Itt sem csinálnak nagy ügyet a kikötőből, de a hajó legalább egy pontonhoz érkezik, melyről viszonylag kényelmesen lehet a partra kászálódni. (A háttérben a lugovszkojei toronydaruk láthatók.)
Az utas homokos, vizes síkra ér...
...melyről az út egy töltésen keresztül kanyarodik be a faluba.
A part a falu felől nézve.
Troica feltehetően mindig elsősorban orosz falunak számított (bár ma nagyon sok, a környékről ide telepített vagy önként ideköltözött eloroszosodott hanti lakja), a hanti kultúra szempontjából mégis jelentős. Itt állt ugyanis az a templom, ahová az Irtis-torkolat környékén lakó hantik egyházadójukat megfizetni jártak. A templom a hantik számára is szent hely volt, főleg, mivel a keresztény isten (ill. az egyes szentek) is a hanti panteon része lett, orosz isten(ek)nek hívták (őket). Természetesen ugyanúgy áldoztak neki(k), mint bármely istenségnek: a templom előtt gyakran áldoztak fel állatokat. Ezt a papok hol szigorúan tiltották, hol megengedték. Hasonló szokások szinte mindenhol előfordulnak, ahol pogány (főként többistenhívő, természeti vallású) népeket térítenek meg. Hasonló eseményeket jegyeztek fel a lappok körében is.
A troicai templom a szovjet időkben természetesen nem templomként működött, hanem művelődési házat csináltak belőle, míg aztán valamikor a hetvenes években le nem égett. A helyiek ezt az eseményt szinte legendaként tartják számon, mivel erős szél fújt, ennek ellenére a tűz egyenesen égett, „mint a gyertya” s a mellette álló épületeknek nem lett semmi bajuk.
Ma a templom helyén kis elkerített emlékhely áll a második világháborúben elesettek emlékére, megőrizve a hely szakrális jellegét.
A település építészeti értékei közül talán egyedül ez a torony emelhető ki: ez az ivóvíznyerőhely.
A faluban még egy emlékművet felfedezhetünk, ez a temetőben áll, láthatóan használaton kívül.
Jellegzetes hanti sírokat itt sem találunk, viszont az egyik sírra olyan kendőt kötöttek, amelynek hímzésmintája jóval nyugatabbi eredetre vall. (Kérjük, aki közelebbről azonosítani tudja a típust, jelentkezzen!)
Sajnos Troicából hajóval nem lehet más irányba menni, mint vissza Hanti-Manszijszkba. (A kétezres évek elején a hajójárat még továbbment a kisebb folyóágakon megközelíthető, azóta kihalt Matkába, ill. az időközben közúton is elérhetővé vált Jagurjahba. Ez utóbbiba remélhetőleg még mi is eljutunk.) Ha azonban az Obon északra szeretnénk folytatni utunkat, más hajóra kell szállnunk. Második kiruccanásunk Hanti-Manszijszkból ezennel végetért.
Az évszázadok során mongolok és finnugorok számtalanszor háborúztak egymás ellen, de egymásért is. Az írásbeliség előtti időket talán hagyjuk. Rémes korszak lehetett. Bőven elég, ha csak a tatárjárástól kezdve idézzük fel az eseményeket.
A mongolok titkos történetében olvashatjuk, hogyan indult meg Dzsingisz kán néhány emberével, s hogyan lett ebből világbirodalom. Először át kellett gázolni a tatárokon, majd a legyőzött tatárokat besorozni a seregbe, hogy a továbbiakban tatárjárásnak hívhassuk a mongoljárást. Aztán jöttek a finnugorok: a mongolok szétszórták a Magna Hungáriában maradt magyarokat, majd hódoltatták a Volga-vidéki finnugor népeket.
A tatárokhoz hasonlóan magukkal ragadták a mordvinokat is. Miután legyőzték az orosz fejedelemségeket, Kijevet fölégették s a Kárpát-medencei magyarokra támadtak, ezt írta levelében egy magyar püspök egykori iskolatársának: „Őróluk [ti. a mongolokról] nem hallhatunk bizonyos híreket, mert valami mordanusnak nevezett törzsek járnak előttük, akik mindenkit válogatás nélkül legyilkolnak, és senki közülük nem ölthet sarut a lábára, amíg embert nem ölt. Úgy vélem, ezek gyilkolták meg azokat a domonkosokat és ferenceseket meg a többi követet is, akiket a magyarok királya küldött felderítésre.” (Egy magyar püspök levele Guillaume d'Auvergne párizsi püspöknek /1240/ Gy. Ruitz Izabella fordítása. A tatárjárás emlékezete /vál., szerk. és jegyz. Katona Tamás/ Bp. 1987. 368–369.)
