozik Wittgenstein nyelvfilozófiai elképzeléseivel is, holott a nyelvészethez, különösen a nyelvrokonításhoz ezek csak rendkívül távolról kapcsolódnak.) Marr elméletét álmarxistának (sőt, antimarxistának) nevezi: jóval több energiát fordít annak igazolására, mint arra, hogy Marr elképzelései miért tarthatatlanok. Hosszan rugózik azon, hogy a nyelv alap-e vagy felépítmény, miközben a kérdés nyelvtudományi szempontból egyszerűen értelmezhetetlen. Zsilka – a korszakban indokolatlanul és érthetetlenül túlértékelt – nyelvészeti elképzeléseit egy marxista nyelvelmélet kezdő lépésének tekinti, de elképzeléseit nem ismerteti részletesen, és nem alapozza meg azt az állítását sem, hogy Zsilka „dinamikus” nyelvszemlélete milyen valós szemléletváltást hozhatna a történeti nyelvészetben. Sőt, amikor végre túljut a tudománytörténeti áttekintésen, és a fejezetcímben végre a nyelvrokonság alapfogalmainak tisztázását ígéri, akkor is marxista alapú filozofálgatásba kezd, így a nyelvrokonsággal kapcsolatos kérdésekhez sehogy sem tud elérni (333–357. o.).

Ez a retorika azért veszélyes, mert az olvasó számára azt sugallja, hogy Róna-Tas marxista alapon érvel mindamellett, amelynek következménye a finnugor rokonság. Ha tehát az illető elutasítja a marxista társadalomfelfogást vagy akár csak a materializmust, akkor el kell utasítania a finnugor rokonság gondolatát is. Ezzel szemben az igazság az, hogy az összehasonlító nyelvészet abból a közegből ered, melyet Róna-Tas burzsoá filozófiai irányzatokhoz kapcsolódó polgári nyelvészetnek nevez. Lehetséges, hogy az összehasonlító nyelvészet egyes alapgondolatai kapcsolódhatnak bizonyos filozófiai irányzatokhoz, melyek felfogásában kimutatható valamilyen társadalmi–gazdasági viszony tükröződése, ám maga az összehasonlító nyelvészet ezektől már régen elszakadt. Módszereiben nem volt különbség a korabeli szocialista és kapitalista országok között, mindkét tábor kutatói hasonló alapelveket követtek, ill. igyekeztek követni.

Mindezek kellő magyarázatot nyújtanak arra, hogy a könyv miért nem vált népszerűvé és közismertté. Mindez azonban sajnálatos, mert a könyvben nagyon sok érdekes adatot és gondolatot találunk. A könyv mindenképpen ajánlott a nyelvészeti tanulmányokban előrehaladott diákok számára, de nekik sem lesz könnyű olvasmány – ráadásul nem is tankönyvként, inkább tájékozódási pontként ajánlhatjuk. A kötet egészénél jóval inkább sikeresnek tekinthető a 357. oldaltól induló rész, ami végre tényleg a nyelvrokonság problémáival foglalkozik. Ennek példaanyaga is gazdagabb, és sokkal inkább követhető. Ezzel a résszel laikusoknak is érdemes megpróblkozniuk. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy egy részleteiben értékes, de összességében sikerületlen kötetről van szó.

Természetes, hogy egy ilyen terjedelmes kötetbe becsúszik néhány hiba, pontatlanság. Ha már a kötetről szólunk, ezekre feltétlenül figyelmeztetnünk kell a potenciális olvasókat. Erre azonban már egy új posztot kell szánnunk.

Részigazság és igazság

A magyar nyelv rokonításáról annyi eszement találgatást olvashatunk a neten és azon kívül is, hogy igazán örülnünk kell, ha megjelenik egy-egy a realitás talaján álló, valódi információkat tartalmazó cikk. Ezek közé sorolhatjuk Péli Péter cikkét, mely tegnap jelent meg a Nyelv és Tudomány című ismeretterjesztő honlapon. Örömünk azonban aligha lehet teljes, mert bár a cikk helyesen állítja, hogy „jelenleg nem létezik olyan tudományos igényű munka, amely érdemben cáfolná a finnugor nyelvrokonság tényét”, valójában több, többé-kevésbé súlyos pontatlanságot tartalmaz.

Lássuk a cikk furcsa állításait.

A nyelvrokonítás nagyon egzakt tudomány, főleg, ha jól ismert nyelvekről van szó.

