2010. május 20., csütörtök
Nyomdában az új magyar–észt szótár
Tõnu Seilenthal ismét a Facebookon számolt be az új magyar–észt szótár helyzetéről. Eszerint a szótár szerda reggel ment a nyomdába, összesen 861 oldal (54 nyomdai ív). A szótár bemutatóját június 21-ére tervezik.
2010. május 19., szerda
Szinjai hanti „társalgási szótár”
A Budapesti Finnugor Füzetek 20. köteteként jelent meg Szofia [sic] Onyina Szinjai hanti társalgási szótár (nyelvtani vázlattal és szójegyzékkel) című műve. (Bár a címlap 2009-re igyekszik visszadatálni, valójában csak néhány hete hozzáférhető.) A kötetet Ruttkay-Miklián Eszter szerkesztette, a bevezetőt Csepregi Márta írta.
Bár a szinjai hanti nyelvjárást Steinitz a harmincas években (más nyelvjárásokhoz viszonyítva) bőven dokumentálta, később kiesett a figyelem középpontjából: minimális anyagot közöltek belőle tudományos kiadványokban (pl. Rédeitől, muzsi nyelvjárás néven), az oktatásban a szerepe elhanyagolható volt. Ugyanakkor fontossága aligha vitatható, hiszen viszonylag sok szöveg jelenik meg ebben a nyelvjárásban a jamali hanti sajtónak köszönhetően (általában suriskari nyelvjárásként hivatkoznak erre a változatra, de ez lényegében azonos a Szinja mentén beszélt nyelvjárással), e nyelvjárás elsajátítása tehát a gyakorlatban is hasznosul. (Meg kell viszont jegyeznünk, hogy a kötetben alkalmazott helyesírás több ponton is eltér a könyvkiadásban és a sajtóban alkalmazottól.) Az utóbbi évtizedben Ruttkay-Miklián Eszter kutatott intenzíven a szinjai hantik között, az ELTÉ-n pedig Szofia Onyina oktatta a szinjai nyelvjárást. Az oktatói munkája során keletkezett segédanyagok alapján született ez a kötet is.
A bevezető röviden szól a szinjai hantikról, kutatástörténetükről, a kötet keletkezéséről, ill. rövid szakirodalmi útmutatót is tartalmaz.
A 10. és a 49. oldal között találjuk a nyelvtani vázlatot. Erről néhány megjegyzés:
A 66. és a 79. oldal között találjuk a hanti–magyar, a 80. és a 87. között a magyar–hanti szójegyzéket. Úgy tűnik, ez utóbbiba csak a társalgási szótárban található szavak kerültek be, a nyelvtani vázlatban találhatók kimaradtak. Nem lévén szinjai hanti szótárunk, ezt különösen fájlalhatjuk. Ugyanakkor a szójegyzék valószínűleg egyedülálló a világon abban a tekintetben, hogy a „kemény” mássalhangzókat jelölő л, н, с megelőzi a „lágy” mássalhangzókat követő л-t, н-t és с-t, függetlenül attól, hogy egyébként a cirill ábécében hol áll az őket követő betű. Érdekes módon a т-nél nem érvényesül ez a sorrend, ott a тетрадь ([tyetragy], 'füzet') pont ott áll, ahol az orosz betűrend szerint is kellene.
A Szinjai hanti társalgási szótár minden hibája ellenére hasznos kiadvány, de inkább segédkönyvként, mint tankönyvként használható. A legrejtélyesebb vonása azonban a címe. Kétségtelen ugyanis, hogy e kiadvány nem csak a gyakorlatban nem használható társalgási szótárként (ehhez túl szűk a bemutatott anyag), de még a kiadványon belül is elenyésző részt foglal el a tulajdonképpeni társalgási példatár. A Szinjai hanti nyelvtani vázlat példamondatokkal és szójegyzékkel cím sokkal pontosabban leírná, milyen kiadvánnyal is van dolgunk.
Pozitívumként kell megemlítenünk, hogy mérsékelten igényes kivitele és csekély terjedelme mellett is ma barátinak mondható az ára: 900 forint.
Bár a szinjai hanti nyelvjárást Steinitz a harmincas években (más nyelvjárásokhoz viszonyítva) bőven dokumentálta, később kiesett a figyelem középpontjából: minimális anyagot közöltek belőle tudományos kiadványokban (pl. Rédeitől, muzsi nyelvjárás néven), az oktatásban a szerepe elhanyagolható volt. Ugyanakkor fontossága aligha vitatható, hiszen viszonylag sok szöveg jelenik meg ebben a nyelvjárásban a jamali hanti sajtónak köszönhetően (általában suriskari nyelvjárásként hivatkoznak erre a változatra, de ez lényegében azonos a Szinja mentén beszélt nyelvjárással), e nyelvjárás elsajátítása tehát a gyakorlatban is hasznosul. (Meg kell viszont jegyeznünk, hogy a kötetben alkalmazott helyesírás több ponton is eltér a könyvkiadásban és a sajtóban alkalmazottól.) Az utóbbi évtizedben Ruttkay-Miklián Eszter kutatott intenzíven a szinjai hantik között, az ELTÉ-n pedig Szofia Onyina oktatta a szinjai nyelvjárást. Az oktatói munkája során keletkezett segédanyagok alapján született ez a kötet is.
