2009. augusztus 10., hétfő

Mari riport a mari Wikipédiáról

Négy hete beszámoltunk a finnugor wikipédiák helyzetéről, és ott említettük, hogy megindult a mari wikipédia is. Az alábbi videón a REN TV mari nyelvű műsorát láthatjuk, ahol előbb a bemondó magyarázza el a nézőknek, hogy mi is az a wikipédia, majd a mari wikipédia egyik szerkesztője beszél a munkájukról. Elsősorban mariul tanulóknak, tudóknak ajánljuk.


2009. augusztus 7., péntek

Egy rénhírterjesztő Hantiföldön

Hétfői bejegyzésében Fejes László ismerteti Jaanus Piirsalu észt újságíró beszámolóját hantiföldi utazásáról. Piirsalu eljutott a Hanti-Manszijszktól mintegy 80 km-re lévő faluba, Kisikbe is. A helybeliek nem voltak túl közlékenyek, Fejes László zárójelbe tett megjegyzése szerint talán azért, mert már unják a turistákat. Kisik ugyanis a hanti mintafalu, minden fontos vendégnek megmutatják. Hát ebben lehet valami, mert én is láttam… Íme, egy múlt századi látogatás fotói Kisik faluról:


A finnugor folklórfesztivál résztvevőit szállító hajók a Nazim folyón haladnak Kisik felé 1993 augusztusában. A Nazim az Ob és az Irtis találkozása előtt torkollik az Ob folyóba. E kis vízen ritkán járnak ilyen nagy hajók, ezért egy kalauzhajó mutatja elöl az utat.

A Nazim


Megérkeztünk Kisikbe




A falu a hajóról kikötés közben


Nagy hajó, kis falu




Egy rendezett porta a faluban. 16 évvel ezelőtt a falu iskolájában egy kis hanti néprajzi gyűjtemény volt látható. Vajon megvan-e még?




A háttérben boronafalas technikával épülő ház

Nagyüzemi halszárító épület



Legelésző lovacskák. Tudjuk, már az ugor korban is… Lásd másodfű ló, nyereg, fék stb.



Mintha a jobbszélső csikó a zsiráffal való keresztezés eredménye lenne…


A hajók kikötése után a különböző helyekről érkezett finnugor kórusok, tánc- és zenekarok koncertet adtak a helyiek tiszteletére. Majd a nevezetes esemény miatt áruval feltöltött élelmiszerboltban kartonszámra vásárolták a magyar zöldborsókonzervet, hogy hazavigyék Mari-, Mordvin-, Komiföldre, Karéliába stb. Magyar zöldborsókonzerv ugyan már itthon sincs, de Oroszországban azóta minden mást lehet kapni. Jó drágán…

2009. augusztus 4., kedd

Táncház a viharban

Észtországba menni kell. Legyen vérfagyasztó tél vagy szeles-esős nyár, Észtország mindig vonzza (magyar) rajongóit. A Viljandiban minden év július végén megrendezett népzenei, vagy szó szerint fordítva örökségzenei (pärimusmuusika) fesztivál még a Baltikumban élő nyelvrokonaink iránt kevésbé érdeklődőket is a kellemes hangulatú dél-észt kisvárosba csalhatja.

Viljandiban egyébként is megvan minden, amiről egy turista álmodozhat. Magas hegyoromra épült romantikus várrom, hívogatóan csillogó vizű tavak és kacskaringós utcák tele érdekes építészeti megoldásokkal felcicomázott faházakkal.

Július végén mindez kiegészül érdekes hangszereket cipelő muzsikusokkal, akik lehetnek országos vagy nemzetközi hírű sztárok, akik teltházak előtt koncerteznek amúgy, a fesztiválon hajlandók összeállni hazai és külföldi zenésztársakkal egy rögtönzött utcai fellépésre. Így nem is csoda, hogy a várhegyet csak lépésben lehet ilyenkor megközelíteni. De nem is érdemes sietni, mert a koncertek szünetében is számos érdekes látnivaló akad. A fesztivál ugyanis mindenkit odacsalogat, punkok, éltes nagypapák és értetlenül vigyorgó turisták egyaránt felbukkannak az emberkavalkádban. A koncerteken szinte mindenki táncol, még akkor is, ha bokáig ér a pocsolya vagy a sár.

