NRVV 42. – Szotnyikovo

Szotnyikovo, pontosabban a nevét viselő „kikötő” (valójában egy platform) aligha mondható utunk legizgalmasabb állomásának, mégis van annyira sajátos, hogy érdemes rá egy rövidke posztot szánnunk. Viszonylag szerencsés helyzet, hogy Bolsoj Atlimból mindig kijön legalább egy csónak minden szárnyashajóhoz, így akit nem várnak ismerősök, az is el tud jutni a faluig. (A fuvar ára 50 rubel.)

Miután szárnyashajónk kirakott minket, elporzik a messzeségbe.

Ha nem volt szerencsénk, túl sokan számítottak a helyi taxira, és mi már nem férünk be.
Pánikra semmi ok, vissza fognak térni értünk, s addig legalább körülnézhetünk.

Bár Szotnyikovo a hegyes oldalon fekszik, nem közvetlenül a parton,
hanem egy partközeli szigeten.
Ennek köszönhetően a partja inkább a mezei oldal partjára emlékeztet.

Ez a part van annyira magas (és a nyár előrehaladtával egyre magasabb),
hogy a vízbecsúszás kockázata nélkül ne mászhassunk fel könnyen a szárazföldre,
különös tekintettel a platform és a part között tátongó résre.
Mi több, a szigetre rá se láthatunk.

Ám amikor csónakunk visszatér és ráfordul a Bolsaja Atlimkára, már sejthetjük,
hogy festői látványra számíthatunk.

(A Bolsaja Atlimka nem becézett, hanem nőneművé képzett forma:
az oroszok szeretik nőneműsíteni a folyókat, a szintén nőnemű reka 'folyó' szó mintájára.)

Breaking uudised: jön az új magyar–észt szótár!

Tõnu Seilenthal körülbelül egy órával ezelőtt jelentette be a Facebookon, hogy befejezte az új magyar–észt szótár korrektúráját: ez volt a hatodik ellenőrzés. A szótár így most kb. 1300 kéziratoldal, de még hátravan a járulékos részek (borító, címlap, előszó, használati útmutató stb.) megírása. A hét második felében a szótárat beküldik a kiadóba, és nyárra remélhetőleg meg is jelenik.

Gratulálunk, és várjuk az új szótárt!

NRVV 41. – Hanti-Manszijszktól Szotnyikovóig

Utunk során most kihagyjuk azokat a településeket, ahol sejtésünk szerint már nagy valószínűséggel nem találunk hanti beszélőket. Első állomásunk Bolsoj Atlim lesz. Bolsoj Atlim kikötőjét Szotnyikovónak hívják, ez egy ma már nem létező falu nevét őrzi. A két állomás közötti területről csak a szárnyashajó fedélzetéről szerzünk benyomást.

A folyó két partja közül kétségtelenül a hegyes, azaz a nyugati nyújt izgalmasabb látványt.

A hegyek között néhol szűk hasadék nyílik, s egy folyócska kanyarog ki az Obra.

Időnként azonban szélesebb, sekély, de nyár végére már kiszáradt folyómedret pillantunk meg.
Legeltetésre csak az ilyen helyek adnak lehetőséget ezen az oldalon.

Az erdős és a kopár hegyoldalak váltakozása festői képet nyújt.

A leszakadó partfalak olyan formákat hoznak létre,

mint amilyeneket a magashegységekben láthatunk.

A kikötők általában egy úszó platformból állnak,
melyre esőtől és széltől védő várakozóhelyet helyeztek el.
A mezei oldal településeiből nem is látszik több.
(Jelizarovo, az első állomás, Hanti-Maszijszktól másfél órányira, 86 kilométerre)

A hegyes oldal települései viszont általában azért nem látszanak, mert a magaspartra épültek.
A partról meredek lépcsőkön kell felmászni magához a településhez.
(Karimkari, Hanti-Manszijszktól három és fél órányira, 185 kilométerre)

Az ilyen településeknél megtekinthetjük a lakosság motorcsónak-parkját.