A bevezető röviden szól a szinjai hantikról, kutatástörténetükről, a kötet keletkezéséről, ill. rövid szakirodalmi útmutatót is tartalmaz.
A 10. és a 49. oldal között találjuk a nyelvtani vázlatot. Erről néhány megjegyzés:
- Érthetetlen, miért szerepel az affrikáták között ćć és čč kapcsolat, amikor ezek valójában a tś (ťś) ill. tš explozíva-szibiláns kapcsolatok.
- A nyelvtani vázlat használja a szilárd, ill. alkalmi mássalhangzókapcsolat [sic!] terminusokat: ezeket jó lett volna megmagyarázni, hiszen nem maguktól értetődőek.
- Steinitz a kakuminális mássalhangzót nem a mássalhangzó alá tett vesszővel, hanem ponttal jelöli (helyesen: 13. o., helytelenül: 17–18. o.)
- A töveket kár volt kemény és lágy mássalhangzósokra osztani, hiszen ezek csak helyesírásukban térnek el egymástól, a rájuk vonatkozó szabályok pedig le vannak írva a 16.–17. oldalon. (Igaz, eléggé ellentmondásosan, pl. a lágy párral nem rendelkező kemény mássalhangzók után a leírás szerint egyaránt állhat е és э – valójában csak az előbbi. Az is megfontolandó lenne, hogy nyelvészetet tanuló diákoknak szóló kötetben inkább a palatális terminust használjuk a lágy helyett.)
- A 32. oldalon szereplő нэмәʌхŏйат alak viszont nem felel meg a leírásnak, eszerint нэмәʌхŏят lenne a helyes.
A 66. és a 79. oldal között találjuk a hanti–magyar, a 80. és a 87. között a magyar–hanti szójegyzéket. Úgy tűnik, ez utóbbiba csak a társalgási szótárban található szavak kerültek be, a nyelvtani vázlatban találhatók kimaradtak. Nem lévén szinjai hanti szótárunk, ezt különösen fájlalhatjuk. Ugyanakkor a szójegyzék valószínűleg egyedülálló a világon abban a tekintetben, hogy a „kemény” mássalhangzókat jelölő л, н, с megelőzi a „lágy” mássalhangzókat követő л-t, н-t és с-t, függetlenül attól, hogy egyébként a cirill ábécében hol áll az őket követő betű. Érdekes módon a т-nél nem érvényesül ez a sorrend, ott a тетрадь ([tyetragy], 'füzet') pont ott áll, ahol az orosz betűrend szerint is kellene.
A Szinjai hanti társalgási szótár minden hibája ellenére hasznos kiadvány, de inkább segédkönyvként, mint tankönyvként használható. A legrejtélyesebb vonása azonban a címe. Kétségtelen ugyanis, hogy e kiadvány nem csak a gyakorlatban nem használható társalgási szótárként (ehhez túl szűk a bemutatott anyag), de még a kiadványon belül is elenyésző részt foglal el a tulajdonképpeni társalgási példatár. A Szinjai hanti nyelvtani vázlat példamondatokkal és szójegyzékkel cím sokkal pontosabban leírná, milyen kiadvánnyal is van dolgunk.
Pozitívumként kell megemlítenünk, hogy mérsékelten igényes kivitele és csekély terjedelme mellett is ma barátinak mondható az ára: 900 forint.
2010. május 18., kedd
Vetélytársak
Valamikor réges-régen kétszer is posztoltunk udmurt filmről, nevezetesen az 1994-es Alangaszar árnyéka című alkotásról. Sajnos a filmből semmilyen részletet nem tudtunk bemutatni, mindössze a forgatási helyszínt mutathattuk meg fényképeken. Sajnos a helyzet azóta sem lett jobb, ehhez a filmhez nem tudtunk hozzáférni.
Más a helyzet azonban egy másik udmurt filmmel, az 1928-as Vetélytársakkal. Természetesen ezt sem tekinthetjük igazán udmurtnak, hiszen tematikája udmurt, de a nyelve orosz: igaz, mivel némafilmről van szó, és a feliratok vannak oroszul, ez kevésbé zavaró. Míg az Alangaszar árnyéka a kitalált udmurt őstörténetben játszódik, a Vetélytársak igazi kortárs tematikájú film: mi másról szólhatna, mint a kolhoz megalapításáról, a szocializmus építésének kezdetéről. Igazi értéke persze nem ebben van, hanem abban, hogy a kor hamisítatlan udmurt környezetét láthatjuk. Annak érdekében, hogy a közönség sajátjának érezze a filmet, hitelesen kellett utánozni a környezetet. Így valóban olyan ruhákat látunk, amilyeneket az udmurtok a huszas évek végén hordtak, illetve hamisítatlan udmurt tájakban gyönyörködhetünk.