Az idei fesztivál egyik legsikeresebb, nagy közönségsikert kiváltó fellépője az udmurt Ekton Korka (szó szerint Táncház) nevű együttes volt, amely nemcsak a szabad színpad előtt táncoltatta meg az odasereglett érdeklődőket, hanem hivatalos koncertjükön, a szakadó eső ellenére is sikerült megtartani a nézőközönséget, akik aztán bőrig ázva hálásan kapcsolódtak be a sistergő lábú udmurt táncosok vezetésével a táncos népi játékokba.

Az Ekton Korka együttest 1997-ben hozta létre Andrej Prokopjev és Natalia Csirkova, a magyar táncházmozgalom törekvésein fellelkesülve és azokat követve, a hagyományos udmurt táncok propagálását tűzték ki célul. Az udmurt fővárosban, Izsevszkben megrendendezett „táncházak” idővel olyan népszerűek lettek, hogy az Ekton Korkából hagyományos táncokat előadó tánccsoport, stúdió lett.

(Érdekes adalék, hogy a 2008-as olimpiára a We are the champions című számot udmurtul az Ekton Korka adta elő. A különböző oroszországi népek ugyanis saját nyelvükön kívánták biztatni nem (csak) orosz anyanyelvű sportolóikat. A videó a Youtube-on megtekinthető.)

A viljandi folkon adott koncertből itt megtekinthetünk egy részletet:

2009. augusztus 3., hétfő

Egy észt Hantiföldön

Jaanus Piirsalu észt újságíró, az Eesti Päevaleht moszkvai tudósítója blogjában 14 hónapja tette közzé néhány nappal korábbi hantiföldi élményeit. Utazásának apropója a június végi hanti-manszijszki finnugor világkongresszus volt, célja a hantik helyzetének felmérése, ill. ellátogatni an nagyrészt észtek által épített Kogalim városába.

Kogalim mocsaras vidéken fekszik (kép!), közel hatvanezer lakosa az olajbányászatból él. A városba Piirsalu egy észt vállalkozó kíséretében érkezett: már 1981-ben a városban dolgozott egy építkezésen. Helyben egy olyan építő kalauzolta, aki 1980 óta Kogalimban él, és ma már az egyedüli észt származású építőmunkás. Észt rendszámú kocsival jár, egy évben 3-4 alkalommal hazaautózik. A távolság 4500 kilométer és három napig tart megtenni.

A városban a hantiknak vendégházuk van, ahol ide látogatva megszállhatnak. Állítólag azonban ott nem érdemes felkeresni őket, nincsenek olyan állapotban, hogy beszélgetni tudjanak. (Piirsalu tanul egy új orosz kifejezést: Bics, azaz БИЧ – бывший интелигентьный человек (valaha intelligens ember), azaz lecsúszott alkoholista.) Egy hanti asszonnyal mégis találkoznak: ő úgy véli, ha az olaj elfogy, az olajbányászok elmennek, és csak a tönkretett természet marad. Az olaj még kb. 50 évig fog kitartani, s mivel minden az olaj körül forog, könnyen lehet, hogy akkor a város tényleg az enyészeté lesz...

Másnap Piirsaluék egy helikoptert béreltek, hogy környékbeli hanti táborokat keressenek. (A helikopter egy órára – mai árfolyamon számolva – valamivel több, mint százötvenezer forint.) A teljesen kihalt tájon azonban semmit nem találtak. A tájkép megtekinthető a videófelvételen.n (Később Piirsalu megjegyzi, hogy a mocsári tavak az év nagy részében jég alatt állnak. A nyár lényegében júniusra és júliusra korlátozódik, a tavak már szeptemberben kezdenek befagyni. Viszont kitűnő horgászterepek, az öt kilós csuka mindennapos fogás, de a tíz kilós sem számít csodának.)

A városban ortodox apácakolostor és mecset is van. A mecsetbe elsősorban kaukázusiak járnak: ők még a szovjet időkben érkeztek a jó munkalehetőség reményében, és ma már többen vannak, mint a hantik. Az ortodox templomot a LUKOIL olajvállalat építtette, de muzulmán törökökkel, ezért az ortodox egyház először el sem akarta fogadni.

Piirsaluék a Tallinnszkaja (Tallinni) utcában éjszakáznak. Annak idején 4-6 észt építőmunkás élt egy ilyen lakásban. Egy két szobás lakás most másfél millió rubelbe kerül – mai árfolyamon számítva közel tízmillió forint. A viszonylag magas ár annak köszönhető, hogy a városban viszonylag magasak a fizetések. Egy olajfúró fizetése havi százötvenezer rubel, azaz kb. egymillió forint is lehet.