A hegyes oldalon a kikötő időnként igen távol esik magától a településtől,
így abból semmit sem látni.

(Bolsije Leusi, Hanti-Manszijszktól négy órányira, 205 kilométerre)

Az ilyen állomásokra a helyiek motorcsónakkal jönnek ki ismerőseik elé.

Megérkezésünk előtt az utolsó megálló Malij Atlim (négy és egy negyed óra, 217 km).
Itt a folyóról is megcsodálható a régi fatemplom, mely jelenleg nem működik.
Korábban a környékbeli hantik ide jártak az „orosz isten”-nek áldozni.

Arvisura/9

Már régen írtam az Arvisuráról. Most ismét elővettem. Történelmünk nevezetesebb eseményeinek Paál Zoltán-féle értelmezését kutatva a tatárjárás, a mohácsi vész és az 1848-as forradalom Arvisura-beli eseményeinek kívántam utánaolvasni. Nos, a forradalom említetlen marad az Arvisurában, a mohácsi vész leírása sem különösebben érdekes, talán csak az a motívum említhető, hogy a Csele patakba nem csak úgy fulladt bele jó királyunk, II. Lajos, hanem a belső ármánykodás és széthúzás nyomta a víz alá (vagyis néhány ármánykodó katona).

Hanem ez a tatárjárás érdekesen jelenik meg az Arvisurában. Paál Zoltán számára komoly írói feladat volt feloldani azt az ellentmondást, hogy a magyarok Ordosz-vidéki testvérei, a szintén hun ősökkel bíró mongol-tatárok pusztították el Magyarországot. E kérdés annyira foglalkoztatta a szerzőt, hogy az utolsó Arvisurákban is visszatért rá. Vagyis e témát tárgyalva az Arvisura befejezése felé is el kell kanyarodnunk.
A szerző koncepciója szerint Ogotáj főkán 1235-ben levelet írt a trónra lépő új királynak, IV. Bélának, amelyben felszólította, hogy vegyen részt a háborúmentes Új Égi Birodalom megteremtésében. Melynek érdekében természetesen együtt kell háborúzniuk a kitajok sárga hite, Mohamed zöld hite és Róma fehér hite ellen (306. Arvisura: Égi birodalom hírnökei. Turcsi aranyasszony rovása. Kr. u. 1195–1235. /5235–5275. m. t. é./ 976–977.).
A 307. Arvisura szerint a Magyarország felé közeledő mongolok sorban küldik üzeneteiket IV. Bélának, hogy nekik nincs túl nagy kedvük nyugat felé továbbmenni, ugyan foglalná el a magyar király ezt a területet. Utána akár meg is tarthatja (307. Arvisura: A „szószegő” király. Anonymus kivégzése. Köttöny fősámán, Ungika aranyasszony és Tomaj rovása. (Kr. u. 1190–1270. /5230–5301. m. t. é./ 977–980.).
IV. Béla azonban a keleti testvérek ellen fordult: a kunokat kiűzte Magyarországról, a mongolokat pedig fegyverrel fogadta. Ennek ellenére a palócok (és Paál Zoltán) ősei, az úzok, maguk is Ordosz-vidéki népség, megmentették a magyar királyt: a muhi csata után elbujtatták, majd Dalmáciába menekítették.
A muhi csatáról Paál Zoltán semmit sem ír. Megvolt, a király elmenekült, ennyi. A csatára később sem tér vissza, de az láthatóan bántja, hogy a magyarok és a mongolok – két testvérnép – ilyen keményen összecsaptak. A 349(A). Arvisura (A szabadság első napja. Jugán rovása.) a palóc honfoglalástól (Kr. u. 435) 1945-ig tekinti át az eseményeket. A történet keretét a Vörös Hadsereg ózdi benyomulása, a vasgyár elfoglalása adja, melynek során kiderül, hogy a szovjet partizánok (Szőnyi Márton csoportja) szabad idejükben átbeszélték a magyar történelmet. Ez a keret ad lehetőséget Paál Zoltánnak, hogy visszatérjen a tatárjárás eseményeire, és ismét fájdalomteljes mondatokban emlegesse IV. Béla árulását (melyről értesülve Ödögej/Ogotáj nagykánt megütötte a guta).