A mordvinok még két és fél évszázadig a mongolok oldalán kénytelenek háborúskodni: 1377-ben felégetik Nyizsnyij-Novgorodot és feldúlják a Volga menti orosz településeket, 1480-ban pedig az ugrai „majdnem-csatában” is a mongol oldalról néznek farkasszemet az oroszokkal. Ezen esemény után viszont a mordvinok orosz fennhatóság alá kerülnek. Az sem volt jobb.
A mongol oldalon maradnak azonban még finnugorok: az orosz történeti forrásokban cseremisznek nevezett csoportot főleg finnugorok – marik és udmurtok alkották. Ők csak a Kazanyi Tatár Kánság 1552-es bukását követően kerülnek orosz fennhatóság alá.
Az Arany Horda szétesése után nemcsak a Kazanyi, hanem a Krími Tatár Kánság is veszélyt jelentett a Volga-vidéki finnugor, török és orosz népességre. A krími tatárok még a 17. században is be-betörtek a mordvinok területére. Ennek megakadályozására 1638-ban határvédő rendszer építésébe kezdtek mordvinföldön, de a tatár kalandozásokat így sem tudták megakadályozni: 1643-ban a krími tatárok elfoglaltak és kiraboltak számos mordvin falut, sőt bevették Alatirt és Tyemnyikovot is. Az évtized folyamán a tatár betörések megismétlődtek.
A mongolokról kevesen tudják, hogy nemcsak nyugat, hanem kelet felé is próbálkoztak: például hatalmas hajóhadat szereltek fel Japán megtámadására. A könnyű győzelemre számító mongolok hajóit azonban egy rendkívüli tájfun szétszórta. A hajók elsüllyedtek. A 140 000 fős inváziós hadsereg odaveszett. Ezt az eseményt Japánban a mai napig isteni beavatkozásként értékelik. Történt mindez 1281-ben.
Napjainkban már nem vívnak véres háborúkat a mongol harcosok. El vannak foglalva a maguk bajával. A szovjet övezetből való kiszabadulásuk után próbálják magukat és országukat újjáépíteni és új pályára állítani. Inkább a sportban fitogtatják félelmetes erejüket. A mongol armada helyett mongol birkózók kísérleteznek Japán meghódításával. Ez az akció mára sikerrel járt. A legtradicionálisabb japán sportot, a szumóbirkózást két mongol versenyző, Aszasórjú, és Hakuhó uralja. Ez természetesen csak a szumóban használt „művésznevük”: Aszasórjú eredeti neve Dolgorszürengiin Dagvadordzs, míg Hakuhó Mönkbatin Davaadzsargal néven látta meg a napvilágot.
A japánok számára különösen fájdalmas, hogy éppen a szumóban a mongolok uralkodnak. Mivel azonban jelenleg nincs kiemelkedő japán szumóbirkózó, így megpróbálkoztak idegen bajnokok behívásával. A szumóban felbukkantak olyan híres birkózónemzetek mint a bolgárok vagy a grúzok versenyzői is. A mongolokat azonban nem sikerül letaszítani a trónról.
Japánban évente hat szumóversenyt rendeznek, egy verseny 15 napig tart. Ezen időszakok ma is szinte nemzeti-ünnepszerű eseménynek számítanak Japánban. (A szumózás szabályairól, a versenyekről magyar nyelven is lehet tájékozódni az interneten, így ezekre most nem térek ki. Itt csak annyit, hogy a szumóban az győz, aki földre viszi ellenfelét. Szumót korábban az Eurosporton is lehetett látni, de sajnos néhány éve elmaradtak a közvetítések.)