A harmadik nap reggelén az észt építők egy új, kilenc emeletes, hetvenkét lakásos házat adtak át. Kilenc hónap alatt építették. Míg Moszkvában és Péterváron az a szokás, hogy szerkezetkészen adják át a házakat, itt már a konyha, a fürdőszoba és a wc is be van építve.

Ezután Piirsalu azon mereng, hogy a vidéki Oroszországba alig jutnak el a színvonalasabb moszkvai sajtótermékek, ezért is könnyű a tv-n át manipulálni a nézőket.

A negyedik napon Piirsalu Szurgutba utazott (mint megjegyzi, a benzin ára éppen annyi, mint Moszkvában, hiába helyi termés), ahonnan a mutatós reptérről egy An-24-essel 50 perc alatt Hanti-Manszijszkba repült. (Megjegyzendő, hogy Kogalimnak is van nemzetközi repülőtere.


Délben a Hanti jaszang című hanti és a Luima Szériposz című manysi újság szerkesztőivel találkozott, ők kikérdezték, szinte meginterjúvolták legfeljebb 1000 példányban megjelenő lapjaik számára. Beszámolnak a hantik helyzetéről, a kép igen szomorú: a kultúra elvesztése mellett a munkanélküliség is nyomasztó.

Piirsalunak hirtelen lehetősége nyílt, hogy hajóval ellátogasson egy közeli (80 kilométerre fekvő) hanti faluba, Kisikbe. A hajóra húsz ember fér (l. a képet). A faluban végül egy öregek otthonában talált szállást: erről reggel kiderült, hogy tulajdonképpen inkább hajléktalanszálló, mint öregek otthona. Piirsalu szerint az épület szépen fel van újítva, de nem tartják tisztán.

Másnap reggel találkozott a falu hantitanítónőjével. Korábban a tantervben szerepelt hanti kultúra is, ma már csak hanti nyelv van: heti két óra. A tanítónő is elismeri, hogy így semmit nem lehet megtanulni. A fiatal falusi hantik már egyáltalán nem beszélik a nyelvet, az erdőben élők még igen. Elmondása szerint már csak a lelkiismerete megnyugtatása érdekében szervez folklórprogramokat és más rendezvényeket, maga is úgy véli, hogy ezeknek már nincs értelmük...

Piirsalu megjegyzi, hogy a faluban nem kelt nagy érdeklődést az idegen jelenléte, és a szibériai szokással szemben a helyiek nem igazán beszédesek. (Erre némi magyarázatot ad, hogy állítólag Kisik az a falu, amelyet a külföldi vendégeknek megmutatnak... Úgy tűnik, erről Piirsalu nem tudott.) Mint a videón látszik, Kisik átlagos oroszországi falu, se nem jobb, se nem rosszabb... Hanti-Manszijszkkal nyáron a folyó köti össze, télen fagyos téli úton (az úgynevezett zimnyiken) lehet megközelíteni. A faluban van hanti „szabadtéri múzeum” is, egy hússzor húsz méteres elkerített rész, amelyen egy ház, egy istálló és egy rénkarám áll. A fotón egy tipikus hanti agyagkemencét látni. Egy hatvanéves néni elmeséli, hogy az ő generációja volt a faluban az első, amelyik megtanult oroszul, de az ő gyerekeik már csak oroszul beszélnek. Este Piirsalu fürdőházba megy, és persze jó észtként azonnal az észt szaunával hasonlítja össze a hanti fürdőházat. A következő különbségeket állapítja emg: a) a hantik cédrusfenyő ágát vagy más tűlevelű fa ágát használják szaunavirgácsnak (a finnek és az észtek általában nyírfaágat), b) a szaunapad egy szekrényben található, melynek ajtaja zárható, c) a fürdőhelységben melegebb van, mint a szaunapadon.

Az utolsó nap reggelén kiderül, hogy a hajóval valami baj van, ki tudja, mikor érkezik. Piirsalu előző nap hallott egy történetet, mely szerint legutóbb egy hétig tartott a javítás. Addig is ellátogat a helyi kultúrházba, ahol fiatalok igyekeznek a színpadon reprodukálni a tv-ben látottakat (kép). Hirtelen érkezett a hír, hogy a hajót rendbehozták és azonnal indul Hanti-Manszijszkba. A kikötőben azonban nagy tömeg tolongott és Piirsalu végül csak egy rendőr segítségével jutott fel a hajóra. (Enélkül lekéste volna a másnapi repülőgépét.) Hanti-Manszijszkban Piirsalu lát egy fiatalembert, akinek mobilján a háttérkép Putyint ábrázolja.