A vérbeli propaganda szerelmi történetbe van ágyazva: Jadigarért, a szövetkezet legtanultabb tagjáért küzd Italmasz (beszélő név: zergeboglár, az udmurtok nezeti virága), Sanmajev kupec lánya és ...tigis (a név eleje nem látszik a feliraton), a szegény leány. Természetesen a kupec eszközként szeretné felhasználni a lányát a szövetkezet tönkretételére. Az itt bemutatandó részletek főként azt a szálat emelik ki, ahogy Italmasz ajándékkal, a szépségével, illetve csellel (kígyómarást színlelve) próbálja meg elcsábítani Jadigart, akinek természetesen osztályöntudata nem engedi, hogy egy kupec lányával kezdjen.
A rövid klipet a Yumshan Promo készítette (ők elsősorban a modern udmurt ifjúsági kultúra megteremtésén fáradoznak), ezért a „fiatalos”, de udmurt népzenei alapokra épülő aláfestés. A klip végén azt a felemelő jelenetet láthatjuk, amikor Jadigar beüzemeli a rádiót, és megszólal Moszkva... valójában itt a 2010. március 11- i rendezvény reklámját halljuk, természetesen oroszul.
Más a helyzet azonban egy másik udmurt filmmel, az 1928-as Vetélytársakkal. Természetesen ezt sem tekinthetjük igazán udmurtnak, hiszen tematikája udmurt, de a nyelve orosz: igaz, mivel némafilmről van szó, és a feliratok vannak oroszul, ez kevésbé zavaró. Míg az Alangaszar árnyéka a kitalált udmurt őstörténetben játszódik, a Vetélytársak igazi kortárs tematikájú film: mi másról szólhatna, mint a kolhoz megalapításáról, a szocializmus építésének kezdetéről. Igazi értéke persze nem ebben van, hanem abban, hogy a kor hamisítatlan udmurt környezetét láthatjuk. Annak érdekében, hogy a közönség sajátjának érezze a filmet, hitelesen kellett utánozni a környezetet. Így valóban olyan ruhákat látunk, amilyeneket az udmurtok a huszas évek végén hordtak, illetve hamisítatlan udmurt tájakban gyönyörködhetünk.
A vérbeli propaganda szerelmi történetbe van ágyazva: Jadigarért, a szövetkezet legtanultabb tagjáért küzd Italmasz (beszélő név: zergeboglár, az udmurtok nezeti virága), Sanmajev kupec lánya és ...tigis (a név eleje nem látszik a feliraton), a szegény leány. Természetesen a kupec eszközként szeretné felhasználni a lányát a szövetkezet tönkretételére. Az itt bemutatandó részletek főként azt a szálat emelik ki, ahogy Italmasz ajándékkal, a szépségével, illetve csellel (kígyómarást színlelve) próbálja meg elcsábítani Jadigart, akinek természetesen osztályöntudata nem engedi, hogy egy kupec lányával kezdjen.
A rövid klipet a Yumshan Promo készítette (ők elsősorban a modern udmurt ifjúsági kultúra megteremtésén fáradoznak), ezért a „fiatalos”, de udmurt népzenei alapokra épülő aláfestés. A klip végén azt a felemelő jelenetet láthatjuk, amikor Jadigar beüzemeli a rádiót, és megszólal Moszkva... valójában itt a 2010. március 11- i rendezvény reklámját halljuk, természetesen oroszul.
2010. május 17., hétfő
Finnugor-e Vona Gábor?
Nagy visszhangot keltett Vona Gábor azon kijelentése, miszerint ő nem finnugor. Ezen a blogon aligha tehetünk mást, mint igazat adunk neki.
Senki sem finnugor
A finnugor nyelvészeti terminus. A kutatások megállapították, hogy a nyelvek felbomolhatnak: egyes változataik önálló nyelvekké válnak. Azt, hogy pontosan mikor is válik egy nyelvjárás önálló nyelvvé, meglehetősen bonyolult meghatározni, de ebben az esetben ezzel nem kell törődnünk: számunkra sokkal fontosabb az a kérdés, hogy amikor a nyelvek már annyira különböznek, hogy első pillantásra nem tűnnek hasonlónak, akkor is meg lehet róluk állapítani, hogy egy közös régi nyelvből származnak. A kutatások során a nyelvek egy csoportjáról megállapították, hogy egy nyelvből származnak: e nyelveket elnevezték finnugor nyelveknek, a valaha volt ősnyelvet pedig finnugor alapnyelvnek. (Most ki kellene térnünk a szamojéd nyelvekre is, de mivel Vona a finnugor terminust használta, ezt a kérdést itt hanyagoljuk.)