A 348. Arvisura tartalmazza Paál Zoltán és Szalaváré Tura találkozását, a medvetor leírásával együtt. Néhány motívumból sejthető, hogy ezt Paál Zoltán többször átdolgozta. A művet záró 349. és 350. Arvisura egészen 1980-ig követi az eseményeket. Tehát az utolsó Arvisurák készültek el utoljára. Összefoglalásként is olvashatók, mivel hatalmas korszakot ívelnek át: a 349 (A). Arvisura kb. 1500 évet, a 349(B). több mint 3500 évet, a 350(A). pedig kb. 10 500 évet.
A 349(B). Arvisura néhány összegző bekezdéssel zárul. Felidézi az első Arvisurákból, hogy az emberiség egy másik bolygóról származik, továbbá reagál a technikai fejlődésre is: a beavatottak várhatón „gondolat-rezgések” útján fogják terjeszteni az Arvisurák legfőbb tanítását: „Legyen a Földön Béke!”
E kései Arvisurák jól datálhatók a 350(A). két mondata alapján: „Mindezeket Jugán a Szent-Korona megtekintésén hallotta a hosszú várakozási idő alatt…” Cyrus Vance amerikai külügyminiszter 1977 őszén jelentette be a magyar korona visszaszolgáltatását. A koronát a következő évtől állították ki a Nemzeti Múzeumban.
És a másik: „Az amerikaiaknál egy lengyel ember lett a külügyminiszter…” Ez csakis Zbigniew Kazimierz Brzezinskire vonatkozhat. Nem külügyminiszter volt, hanem nemzetbiztonsági tanácsadó, 1977–1981 között. Vagyis a kötetben található utolsó Arvisura, a 350. 1978-ban vagy utána keletkezett, tehát valóban Paál Zoltán legutoljára megírt Arvisurája.

Talán az Arvisura ismertetésekor néha háttérbe szorult a finnugor elemek tárgyalása. Pedig azok folyamatosan jelen vannak a műben, ha nem is mindig a fősodorban. Numi-Tóremre és Joli-Tóremre szinte állandóan hivatkozik a szerző, de például a mohácsi vészre vonatkozó szövegrészletek után kutatva bukkantam arra a leírásra, hogyan kerültek a rénszarvasok a lappoktól az obi-ugorokhoz. Ismertetőmből azonban remélem kiderült, hogy az Arvisura a valós adatok és a fantáziaszülemények keverékéből létrejött irodalmi, és nem tudományos alkotás. Irodalminak is csak úgy merem nevezni, ha hozzáteszem, hogy naiv irodalmi alkotás. Ugyanolyan jellegű, mint egy naiv festmény: olykor rendkívüli képzelőerő jellemzi, de a megvalósítás igen gyengécske. Talán más sorsa lehetett volna, ha maga a szerző sem hiszi azt, hogy ő az egyetlen igazság tudója. Ha ettől elvonatkoztatunk, akár még jól is szórakozhatunk az Arvisurát olvasva.

Az Arvisura tartalmi ismertetését ezennel befejeztem, ha időm engedi, még két dologra térek majd vissza: a mű utóéletére, valamint megpróbálom kinyomozni, mikor és hol volt katona Paál Zoltán és hogyan lett partizán.

Megjelent a Finnugor Világ 2009. decemberi száma

Erről a számról kissé késve számolok be, mivel én is késve jutottam hozzá. Bár feltehetően a Rénhírek adja a Finnugor Világnak a legnagyobb publicitást, a szerkesztőség egyelőre nem érzi fontosnak, hogy ismertetési példányt küldjön a Rénhíreknek. De sebaj, így is megoldjuk.