A nyelvrokonítás akkor is egzakt tudomány, ha kevésbé ismert nyelvekről van szó. Igaz, kevés adattal az eredmény is bizonytalanabb, de attól még a bizonytalan eredményt is csak egzakt módszerekkel kaphatjuk meg. (Egyébként nyelvrokonítás nevű tudományág nincs, a nyelvrokonítással foglalkozó tudományt történeti–összehasonlító nyelvtudománynak hívjuk.)

A szókészlet, de még a nyelvtani elemek is folyamatosan változnak, általában azonban nem véletlenszerűen.

Bár kétségtelenül tehetünk olyan megállapításokat, hogy általában a szókincs mely része van inkább vagy kevésbé kitéve a nyelvi változásnak, valójában a szókincs meglehetősen rendszertelenül fejlődik. A nyelvtani elemek változása valóban rendszerszerűbb, de ami igazán rendszerszerű, az a hangok változása. Bár éppen ez adja a kulcsot a nyelvrkonság bizonyításához, ezt a cikk itt nem említi.

Amikor a magyarok török törzsek mellett éltek, török szavakat vettek át tőlük, és fordítva. A mai írásbeliség korában a magyar nyelvet pedig sokkal többféle, leginkább angolszász hatás éri, az angol világnyelvi státusza miatt.

Ez a két állítás egymás mellett azt sugallhatja, hogy a magyart csak török és angol hatás érte. De ha ettől eltekintünk, a megfogalmazás akkor is több sebből vérzik. Először is: a szóátvétel gyakran nem kölcsönös, de legalábbis meglehetősen aszimmetrikus folyamat. Arra például nincs sok adat, hogy a magyar szavakat adott volna át a török nyelveknek. Az igaz, hogy a mai magyar nyelvet erős angol hatás éri, de mi köze ennek az írásbeliséghez? A cikkből ez egyáltalán nem derül ki.

A magyar nyelv írásos emlékei nem nyúlnak vissza évezredekre, így a nyelv korábbi állapotára gyakran a jelenből vagy a nem oly régmúltból kell következtetni.

Ez a mondat az írás miatt kapcsolódik az előzőhöz, tartalmilag azonban semmi más nem köti hozzá. Ráadásul a magyar nyelv rokonságát nem jelenlegi vagy közelmúltbeli állapotából állapítjuk meg, hanem a nyelvek összevetésével. (Ezt mutatja be a következőkben a cikk is.)

A legalapvetőbb szinten: két nyelv akkor rokon, ha (elsősorban) a nyelvtanuk és (másodsorban) a szókészletük hasonló.

Ez a megállapítás egyáltalán nem igaz. Két nyelv akkor rokon, ha egy közös ősnyelvre vezethetők vissza. Mivel a nyelv változik, és hosszú idő alatt sokat változik, a rokon nyelvek nyelvtana és szókincse is megváltozhat. Ha a fenti állítás igaz lenne, joggal mondhatnánk, hogy a magyar rokona a töröknek, hiszen nyelvtani szerkezetük között is vannak hasonlóságok, és a magyarban meglehetősen sok török jövevényszó van. Ráadásul a hasonlóság meglehetősen bizonytalan fogalom: az azonos eredetű szavak sem mindig hangzanak hasonlóan, a nyelvtanban pedig lehet hasonló a szerkezet és a forma is (egyik sem, sőt, a kettő együtt sem bizonyítéka a rokonságnak).

Ami könnyedén megtéveszthet bennünket a finnugor nyelvrokonsággal kapcsolatban, mert a mai finn nyelvből bizony egy kukkot se tudnánk megérteni, pedig ez a legnagyobb számban beszélt és legismertebb finnugor nyelvrokonunk.

Az állítás nagyjából helytálló, ami érthetetlen, az a „pedig”. Ha ugyanis az lenne a természetes, hogy egy adott nyelv beszélői a legnagyobb számú beszélővel rendelkező és legismertebb rokon nyelvüket értik meg leginkább, akkor a cseheknek jobban kellene érteniük az oroszt, mint a szlovákot.

Pontosan a nagy nyelvi távolság miatt a nyelvészek úgy becsülik, hogy a finn és magyar mintegy kétezer éve külön fejlődik, míg a szláv nyelvek csak az elmúlt ezer évben különültek el.