Látható tehát, hogy finnugor csakis egy nyelv lehet. Mivel a tudomány mai ismeretei szerint Vona Gábor nem nyelv, nem is kell csodálkoznunk azon, hogy nem finnugor. Ennyi erővel Vona azt is kijelenthette volna, hogy nem agglutináló vagy nincsenek nyelvjárásai: nem lett volna benne semmi meglepő. Persze mindenki számára nyilvánvaló, hogy Vona ekkora sületlenséget azért mégsem mondott.
Ki a finnugor?
Valójában persze szokás embereket is finnugornak nevezni, méghozzá akkor, ha finnugor nyelven beszélnek. De ennyire egyszerű lenne a dolog? Egy németre, aki kitűnően megtanult magyarul, aligha mondanánk, hogy finnugor. Akkor mondjuk inkább, hogy az anyanyelvtől függ a dolog? Finnugor-e valaki, ha gyerekkorában magyar szüleitől először magyarul tanult meg, később azonban szülei kivándoroltak Amerikába, ott már csak angolul beszéltek hozzá, és el is felejtett magyarul? Vagy finnugorrá vált-e az a kínai gyerek, akinek szülei Magyarországra költöztek, magyar iskolába járatták, és mire felnőtt, sokkal jobban tudott magyarul, mint kínaiul? S az, aki magyar–szlovák kétnyelvű környezetben nő fel, és egyformán sajátjának érzi mindkét nyelvet, talán csak félig finnugor? Ezekre a kérdésekre nem csupán nehéz válaszolni, hanem egyszerűen értelmetlen is.
Mi téveszthette meg Vonát?
A finnugristák gyakran róják fel a „finnugorellenes” vélemények képviselőinek, hogy nem tudják megkülönböztetni a genetikai vagy kulturális rokonságot a nyelvi rokonságról. Saját magukról persze azt állítják, hogy nem keverik ezeket a dolgokat. Ez annyiban igaz is, hogy a finnugor nyelvek rokonságának megállapításakor csakis nyelvészeti érvekre támaszkodnak, genetikaiakra és kulturálisakra nem. Ezen túl azonban óriási a zűrzavar.
Amikor a finnugor (és egyáltalán a nyelvrokonsági) kutatások gyerekcipőben jártak, még nem láttak jelentős különbséget a háromféle rokonság között. Bár ma inkább az eltérő eseteket szoktuk kiemelni, tény, hogy az esetek jelentős részében az ember a biológiai szüleitől (ill. azok közvetlen vérrokonaitól, a családtagoktól) sajátítja el nyelvét, tőlük veszi át kulturális beidegződéseit is. Hiába tudjuk, hogy a háromfajta rokonságnak semmi köze egymáshoz, észre kell vennünk, hogy alapjában véve nem volt teljesen légből kapott.
Nem csodálkozhatunk azon, ha a 20. század elején Zichy Jenő gróf, Jankó János hanti kutatásainak a támogatója a következőket írta: „Van-e az osztják–magyar nyelv rokonságának akár tárgyi analógiák, akár vérbeli egyezés szempontjából bizonyítéka a két nép ethnographiájában és anthropológiájában? [...] az osztják ethnographiával való foglalkozás is teljesen meddő a magunk hazai kérdése szempontjából mindaddig, míg az osztják ethnographiát nem a finn-ugor népek összehasonlító ethnographiája alapján vizsgáljuk s ez azt teszi kötelességgé, hogy az osztják nép felkutatása előtt a többi finn-fajta népek ethnographiájával is megismerkedjünk.” (In: Jankó János: Utazás Osztjákföldre, Néprajzi Múzeum, 2000, 12. o.) Zichy szerint tehát a nyelvrokonság megerősíthető néprajzi és antropológiai adatokkal, ill. hisz az egységes finnugor néprajzban is.
Néhány évtizeddel később Zsirai már élesen megkülönbözteti a nyelvi és a genetikai (nála: „faji”) rokonságot. A kettő elkülönítésére Finnugor rokonságunk című kötetében külön fejezetet szán (94–107. o.): ebben hangsúlyozza, hogy az azonos eredetű nyelveken beszélők embertanilag igencsak különbözőek lehettek. Ugyanakkor a lappokról szólva hangsúlyozza, hogy embertanilag mennyire eltérnek mind finnugor, mind indoeurópai (skandináv és orosz) szomszédaiktól, s hogy eredetileg semmiféle „vérségi” közük nem lehetett, tehát vagy ők vették át nyelvüket a finnugor szomszédoktól, vagy azok tőlük (285–286. o.). Azaz ha ma elő is fordulhat, hogy különböző embertani típusba tartozó emberek azonos vagy rokon nyelveken beszélnek, korábban ez nem fordulhatott elő.