Mielőtt a mostani szám ismertetésébe fognék, szeretném leszögezni, hogy legutóbbi ismertetésünk óta is megjelent egy szám, a 2009. szeptemberi, ehhez azonban távollétemben nem jutottam hozzá, szerzőtársaim pedig nem vállalkoztak az ismertetésére. Csak remélni tudjuk, hogy amikor egyszer végre lesz a Finnugor Világnak honlapja, ez a szám is olvasható lesz rajta.

E szám címlapján a szolnoki Széchenyi körúti Általános Iskola diákjai által készített Vejnemöjnen születése című metszet látható.

Az első cikk Vikár Bélára emlékezik, fél oldalon a legfontosabb életrajzi adatokat foglalja össze (szerző nincs feltüntetve), fél oldalon pedig Vikár Kalevala-fordításából olvashatjuk azt a klasszikus részletet, amikor Väjnämöjnen megszólaltatja a kantelét. [A Finnugor Világban többször is Väjnämöjnen alakban szerepel a név, a rendelkezésemre álló mindkét Vikár-kiadásban Vejnemöjnen szerepel. Köszönjük anonim házi lektorunknak a figyelmeztetést.]

A következő cikk Vikár Béla és a Kalevala címet viseli, szerzője Voigt Vilmos, és öt oldalt ölel fel. A szöveg nem más, mint az október 27-i Vikár Béla emlékülésen elhangzott előadás szövege. Mint a cím is mutatja, az előadás Vikár Kalevala-fordításával, annak hatásaival, utóéletével stb. foglalkozik.

Ezt követi két Sinikka Nopola-novella, mindkettő Kovács Ottilia fordításában. A fordítások közlésének apropóját az adja, hogy az írónő Magyarországra látogatott. A két szöveg érdekes adatokkal szolgál a kelet- és nyugat-finnek közötti kulturális különbségekről, ill. szokásaikról, de szövegként meglehetősen ziláltak, esetlegesek, inkább tetszőlegesen kezdődő és végződő asszociációkról van szó.

Ezután Kerezsi Ágnes köszönti Voigt Vilmost 70. születésnapja alkalmából: a cikk két és fél oldal visszaemlékezés egy egyoldalas bibliográfiával megtoldva.

Konferencia-beszámoló következik: Csúcs Sándor két és fél oldalon számol be „A finnugristák IV. Összoroszországi Tudományos Konferenciájá”-ról (sic). Csúcs kritikusan szól a konferencia színvonaláról, megállapítása szerint az előadások vagy meglevő ismereteket foglaltak össze, vagy gyakorlati kérdésekről (pl. újságíróképzés) szóltak, vagy nagyon apró részletkérdésekkel foglalkoztak. Meg kell említeni, hogy tudomásunk szerint ez az első cikk a Finnugor Világban, amely utal a Rénhírekre (konkrétan a Hanti-Manszijszkkal foglalkozó posztokra). Mindenesetre megtisztelő, hogy másfél éves létezésünk elég volt ahhoz, hogy a Finnugor Világ észrevegyen minket.

A következő két és fél oldalt egy forrásközlés tölti ki, Szíj Enikő közli Antti Jalava egy Görgeyvel kapcsolatos levelét. (Ebből egy oldal a kommentár, másfél oldal a levél.) Furcsa módon a levélben aláhúzott szavakat nyomtatásban is aláhúzva közlik, holott a sokak által kiváló filológusnak tartott Szíj Enikőröl nehéz elképzelni, hogy ne tudná: nyomtatásban semmit nem húzunk alá, a kéziratban található aláhúzásnak a nyomtatásban a kurzív szedés felel meg.

Két ismertetés következik. Sándor Andrea Elina Hirvonen Hogy ő is ugyanarra emlékezzen című regényét ismerteti másfél oldalon. Az nem derül ki, hogy az ismertetett kötet szerzője Elina Hirvonen, mindössze az ismertetés alcímében olvashatjuk, hogy az apja nem tud vezetni. Az ismertetést leginkább tartalomismertetésnek lehet mondani, de őszinte fájdalmamra nekem többszöri próbálkozásra sem sikerült megértenem, miről szólhat a regény.