Az idei első versenyen megtörtént a Japánban olyannyira várt csoda: Baruto legyőzte Hakuhót. Ha egy legmagasabb rangú szumóbirkózót (egy jokozunát) valaki legyőz, akkor a nézők rituálisan bedobálják ülőpárnáikat. Most is ez történt. Egyébként Barutónak is van a saját édesanyjától kapott neve. Úgy hívják, hogy Kaido Höövelson. Rakverében született, 1984. november 5-én.
És igen – ő észt.
Íme a nevezetes mérkőzés:
Baruto fiatalabb korában kosárlabdázott, majd dzsúdózott. A szumót amatőrként kezdte, 2004-től profi. A ranglétrán gyorsan haladt előre, két év után fölkerült a legmagasabb osztályba. Jelenleg szekivake rangban van. Ha továbbra is ilyen sikeres lesz a mongol jokozunák ellen, akkor hamarosan előléphet ózekivé, s onnan már csak egy ugrás a jokozuna rang… Fölvett neve – Baruto – japánul Balti-tengert jelent (nem vitás, hogy a magyar Baru-tó elnevezésből ered – mégis csak lehet valami ebben a japán–magyar nyelvrokonságban :)).
Ha az észt sportra gondolunk, inkább a sífutók, autóversenyzők eredményei jutnak eszünkbe. Pedig Észtországban rendkívüli hagyományai vannak a nehézatlétikának.
Észtország első olimpiai érmét 1912-ben Stockholmban Martin Klein szerezte. Az érmet hozó mérkőzés 11 óra 40 percig(!) tartott. Ez minden idők leghosszabb hivatalos birkózó mérkőzéseként szerepel a Guiness Rekordok Könyvében.
Az 1924-es párizsi olimpián Eduard Pütsep szerzett aranyérmet Észtországnak kötöttfogású birkózásban, négy évvel később Amszterdamban pedig Osvald Käpp győzött szabadfogásban.
Az 1936-os berlini olimpián Kristjan Palusalu szabad- és kötöttfogásban is aranyérmet szerzett. Ezt a bravúrt azóta sem ismételte meg senki.
A két világháború között a világ- és Európa-bajnokságokon az észt birkózók további 5 arany-, 12 ezüst- és 10 bronzérmet nyertek.
Johannes Kotkas 1938–1966 között 28 éven át volt Európa legjobbja. Ez a rekord is páratlan.
Kaido Höövelson/Baruto Kaito a legnemesebb észt sporthagyományok folytatója. Kívánunk neki további sikereket!
(Az anyaggyűjtésért köszönet Bereczki Andrásnak és Klima Katának.)
Sorozatunkban igyekszünk teret adni a bejárt terület sajátos tárgyi kultúrájának bemutatására is.
A két fiatal hölgy éppen valamilyen kézműves-szakkörből érkezett, amikor találkoztunk. A körben hanti „szuvenír”-okat készítenek: ez éppen egy háncsból font rénszarvas.
Igaz, a környéken rének nincsenek, így valószínűtlen, hogy a helyi hantik valaha ilyeneket készítettek volna, de itt nem a népi hagyományok őrzéséről van szó. A felirat szerint az emléktárgy a Télapók és Hópelyhecskék II. Találkozójára készült. (Hópelyhecske a télapót kísérő fiatal lány az orosz újévi „mitológiá”-ban.)
Mai másik műtárgyunk a spontán népi újrahasznosítás egy igen szép példája: a megkopott kenyértartó postaládaként funkcionál tovább.
Lugovszkoje valójában nem olyan rettenetes hely, mint a folyó felől érkezve tűnik. A harmincas években alapították, kulákokat telepítettek ide, ami igencsak jót tett a környéknek: a körülményekhez képest takaros falunak mondható.
Az utcák ugyan igencsak sárosak, de a járda pallókból mindenhol ki van építve.
Lenyűgöző, hogy minden előkertben rengeteg virág nő.
Egyeseknél talán kissé túl is burjánzik a dekorációs buzgalom.
A hátsó kertekben szépen gondozott veteményesek...
A jól kiépített pallóhálózatnak köszönhetően a kertekben sem lesz feltétlenül sáros a cipő.
Persze előfordul betonból öntött sétány is. A kertek végében sufnik állnak, és nem hiányozhat a fürdőház sem. A házakban fürdőszoba, angolvécé, sőt, általában folyó víz és a legegyszerűbb csatornázás sincs.