Hihetnénk, hogy hasonló jelenségek a modern szakirodalomban már nem fordulnak elő. Ugyanakkor elég belenézni bármelyik finnugrisztikai bevezető tankönyvbe vagy ismeretterjesztő kiadványba, megtaláljuk a táblázatot, hogy hányan vallják magukat valamelyik „finnugor nép”-hez tartozónak, ill. hányan beszélik az adott finnugor nyelvet. Csakhogy nem tekinthetjük nyelvrokonainknak azokat, akik már nem beszélnek finnugor nyelven, tehát őket finnugor szempontból semmiképpen nem tarthatnánk számon nyelvrokonaink között.
Szakmai körökben is teljesen természetes dolog finnugor néprajzról, népzenéről, néptáncról, népköltészetről, irodalomról, történelemről beszélni, holott ezen népek kultúrái között hatalmas különbségek vannak, másrészt minden egyes finnugor nyelven beszélő nép kulturálisan sokkal közelebb áll egy vagy néhány nem finnugor nyelven beszélő néphez, mint a finnugor nyelven beszélők többségéhez. Ennek ellenére „finnugor” tudományos konferenciákon teljesen bevett dolog, hogy ilyen szekciók működnek. Mi több, vannak a szakmának olyan képviselői is, akik egyenesen azt állítják, hogy a finnugrisztika „komplex tudomány”, azaz nem is lehet másképp művelni, mint mindezekkel a diszciplínákkal együtt foglalkozni. Működik Magyarországon finnugor irodalomtudományi doktori iskola, holott a „finnugor irodalmak” sem az irodalom intézményrendszerét tekintve, sem az irodalmat befolyásoló társadalmi környezet szempontjából nem állnak közel egymáshoz, a nyelvek távolsága miatt pedig szóba sem jöhet pl. „finnugor verstan” kidolgozása.
Lehet, hogy a laikus nem forgat finnugrisztikai szakirodalmat és nem lát bele a hazai finnugrisztika ügyeibe sem, de azért értesülhet arról, hogy van Finnugor Írókongresszus vagy Finnugor Világkongresszus. Mondanunk sem kell, hogy a finn vagy magyar íróknak nem ugyanazok a problémáik, mint az udmurt vagy hanti íróké, és hogy az egyszerű magyar emberek vállát sem ugyanaz a teher nyomja, mint a komikét. Persze ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy mindezek a konferenciák, ill. a hozzájuk kapcsolódó projektek feleslegesek, az azonban elgondolkodtató, hogy az a vékonyka szál, miszerint ezek a népek (ill. ma már csak képviselőik egy része) olyan nyelven beszélnek, mely a mienkével rokon, vajon elég-e ahhoz a különbségtételhez, hogy rájuk külön figyelmet fordítsunk, míg szomszédaikat hanyagoljuk. Vajon indokolt-e külön erőfeszítéseket tenni az udmurt irodalom itthoni népszerűsítésére, miközben a csuvas irodalmat hanyagoljuk? Vajon indokolt-e hanti népi együtteseket Magyarországra utaztatni, miközben keteket nem hívunk soha? (És vajon indokolt-e blogot írni kifejezetten a finnugor és szamojéd népekről és nyelvekről?)
Márpedig ha a szakemberek és a finnugor ügyekkel foglalkozó féllaikusok számára sem világos, hogy mennyire más a nyelvi, a kulturális és a genetikai rokonság, akkor miért várnánk el a laikusoktól, hogy számukra világos legyen? Helyesebb, ha nem teszünk szemrehányást senkinek sem.
Szíve joga
Térjünk vissza Vona kijelentéséhez.
Lehet Vonát bármennyire nem szeretni, aligha vitathatnánk el tőle, hogy magyar. Azonban nem vitathatnánk el tőle azt a jogot sem, hogy kijelentse: ő nem tartja magát magyarnak (hanem inkább majának, palesztinnak vagy belorusznak). Az identitását mindenki maga választja meg, és ebbe senki más nem szólhat bele.
Vonának tehát szíve joga, hogy ne érezze magát finnugornak, ne érezzen közösséget a russzifikáció szorításában lassan (vagy éppen villámgyorsan) felmorzsolódó népekkel, vagy éppen ne a finn válogatottnak drukkoljon a jéghokidöntőben. Ezek a dolgok annyira távol állnak a mindennapi magyar valóságtól, hogy még csak fel sem róhatjuk neki, ha érzéketlen marad.
Viszont
Aligha lehetnek illúzióink: Vona Gábor nem egyszerűen személyes identitásáról beszélt. Valójában arra célzott, hogy a magyar nyelvet nem tartja finnugornak. Ezzel párhuzamosan egy „magyar őstörténeti intézet” felállításáról beszélt, és nem kétséges, hogy ennek anyagi költségeit a hazai finnugrisztika intézményrendszerének lebontásával teremtené meg. Szerencsére pillanatnyilag nem olyan időket élünk, hogy politikusok május elsejei beszédei határoznák meg a tudománypolitika irányvonalát. S bár pánikra még nincs ok, láthatjuk, hogy olyan politikai erők kerülnek egyre közelebb a politikai hatalomhoz, melyeknek eltökélt szándékuk közvetlenül beavatkozni a tudomány kérdéseibe. Ezen a ponton mégis érdemes elgondolkozni, milyen következményei lehetnek egy ilyen lépésnek.