A következő két és fél oldalon Csúcs Sándor ismerteti a Schmidt Éva emlékére Oroszországban kiadott Szeretettel és fájdalommal című (orosz nyelvű) kötetet. Habár véleményével, miszerint „Jó lenne, ha a terepkutatásra készülő fiatal kollégák elolvasnák Schmidt Évának ezeket az írásait és elsajátítanák az ő kutatói mentalitását és módszereit”, teljes mértékben egyetértünk, nem egészen világos, kikre is gondol. Tudtommal azon kevés fiatal (és kevésbé fiatal) terepkutatók mindegyike, aki szibériai terepkutatásra vállalkozik, mind Schmidt Éva tisztelője, s igyekszik követője is lenni. E kötet tanulmányozását is leginkább az nehezítette, hogy a kötet nehezen volt hozzáférhető (mint Csúcs leírja, maga is csak Hanti-Manszijszkban jutott hozzá), illetve az, hogy a fiatal finnugristák orosztudása (ahogy arra Csúcs is céloz) gyakran nem elegendő ahhoz, hogy szakszövegeket olvassanak. (De azért a terepre menőknél legalább az igyekezet megvan.)

A szám további részét, a 25.-től a 43. oldalig a Krónika című rovat teszi ki.

Ennek első oldalán a májusban elhunyt Gennadij Jushkov (sic!) komi költőről emlékszik meg rövid életrajzzal és egy versével – hogy ki, az nem derül ki.

Richly Gábor a Néprajzi Múzeum Hétköznapi történetek című kiállításának megnyitóján elhangzott beszéde valószínűleg a szám legszínvonalasabb írása (két oldal).

Keresztes László másfél oldalon számol be a tartui Rokon népek napja rendezvényeiről, elsősorban a Magyar nyelv a nagyvilágban, magyar nyelv Észtországban című konferenciáról, melyet a magyar szak alapításának 15 éves évfordulója alkalmából tartottak. Ebből megtudhatjuk, hogy a szakon eddig összesen 62-en végeztek, illetve szembesülhetünk azzal a furcsa ténnyel, hogy az utolsó négy lektornak azonos volt a családneve: Tóth Szilárd, Tóth Krisztina, Tóth Viktória és Tóth Tünde tanította a magyar nyelvet. (A cikkbe egy szerencsétlen sajtóhiba is csúszott: Csúd-tó neve helyesen Peipsi järv, és nem Peipsjärv.)

A Rokon Népek napja egyéb észtországi, pontosabban tallinni és viljandi programjairól Rodionova Elena számol be közle három oldalon. A fordítóként is tevékenykedő, lassan magyarnak számító udmurt származású szerző részletesebben szól a finnugor irodalmak észtországi kiadásáról is.

Valamivel több mint fél oldalon át lelkendezik Nagy Katalin azon a tényen, hogy Domokos Péter professzor könyvtárát a Sziktivkari Állami Egyetemnek ajándékozza. E sorok írója azonban nem tudja osztani örömét. Köztudomású, hogy Domokos Péter könyvtára rengeteg olyan könyvet tartalmazott, amely oroszországi kiadású volt és Magyarországon (nem egy köztük talán az egész Unióban) valószínűleg egyedüli példányként volt fellelhető. A cikk szerint is a kötetek közül 2022 orosz, 267 komi nyelvű volt. Feltehető, hogy a kötetek jelentős része Sziktivkarban, de legalábbis Oroszországban több helyen is elérhető volt. E kötetek elvesztése tehát Magyarország számára érzékeny veszteség, míg Komiföld vagy Oroszország számára közel sem ekkora nyereség.

Ezt követően Pál Szabolcs Bence két oldalon számol be a Baltic Sea Festival budapesti eseményeiről, igaz, kizárólag a finnugor (azaz finn és észt) vonatkozásúakról.