Az ivóvizet a falu közkútjából nyerik. Ennél az épületnél lehet vizet vásárolni. Egyéb célokra az esővizet, hólevet gyűjtik össze.
Az utcákon gyakran motorcsónakok parkolnak: a tulajdonosok félnek a vízen hagyni őket.
A falu végén magányos kapu áll: téren itt ér el a településre a téli út, a zimnyik.
Nyáron viszont a szárazföld felől nem lehet megközelíteni a falut.
A korábbi posztomban, részben észtországi rajongói kapcsán, szóba került a lív nép és nyelv. Itthon viszonylag keveset tudunk a lívekről. Az iskolából eszünkbe juthat esetleg az az elmés mondás, hogy a vótok csak vó’tak, a lívek pedig lettek lettek. Ha mást nem is, a nyelv veszélyeztetettségét mindenképpen kihámozhatjuk ebből az állításból.
A lív nyelv (saját elnevezéssel Līvõ kēļ vagy rāndakēļ) a balti-finn nyelvcsaládba tartozik, anyanyelvi beszélőinek számát 10 körülre teszik. Az utolsó egynyelvű beszélője, Viktor Berthold, aki az egyik észt napilap, az Eesti päevaleht tanúsága szerint az iskolában találkozott először a lett nyelvvel, 2009. február 28-án hunyt el, ahogy erről a Rénhírek is beszámolt. Lív nyelvi táborokban a lív nyelvet lelkesen újratanulókkal együtt sem valószínű, hogy a beszélők száma meghaladja a 100 főt. Észtországban különösen lelkes támogatókra találnak a lív „aktivisták”, mind tudományos, mind kulturális-nyelvi szinten. Ennek egyik legjobb példája a Tulli Lum (’forró/tüzes hó’) elnevezésű zenekar, amely észt zenészekből és a lív származású énekesnőből, Julgi Staltéból áll össze.
Az 1999-ben alakult zenekarnak egy albuma készült el eddig, számos koncerten és fesztiválon vettek részt együtt. Az énekesnőről, a lív nyelv és kultúra újraélesztéséért és megőrzéséért folytatott munkájáról film is készült. (Egyébként Julgi szülei is lív népzene népszerűsítői a Skandinieki együttes tagjaiként, amelyben Julgi maga is zenélni kezdett.) Az albumon található dalok szövege Oskar Loorits Volkslieder der Liven című gyűjteményéből származik, és tematikájában meglehetősen vegyes, tartalmaz ugyanis Szent Iván-éjén énekelt daloktól elkezdve (Jōņ loul, Līgō), esküvői nótát és altatódalt is. Tulli Lum együttes néhány számát az interneten is meghallgathatjuk, többek között az Eijō című altatódalt, amelyet az albumborító tanúsága szerint még mindig énekelnek a gyerekeknek, olyan szülők is, akik a nyelvet magát már nem beszélik.
A blog célja az uráli (finnugor és szamojéd) népekre és nyelvekre vonatkozó érdekességek és hírek közzététele.
Moderálási alapelvek
A blogról eltávolítjuk azokat a hozzászólásokat, melyek nem a poszt tartalmára vonatkoznak. Kiemelten vonatkozik ez azokra a hozzászólásokra, mely a magyar nyelv rokonítására való különböző elképzeléseket támogatják vagy támadják. Kérjük, hogy a magyar nyelv rokonítására vonatkozó kérdéseket az olvasók kizárólag az ilyen tárgyú posztokhoz írt hozzászólásaikban, és kizárólag a poszt által meghatározott kereteken belül feszegessék. Az ilyen jellegű problémák megtárgyalására az internet rengeteg más fórumot biztosít.
Minden durva hangnemű, személyeskedő, valaki személyes méltóságát sértő, rasszista vagy más módon kirekesztő hozzászólást tartalmától függetlenül törlünk.
A névtelen kommentelés lehetősége megszűnt
A jövőben nem lehetséges névtelenül kommentelni, mivel a névtelen kommentelők semmilyen azonosítót nem adtak meg, így nem lehetett őket megkülönböztetni. Ugyanakkor bárki kommentelhet álnéven, ha létrehoz egy Blogger- vagy OpenID-azonosítót.
Bejegyzések