E sorok írójáról nehezen lenne állítható, hogy rózsaszín szemüvegen keresztül nézi a hazai finnugrisztikát. Összességében azonban meg kell állapítani, hogy a hazai finnugrisztika olyan tudást halmozott fel és hordoz ma is az uráli népekről és nyelvekről, mely a világon szinte egyedülálló: hasonló koncentráltságban legfeljebb Finnországban és Észtországban van jelen, ám a kétféle tudáshalmaz csak részben fedi egymást. A hazai finnugrisztika intézményrendszerének megsemmisítése mind a magyar, mind az egyetemes kultúra szempontjából súlyos veszteség, barbár cselekedet lenne. A Budenz óta tartó tradíció az intézményrendszer megsemmisítése, a benne dolgozó emberek szétszórása után akár néhány évvel is már aligha lenne helyreállítható.
Senki sem finnugor
A finnugor nyelvészeti terminus. A kutatások megállapították, hogy a nyelvek felbomolhatnak: egyes változataik önálló nyelvekké válnak. Azt, hogy pontosan mikor is válik egy nyelvjárás önálló nyelvvé, meglehetősen bonyolult meghatározni, de ebben az esetben ezzel nem kell törődnünk: számunkra sokkal fontosabb az a kérdés, hogy amikor a nyelvek már annyira különböznek, hogy első pillantásra nem tűnnek hasonlónak, akkor is meg lehet róluk állapítani, hogy egy közös régi nyelvből származnak. A kutatások során a nyelvek egy csoportjáról megállapították, hogy egy nyelvből származnak: e nyelveket elnevezték finnugor nyelveknek, a valaha volt ősnyelvet pedig finnugor alapnyelvnek. (Most ki kellene térnünk a szamojéd nyelvekre is, de mivel Vona a finnugor terminust használta, ezt a kérdést itt hanyagoljuk.)
Látható tehát, hogy finnugor csakis egy nyelv lehet. Mivel a tudomány mai ismeretei szerint Vona Gábor nem nyelv, nem is kell csodálkoznunk azon, hogy nem finnugor. Ennyi erővel Vona azt is kijelenthette volna, hogy nem agglutináló vagy nincsenek nyelvjárásai: nem lett volna benne semmi meglepő. Persze mindenki számára nyilvánvaló, hogy Vona ekkora sületlenséget azért mégsem mondott.
Ki a finnugor?
Valójában persze szokás embereket is finnugornak nevezni, méghozzá akkor, ha finnugor nyelven beszélnek. De ennyire egyszerű lenne a dolog? Egy németre, aki kitűnően megtanult magyarul, aligha mondanánk, hogy finnugor. Akkor mondjuk inkább, hogy az anyanyelvtől függ a dolog? Finnugor-e valaki, ha gyerekkorában magyar szüleitől először magyarul tanult meg, később azonban szülei kivándoroltak Amerikába, ott már csak angolul beszéltek hozzá, és el is felejtett magyarul? Vagy finnugorrá vált-e az a kínai gyerek, akinek szülei Magyarországra költöztek, magyar iskolába járatták, és mire felnőtt, sokkal jobban tudott magyarul, mint kínaiul? S az, aki magyar–szlovák kétnyelvű környezetben nő fel, és egyformán sajátjának érzi mindkét nyelvet, talán csak félig finnugor? Ezekre a kérdésekre nem csupán nehéz válaszolni, hanem egyszerűen értelmetlen is.
Mi téveszthette meg Vonát?
A finnugristák gyakran róják fel a „finnugorellenes” vélemények képviselőinek, hogy nem tudják megkülönböztetni a genetikai vagy kulturális rokonságot a nyelvi rokonságról. Saját magukról persze azt állítják, hogy nem keverik ezeket a dolgokat. Ez annyiban igaz is, hogy a finnugor nyelvek rokonságának megállapításakor csakis nyelvészeti érvekre támaszkodnak, genetikaiakra és kulturálisakra nem. Ezen túl azonban óriási a zűrzavar.
Amikor a finnugor (és egyáltalán a nyelvrokonsági) kutatások gyerekcipőben jártak, még nem láttak jelentős különbséget a háromféle rokonság között. Bár ma inkább az eltérő eseteket szoktuk kiemelni, tény, hogy az esetek jelentős részében az ember a biológiai szüleitől (ill. azok közvetlen vérrokonaitól, a családtagoktól) sajátítja el nyelvét, tőlük veszi át kulturális beidegződéseit is. Hiába tudjuk, hogy a háromfajta rokonságnak semmi köze egymáshoz, észre kell vennünk, hogy alapjában véve nem volt teljesen légből kapott.