Ezután Kovács-Molnár Judit és Falk Nóra egyoldalas cikke következik a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum észt vendégkiállításáról, ill. a Viljandi Kulturális Akadémia népitextil-szakáról (náluk: Népi textil szak).

Ismét Kovács Ottilia következik, valamivel több mint egy oldalon számol be az októberben a finn nagykövetségen tartott, minőségi könyvkiadással foglalkozó szemináriumról.

Újabb könyvkiadással kapcsolatos írás következik, Tóth Szilárd (egyebek mellett a Finnugor Világ alapító szerkesztője) számol be Tiszta szívvel betörtünk az udmurt könyvpiacra címen az új udmurt nyelvű József Attila-kötetről, ill. annak bemutatójáról.

A 39-40. oldalon hírek következnek Falk Nóra összeállításában, egy részük olyan eseményekről számol be, melyekről ugyanebben a számban már volt szó. A hírek többsége egyébként is elmúlt kulturális eseményekről számol be, amelyekről jobb lenne előre tudni.

Ezek után csaknem három oldalnyi, kizárólag lapp vonatkozású hír olvasható Németh Zsigmond fordításában. Talán Sipos Mária gondos válogatásának köszönhető, hogy a korábbiakhoz hasonló rendkívül furcsa hírek most nem szerepelnek, bár furcsaságok így is akadnak:

A svéd Viktória hercegnő koftát öltött magára és ebben vett részt a svéd számiparlament ülésén.

(Valószínűleg a „Viktória svéd hercegnő” szerencsésebb fordítás lenne.)

Végezetül mindig szoktam néhány szót ejteni a Finnugor Világ gondatlan szerkesztéséről (ill. arról, hogy még mindig papíron jelenik meg az internet helyett), ezúttal is kitérek egy igen speciális problémára. A Finnugor Világ tematikájából adódik, hogy igen gyakran fordulnak benne elő orosz személy- vagy földrajzi nevek. Az orosz nevek magyar átírásának jól kialakult gyakorlata van, melyet pl. Hadrovics László A cirill betűs szláv nyelvek magyar helyesírása. Az újgörög nevek magyar helyesírása c. kötetéből, vagy Lackó Krisztina és Mártonfi Attila Helyesírás című (széles körben Osiris-helyesírás néven ismert) könyvének 252-254. oldaláról ismerhetünk meg (utóbbiban példák a 256. oldalon). E szabályoktól eltérni csak akkor szokás, ha a nevek az oroszban idegen (főként német) eredetűek (ekkor az átadó nyelv helyesírási szabályait alkalmazzuk), vagy ha a név viselője maga határozta meg nevének helyesírását.

A Finnugor Világ átírási gyakorlata azonban teljesen esetleges. Csúcs Sándor beszámolójában Nyina Liszkova neve angolos átírásban, Nina Lyskovaként szerepel (hasonlóképpen Nina lett Nyina Zajceva is), Viktorija Spogyina keresztneve viszont Viktóriaként szerepel. A 25. oldalon Gennadij Jushkov áll a magyaros Gennagyij Juskov, az angolos Gennadi(y) Yushkov vagy a németes Gennadij Juschkow helyett. A 28. oldalon Nyikolaj Kuznyecov áll, ami legalább megfelel a magyar átírásnak, de a 30.-on már Nikolaj Kuznecov – maga viszont a Nikolay Kuznetsov angolos átírási formát használja honlapján, sőt, komi–magyar szótárán is. Ezt a döntését pedig illene tiszteletben tartani. A 30. oldalon Nyizsnyij Novgorod is Nyizsnij Novgorod címen szerepel. E hibák azért is érthetetlenek, mert a főszerkesztő orosz szakot végzett és köztudomásúlag jól tud oroszul. Arról nem is szólva, hogy a Finnugor Világ szerzői rendszeresen diákok, a kiadvány tehát egyfajta oktató-nevelő szerepet is betölt: a diákok éppen az általuk elkövetett hasonló hibákból, pontosabban azok helyreigazításából tanulhatnának igazán.