Ez az állítás viszont egyszerűen nem igaz. A finn és a magyar elődeinek elválását a kutatók négyezer évvel ezelőttre teszik, a szláv nyelvek viszont 1500 különültek el egymástól. (Valójában ez az adat inkább a távoli szláv nyelvekre, mondjuk a cseh és az orosz között igaz, hiszen a szerb és a horvát, vagy akár a macedón és a bolgár egymástól való elválása ma is megkérdőjelezhető. Ráadásul a szláv nyelvek szinte folyamatosan érintkeztek egymással, míg a magyar és a finn között mindenféle kapcsolat megszűnt.)

A magyar és a finn is ragozó (agglutináló) nyelv: szóvégi toldalékokkal módosítja az alapszó jelentését. Az indogermán nyelvek ezzel szemben alapvetően hajlító (flektáló) nyelvek: a szó belső szerkezetének változtatásával módosítják a jelentést.

Ezek az állítások szintén nem állják meg a helyüket. Anélkül, hogy itt részletesen belemennék az agglutinálás és a flektálás definiálásába, azt el kell ismerni, hogy a magyar és a finn valóban az agglutináló típushoz áll legközelebb, de nagyon sok vonásában el is tér a tiszta agglutináló típustól. (Olyan nyelvek, amelyek tökéletesen tisztán valósítanák meg bármelyik típust, nincsenek, de a tiszta agglutináló típustól mind a magyar, mind a finn messze áll.) Az azonban már csak az indoeurópai nyelvek egy részére igaz, hogy flektálóak lennének. Az angol például inkább az izoláló, az örmény az agglutináló típushoz áll közel. (Az angol izoláló mivoltát a szerző is említi, de nem tűnik fel neki az ellentmondás.) Ugyanakkor például a finnhez meglehetősen közel álló észt és lív rengeteg flektáló vonást mutat fel. Ezek a példák is azt mutatják, hogy a rokon nyelvek is különböző nyelvtípusba tartozhatnak, azaz pusztán a nyelvtípus megállapítása még nem segít a nyelv rokoni besorolásában. Ez már csak azért is lehetetlen, mert a részletes osztályozások is maximum öt-hat ilyen morfológiai típust különböztetnek meg, míg a nyelvcsaládok száma elvileg végtelen.

A nyelvtannál még szembetűnőbb a két nyelv szókészleti hasonlósága. Ez nyelvtani ismeretek nélkül is egyértelmű. Sajnos a finn–magyar nyelvrokonság esetében ez szintén nem első látásra szembetűnő.

Ezt a gondolatsort nem is sikerült értelmeznem: ha a szókészlet hasobnlóságha nem is szembetűnő, hogyan lehetne szembetűnőbb, mint a nyelvtan hasonlósága (különösen, ha a cikk a nyelvtan hasonlóságáról csak az agglutinálást említi, és a nyelvtípust egyértelműen azonosságnak mondja).

Más lenne a helyzet, ha legközelebbi nyelvrokonaikat, a hantikat (osztják) vagy manysikat (vogul) hallanánk beszélni.

Nos, aligha lenne más a helyzet. Hantikat vagy manysikat hallva aligha jutna eszünkbe, hogy rokon nyelven beszélnek. Természetesen lehet találni olyan mondatokat, amelyek hasonlóan hangzanak, de ez a finnre is igaz, amint a cikk által idézett mondatpárhuzam is mutatja.

Sajnos, mivel a hantik és a manysik jelenleg az Urál szibériai oldalán élnek, és mára kevesebb, mint 40 ezren maradtak, egyre bonyolultabb feladat az adatgyűjtés.

Nem világos, mire vonatkozik a „jelenleg”. Várható az átköltözésük? A 21. században azért nem olyan bonyolult átkelni az Urálon, hogy éppen ez riasszon el valakit a kutatástól. Az igaz, hogy kevesebb, mint negyvenezren maradtak, mert számuk a harmincezret sem érik el, és a nyelvet beszélők száma még ennél is jóval kevesebb. Az adatgyűjtés lehetőségei azért romlanak, mert a fiatalok nem tanulják meg a nyelveket, ami hamarosan a kihalásukhoz vezet.

Az alapszókincs – ... – egy nyelv szókészletének a legrégebbi részét képezi, amelyik igencsak ellenáll a változásnak. A magyar nyelvben az alapszókincs nagy többségét a finnugor nyelvekkel lehet rokonítani, ráadásul szabályos hangmegfelelések alapján – például a szó eleji „f” a magyarban általában „p”-nek felel meg a finnben.