Nem csodálkozhatunk azon, ha a 20. század elején Zichy Jenő gróf, Jankó János hanti kutatásainak a támogatója a következőket írta: „Van-e az osztják–magyar nyelv rokonságának akár tárgyi analógiák, akár vérbeli egyezés szempontjából bizonyítéka a két nép ethnographiájában és anthropológiájában? [...] az osztják ethnographiával való foglalkozás is teljesen meddő a magunk hazai kérdése szempontjából mindaddig, míg az osztják ethnographiát nem a finn-ugor népek összehasonlító ethnographiája alapján vizsgáljuk s ez azt teszi kötelességgé, hogy az osztják nép felkutatása előtt a többi finn-fajta népek ethnographiájával is megismerkedjünk.” (In: Jankó János: Utazás Osztjákföldre, Néprajzi Múzeum, 2000, 12. o.) Zichy szerint tehát a nyelvrokonság megerősíthető néprajzi és antropológiai adatokkal, ill. hisz az egységes finnugor néprajzban is.
Néhány évtizeddel később Zsirai már élesen megkülönbözteti a nyelvi és a genetikai (nála: „faji”) rokonságot. A kettő elkülönítésére Finnugor rokonságunk című kötetében külön fejezetet szán (94–107. o.): ebben hangsúlyozza, hogy az azonos eredetű nyelveken beszélők embertanilag igencsak különbözőek lehettek. Ugyanakkor a lappokról szólva hangsúlyozza, hogy embertanilag mennyire eltérnek mind finnugor, mind indoeurópai (skandináv és orosz) szomszédaiktól, s hogy eredetileg semmiféle „vérségi” közük nem lehetett, tehát vagy ők vették át nyelvüket a finnugor szomszédoktól, vagy azok tőlük (285–286. o.). Azaz ha ma elő is fordulhat, hogy különböző embertani típusba tartozó emberek azonos vagy rokon nyelveken beszélnek, korábban ez nem fordulhatott elő.
Hihetnénk, hogy hasonló jelenségek a modern szakirodalomban már nem fordulnak elő. Ugyanakkor elég belenézni bármelyik finnugrisztikai bevezető tankönyvbe vagy ismeretterjesztő kiadványba, megtaláljuk a táblázatot, hogy hányan vallják magukat valamelyik „finnugor nép”-hez tartozónak, ill. hányan beszélik az adott finnugor nyelvet. Csakhogy nem tekinthetjük nyelvrokonainknak azokat, akik már nem beszélnek finnugor nyelven, tehát őket finnugor szempontból semmiképpen nem tarthatnánk számon nyelvrokonaink között.
Szakmai körökben is teljesen természetes dolog finnugor néprajzról, népzenéről, néptáncról, népköltészetről, irodalomról, történelemről beszélni, holott ezen népek kultúrái között hatalmas különbségek vannak, másrészt minden egyes finnugor nyelven beszélő nép kulturálisan sokkal közelebb áll egy vagy néhány nem finnugor nyelven beszélő néphez, mint a finnugor nyelven beszélők többségéhez. Ennek ellenére „finnugor” tudományos konferenciákon teljesen bevett dolog, hogy ilyen szekciók működnek. Mi több, vannak a szakmának olyan képviselői is, akik egyenesen azt állítják, hogy a finnugrisztika „komplex tudomány”, azaz nem is lehet másképp művelni, mint mindezekkel a diszciplínákkal együtt foglalkozni. Működik Magyarországon finnugor irodalomtudományi doktori iskola, holott a „finnugor irodalmak” sem az irodalom intézményrendszerét tekintve, sem az irodalmat befolyásoló társadalmi környezet szempontjából nem állnak közel egymáshoz, a nyelvek távolsága miatt pedig szóba sem jöhet pl. „finnugor verstan” kidolgozása.
Lehet, hogy a laikus nem forgat finnugrisztikai szakirodalmat és nem lát bele a hazai finnugrisztika ügyeibe sem, de azért értesülhet arról, hogy van Finnugor Írókongresszus vagy Finnugor Világkongresszus. Mondanunk sem kell, hogy a finn vagy magyar íróknak nem ugyanazok a problémáik, mint az udmurt vagy hanti íróké, és hogy az egyszerű magyar emberek vállát sem ugyanaz a teher nyomja, mint a komikét. Persze ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy mindezek a konferenciák, ill. a hozzájuk kapcsolódó projektek feleslegesek, az azonban elgondolkodtató, hogy az a vékonyka szál, miszerint ezek a népek (ill. ma már csak képviselőik egy része) olyan nyelven beszélnek, mely a mienkével rokon, vajon elég-e ahhoz a különbségtételhez, hogy rájuk külön figyelmet fordítsunk, míg szomszédaikat hanyagoljuk. Vajon indokolt-e külön erőfeszítéseket tenni az udmurt irodalom itthoni népszerűsítésére, miközben a csuvas irodalmat hanyagoljuk? Vajon indokolt-e hanti népi együtteseket Magyarországra utaztatni, miközben keteket nem hívunk soha? (És vajon indokolt-e blogot írni kifejezetten a finnugor és szamojéd népekről és nyelvekről?)