Bár Hanti-Manszijszk 450 éves, azaz idősebb, mint Szentpétervár, ennek semmi nyoma. Az utolsó fényképen a központban álló új áruház látszik. A város háromcsillagos hotelében a szoba egy éjszakára 2666 rubelbe, mai áron több, mint tizenhétezer forintba kerül.

2009. július 31., péntek

Kalakukko Sirkka módra, avagy Picasso kalandjai a finn dizőzzel

A múlt század 70-es éveiben bemutattak két olyan filmet Magyarországon, amelyek különös jelentőségre tettek szert – kultuszfilmmé váltak. Ez a kettő a Gyalog galopp (1975) és a Picasso kalandjai (1978).

Abban az időben még vagy száz mozi működött Budapesten. Az új filmeket először a városközpontban található mozik vetítették, majd a külső központok (Újpest, Kőbánya stb.) nagyobb mozijaiba kerültek, végül pedig azon is túl, a várostérkép legszélére, a budai és pesti külvárosok lepusztult, öreg vetítőhelyeire. A filmekbe beleszerelmesedett közönség – egyetemisták, fiatal diplomások – követte a filmek útját, akárhányszor, akárhol is nézte meg, mindig ugyanazokkal az arcokkal találkozott a mozi előterében várakozva vagy a széksorokban ülve.

E filmek rajongói táborához a bemutatók óta újabb nemzedékek csatlakoztak: az első nézők gyermekei, s talán már azok gyermekei is. Picasso kalandjainak feledhetetlenségére jellemző, hogy a Népszabadság 2009. január 22-én hosszú riportot közölt Gösta Ekmann-nal, a művészt alakító svéd színésszel, abból az alkalomból, hogy ebben az évben tölti be 70. évét (ez pár napja, július 28-án történt meg vele – mi is gratulálunk!).

Az új világ új kommunikációs terében, az interneten is jelen van a magyarok különös rajongása e két film iránt. Jelen írásban az utóbbira koncentrálva említsük meg a Picasso kalandjai Fan Club című topikot az indexen, amely a napokban jubilált: immár 10 éve fóruma a film kedvelőinek. A magyar Wikipédián önálló szócikke van a filmnek, ami azért különös, mert túl sok más nyelven nincsen (van még angolul, norvégul, na és persze svédül). Természetesen részletek is megtekinthetők a filmből, és íme, itt található a minket érdeklő jelenet is, Sirkka, a finn dizőz dala:




Önmagában e jelenet megtekintése nem feltétlenül okoz katartikus élményt, ahhoz még két dolgot kell ismerni. Egyrészt, hogy mi történik e dal körül a filmben, másrészt, hogy miről énekel Sirkka.

A filmbéli dal egy mulatóban hangzik el. A dalt hallgatva Picasso azonnal szerelemre lobban az énekesnő iránt, és pezsgővel koccintanak. Ennek hatására Sirkka ismét dalra fakad. A záróra után a szerelmes festő hazakíséri az énekesnőt, aki közben természetesen ugyanazt a dalt énekli. Ekkor már kicsit kezdjük unni, de Picassónak még nem elég. Másnap egy szál rózsával beállít Sirkka lakására. Kopog, majd mintha azt mondaná valaki: Tessék!, vagy: Lépjen be!, a makkara ’kolbász’ finn szót halljuk. Az igen nyomasztó lakásban egy tipikus finn férfi és egy idétlenül mosolygó nő ül, a háttérben egy kisebb gyerek. Nyílik a szemközti ajtó, belép Sirkka, átveszi a virágot, és már énekel is. Közben a kevés beszédű férfi, nyilván az apja, kétszer is megszólal finnül, először azt mondja: Paavo Nurmi, másodszor pedig: kyllä ’igen’. Mindezt gyönyörű kiejtéssel. A románc folytatódik: a mulató művészei és Picasso kirándulni mennek, a hangulat kiváló, énekelni kezdenek, de ekkor feláll Sirkka, hogy előadja saját dalát. Ez többször megismétlődik. Már nagyon unja mindenki – mi is. Ellenérzéseink felkeltéséért sokat tesz a Sirkkát játszó színésznő – Lena Nyman – is. A következő jelenetben Picasso a műtermében festi Sirkkát, aki közben énekel. A festő végül elveszti türelmét, és francia dalokkal próbálja Sirkkát elhallgattatni. Reménytelenül. Közben tovább fest: minden dühét beleadva egy szörnyalakot fest le, majd elmenekül a saját műterméből. A narrátor szerint ezzel kezdődik Picasso művészetének szörnykorszaka.