Az alapszókincs valójában a leggyakrabban használt rétege. (Ha a legrégebbi szókincset jelentené, akkor csak és kizárólag finnugor – pontosabban uráli – eredetű szavakat találnánk benne.) Az f–p megfelelés természetesen nem az alapszókincsben meglevő szavakra vonatkozik, hanem azon szavak egy csoportjára, melyek a magyarban és a finnben a finnugor korból maradtak fenn, függetlenül attól, hogy ezek ma az alapszókincs részét képezik-e vagy sem. (Valójában persze az alapszókincs és a szókincs többi része között nincs éles határ.)

Ezek az alapszavak gyakran rövidek és annyira hétköznapiak, hogy alig gondolunk rájuk. Ezért lehet megtévesztő, hogy a hosszabb, összetettebb fogalomi jelentéssel bíró szavaink közül szinte több a felismerhetően közös a török nyelvvel.

Valójában ezt a gondolatot sem értem. Már az sem világos, mit ért a szerző szavakra gondoláson. Ma pedig igen kevesen tudnak annyira törökül, hogy csak úgy felismerjék a szavak hasonlóságát. A kutatásoknak pedig sokkal módszeresebbnek kell lenniük ahhoz, hogy ilyen (milyen is?) véletleneken múljon az eredmény.

A magyar és a finnugor alapszókincs és nyelvtan olyan szabályos hasonlóságokat és különbségeket mutat, amelyek a mai ismereteink szerint csak a rokon nyelvekre jellemzőek. Ez kezdett el feltűnni a 15. századtól egyes szerzeteseknek, utazóknak, kereskedőknek is, akik eljutottak az Orosz Birodalom távolabbi, finnugor lakta vidékeire.

Ebből ismét alig igaz valami. Valójában a finnugor nyelvek rokonságát (és általában a nyelvrokonságot) az bizonyítja, hogy szabályos hangmegfeleléseket ismerhetünk fel, elsősorban az alapszókincsben és nyelvtani elemekben. A 15. századtól kezdve azonban legfeljebb néhány szó összecsengése és a finnugor nyelvek szerkezetének, nyelvtani elemeinek felszínes hasonlósága tűnt fel. Ezek módszeres feldolgozása, újabb, kevésbé feltűnő, ámde bizonyító erejű jelenségek felfedezése csak a 18. század végétől indult meg. (Továbbá csak a 19. század végére forrott ki, részleteiben még a 20. század folyamán is sokat változott.)

Egészen biztos, hogy a finnugor nyelvek történetük egy pontján együtt fejlődtek.

Egészen biztos, hogy nem együtt fejlődtek, hanem egyek voltak. Csak később váltak külön, tehát semmit sem csinálhattak együtt.

A finnugor nyelvrokonság egyéb nyelvrokonsági kapcsolatok létezését sem zárja ki automatikusan.

Ez egy nagyon könnyen félreérthető állítás. Az igaz, hogy elvben kiderülhet újabb nyelvekről, hogy az uráli nyelvcsaládba tartoznak, vagy fény derülhet arra, hogy az uráli nyelvcsalád egy (vagy több) más nyelvcsaláddal egy nagyobb nyelvcsaládot alkot. Az azonban ki van zárva, hogy egy nyelv két vagy több, de egymással össze nem tartozó nyelvcsaládba tartozzon. A nyelvek szaporodása a egysejtűek osztódásához hasonlatos, egy egysejtűnek pedig csak egy szülője van (pontosabban a szülő a testvérrel alkotott közös sejt volt).

Mi ebből a tanulság? Ha egy ismeretterjesztő cikket nem szakember, hanem jó szándékú laikus ír meg, ráadásul eleve ismeretterjesztő munkák alapján, akkor annak aligha lesz szerencsés eredménye. A szakemberek által laikusoknak írt cikkek is időnként túlságosan egyszerűsítenek. A laikus viszont a teljes igazságnak vélheti a durva egyszerűsítést, akár észrevétlenül hozzáadhatja a maga elképzeléseit, néhány adatot pontatlanul kezel és mire a cikk elkészül, már igen távol áll a valóságtól. Akkor meg mire is jó ez az egész?

(Az külön a helyzet pikantériája, hogy az Altajból vett képpel illusztrálják: a magyarral rokon nyelvet sehol a környéken nem beszélnek.)