Márpedig ha a szakemberek és a finnugor ügyekkel foglalkozó féllaikusok számára sem világos, hogy mennyire más a nyelvi, a kulturális és a genetikai rokonság, akkor miért várnánk el a laikusoktól, hogy számukra világos legyen? Helyesebb, ha nem teszünk szemrehányást senkinek sem.
Szíve joga
Térjünk vissza Vona kijelentéséhez.
Lehet Vonát bármennyire nem szeretni, aligha vitathatnánk el tőle, hogy magyar. Azonban nem vitathatnánk el tőle azt a jogot sem, hogy kijelentse: ő nem tartja magát magyarnak (hanem inkább majának, palesztinnak vagy belorusznak). Az identitását mindenki maga választja meg, és ebbe senki más nem szólhat bele.
Vonának tehát szíve joga, hogy ne érezze magát finnugornak, ne érezzen közösséget a russzifikáció szorításában lassan (vagy éppen villámgyorsan) felmorzsolódó népekkel, vagy éppen ne a finn válogatottnak drukkoljon a jéghokidöntőben. Ezek a dolgok annyira távol állnak a mindennapi magyar valóságtól, hogy még csak fel sem róhatjuk neki, ha érzéketlen marad.
Viszont
Aligha lehetnek illúzióink: Vona Gábor nem egyszerűen személyes identitásáról beszélt. Valójában arra célzott, hogy a magyar nyelvet nem tartja finnugornak. Ezzel párhuzamosan egy „magyar őstörténeti intézet” felállításáról beszélt, és nem kétséges, hogy ennek anyagi költségeit a hazai finnugrisztika intézményrendszerének lebontásával teremtené meg. Szerencsére pillanatnyilag nem olyan időket élünk, hogy politikusok május elsejei beszédei határoznák meg a tudománypolitika irányvonalát. S bár pánikra még nincs ok, láthatjuk, hogy olyan politikai erők kerülnek egyre közelebb a politikai hatalomhoz, melyeknek eltökélt szándékuk közvetlenül beavatkozni a tudomány kérdéseibe. Ezen a ponton mégis érdemes elgondolkozni, milyen következményei lehetnek egy ilyen lépésnek.
E sorok írójáról nehezen lenne állítható, hogy rózsaszín szemüvegen keresztül nézi a hazai finnugrisztikát. Összességében azonban meg kell állapítani, hogy a hazai finnugrisztika olyan tudást halmozott fel és hordoz ma is az uráli népekről és nyelvekről, mely a világon szinte egyedülálló: hasonló koncentráltságban legfeljebb Finnországban és Észtországban van jelen, ám a kétféle tudáshalmaz csak részben fedi egymást. A hazai finnugrisztika intézményrendszerének megsemmisítése mind a magyar, mind az egyetemes kultúra szempontjából súlyos veszteség, barbár cselekedet lenne. A Budenz óta tartó tradíció az intézményrendszer megsemmisítése, a benne dolgozó emberek szétszórása után akár néhány évvel is már aligha lenne helyreállítható.
2010. május 14., péntek
EE-uro
Észtország 2011. január 1-jére tervezi az euró bevezetését. Több tervezet is született arra, milyen nemzeti szimbólumok kerüljenek az új valutára. 2004-ben pályázatot írtak ki a fémpénzek dizájnjának megalkotására, amelyet Lembit Lõhmus nyert meg, részben a szakértői zsűri, részben az állampolgárok telefonhívásai alapján (45 453 szavazatból 12 482-et kapott). Lembit Lõhmus korábban elsősorban bélyegek tervezésével vált híressé.Az észt fémeurósokon tehát Észtország térképe és az állam észt elnevezése (Eesti) fog szerepelni. Finnországban, ahol már 2002 óta az európai közös valuta a fizetőeszköz, a kéteuróson a mocsári hamvasszeder virágai szerepelnek, tervezője Raimo Heino volt. Pertti Mäkinen alkotta meg az egyeuróson repülő hattyúkat, míg az ötvencentes címeroroszlánja a régi egymárkásról került az új pénzre.
Érdekes belegondolni, milyen szimbólumokat választ egy ország a közös pénzérmére, mi az a jelenség, amelyről a többi országban is felismerhetik az adott államot. Az is még kérdés egyelőre, mi kerül majd egyszer a magyar euróra, mi mivel tesszük majd jellegzetessé az uniós valutát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