A fentiekből láthatjuk, hogy a svéd film alkotói sajátosan szemlélik a finneket. Úgy sejtjük, lehet valami feszültség a svédek és finnek között. A részleteket itt nem taglalva csupán annyit jegyzek meg, hogy a svédek bizonyos lenézéssel kezelik a finneket, akik viszont gyógyíthatatlan kisebbségi érzésekkel küzdenek velük szemben.

A filmben minden jelenet és szereplő, minden elhangzott mondat több jelentéssel bír, így még mi sem értünk Sirkka személye és szerepe értelmezési lehetőségeinek a végére. Csupán annyit említsünk még, hogy a finn Sirkka keresztnév eredeti jelentése ’tücsök’, s ugyebár a meséből tudjuk, hogy a tücsök nem törődik semmivel, nem gyűjt eleséget télire, csak zenél, csak zenél… De miről énekel Sirkka?

Íme a dal szövege és a magyar fordítás:

Näin laita kalakukkoa!
Nyt ota vettä ja soulaa,
Sen jälken voita, jauhoja,
Sen jälken vaivataan,
Sen jälken vaivataan!
Nyt raakaa kalaa, silavaa
Ja pannan taikinalle, rakas!
Näin laita kalakukkoa!
Nyt ota vettä ja soulaa,
Sen jälken voita, jauhoja,
Sen jälken vaivataan,
Sen jälken vaivataan!

Így készül a halkakas:
Végy vizet és sót,
Adj hozzá vajat és lisztet!
S aztán gyúrjuk,
Csak gyúrjuk!
Majd nyers halat és szalonnát
Tölts a tésztába, drágám!
Így készül a halkakas:
Végy vizet és sót,
Adj hozzá vajat és lisztet!
S aztán gyúrjuk,
Csak gyúrjuk!

Vagyis Sirkka egy finn ételkülönlegesség receptjével fáraszt minket. A fordítás egy másik internetes fórumról származik, ahol a Finnországba utazóknak adnak tanácsot
(Index: Finnország – Segítség megyek!!!
fordította RadiX, 2007. 12. 23., köszönjük!)

A Kalakukko ilyen nevetségessé tétele egy újabb svéd oldalvágás a finn nemzeti büszkeség felé. A fórumozók arról is elvitatkozgattak, hogy a Halkakas vajon jó fordítás-e. A kukko ’kakas’ ebben az esetben talán a német küchenből torzult. Mivel az étel valójában cipóban sült hal (sőt, több kis hal egy cipóban!), így a halas batyu talán jobb, de mindenképpen pontosabb fordítás lenne. A recept részletesebb változata is megtalálható magyarul az interneten. Emberbaráti okokból azonban nem közlöm, mert véleményem szerint ez az étel borzalmas lehet. Valószínűleg így gondolhatták a svéd film készítői is – nem véletlen, hogy Sirkka éppen erről énekel. A finnek azonban büszkék a Kalakukkóra: az Európai Unióban az étel neve védettséget élvez (a kenyér, cukrászsütemény, kalács, cukorkaáru, keksz és egyéb pékáruk kategóriában).

A Picasso kalandjai és a Gyalog galopp utóéletéhez tartozik, hogy mindkét filmet színpadra is állították Magyarországon, Méhes László rendezésében. A Picasso kalandjait 2003. október 17-én mutatták be a Pesti Színházban (társrendező: Horgas Ádám). A rendezők legfőbb célja az volt, hogy a filmből egyetlen poént se hagyjanak kárba veszni, ez igen sajátos ötletekkel, a színpadtechnika nagyszerű használatával sikerült is nekik. A darab 100 előadást ért meg. Én csak szegény színészeket sajnálom: a több kisebb szerepet is játszó Gémes Antos elmondása szerint Sirkka dalát már a próbafolyamat alatt is borzasztóan utálták.

Emlékeztetőül annak, aki még nem unja, a dalt itt lehet meghallgatni:
http://www.youtube.com/watch?v=O0-6_D5Umu8