2010. június 24., csütörtök
2010. június 23., szerda
A jó és a rossz harca
A tudománytörténeti összefoglalók szeretik úgy feltüntetni, hogy a felvilágosult kutatók elfogadták Sajnovics eredményeit és onnantól kezdve a finnugor rokonság mellett tették le a garast, míg a finnugor rokonságot elutasítók mindig is tudományellenesek voltak. (Tegyük hozzá, hogy a finnugor rokonságot elutasítók világképe is hasonló, csak szerintük a nemzetellenes finnugristák nyomják el az igazságért küzdő tudósokat.) Békés Vera Az elveszett paradigma című kötetében rámutat, hogy a nyelvtudomány történetében (legalábbis az ugor–török háború előtt) nem lehet éles különbséget tenni sem a finnugor és más rokonítások híve, sem a tudományos és tudománytalan kutatók között. Az alábbiakban röviden felsoroljuk Békés Vera példáit.
Közismert, hogy Sajnovics könyvében, miközben a lapp–magyar rokonság mellett érvel, felveti a kínai–magyar rokonság lehetőségét is. Míg a lapp rokonság bizonyításán módszeresen dolgozik, a kínai rokonságról szóló fejezetben csak egyes szavak összecsengésére hivatkozik.
Sajnovics nagy ellenfele, Beregszászi Nagy Pál mindenféle keleti nyelvet bevont az összehasonlításba. Bár álláspontja megbukott, kb. harminc olyan egyeztetése van, amit ma is helytállónak tartunk. (Nyilván jövevényszavakról van szó.) Sajnovicstól kb. ugyanennyi helyes etimológiát tartunk számon, igaz, Sajnovicsnál jobbak az arányok: Beregszászi jóval több etimológiát gyártott, és ezek jelentős része téves.
Otrokocsi Fóris Ferencet a délibábos nyelvészkedés egyik fő alakjaként tartják számon, ugyanakkor ő nem utasította el a(z finn)ugor rokonságot, csupán meggyőző nyelvi bizonyítékokat követelt.
Gyarmathi kezdetben „napkeleti” (sémi) nyelvrokonság mellett foglalt állást, és csak később fogadja el a finnugor rokonságot. Később munkáját több kritika is éri, például időnként helyesen morfológiai elemekre bontja a szóalakokat, máskor viszont megelégszik a szavak összecsengésével – ráadásul időnként torzítja is a szóalakokat a nagyobb hasonlóság érdekében.
Ráadásul Gyarmathi az ujgur–magyar rokonságban hívő Kőrösi Csoma Sándorban látta ifjúkori terveinek megvalósítóját – viszont Vámbéry Ármin, Budenz nagy ellenfele volt az, aki „éretlen nyelvészeti spekulációk áldozatá”-nak nevezte Kőrösit.
Révai Miklós Sajnovics és Gyarmathi követője volt, ugyanakkor hittek a magyar–héber rokonságban is. Az ő tanítványa volt Horvát István, aki a délibábos etimológiák elrettentő példáit produkálta (tőle származnak az olyanok, mint Stockholm = Istókhalma, Koppenhága = Kappanhágó): egyetemi nyelvészeti előadásainak jegyzeteiből az derült ki, hogy bár inkább a perzsa, arab, zsidó rokonság híve volt, a finnugor rokomnságot nem támadta. Az ő tanítványa volt Reguly Antal, aki még finnországi utazása során is tartotta a kapcsolatot vele. Reguly viszont hazatérte után nem szibériai útjáról, hanem A dzsungárokról és azoknak a magyarokkal állított fajrokonságáról címmel tartotta akadémiai székfoglalóját.
Kállay Ferenc viszont a finnugor rokonság híve volt, A finn-magyar nyelv címen az első magyar nyelvű munkát tette közzé ebben a témában, a tudománytörténet mégsem tartja számon. Békés Vera nem mondja ki, de minden bizonnyal arra céloz, hogy a mű színvonala nem indokolja az elismerést.
Békés Vera megállapítása szerint a XIX. század közepén a vita arról folyt, hogy milyen fokú a finnugor nyelvrokonság, és nem arról, hogy elfogadható-e. E kérdésben azonban senki nem látott tisztán. Budenz és Hunfalvy is kezdetben közelebbinek tartotta a török–magyar rokonságot, mint a finn–magyart. Vámbéry viszont kezdetben a finnugor rokonság híve volt, és a magyar–török rokonságról éppen Budenz győzte meg: később Budenz szemére is hányta, hogy saját korábbi álláspontját szentségtörésnek és szándékos ferdítésnek tartja.
Mindezek a tények nem függetleníthetők attól, hogy miként változott a rokonság fogalma. Erről sorozatunk következő részében lesz szó.
Közismert, hogy Sajnovics könyvében, miközben a lapp–magyar rokonság mellett érvel, felveti a kínai–magyar rokonság lehetőségét is. Míg a lapp rokonság bizonyításán módszeresen dolgozik, a kínai rokonságról szóló fejezetben csak egyes szavak összecsengésére hivatkozik.
Sajnovics nagy ellenfele, Beregszászi Nagy Pál mindenféle keleti nyelvet bevont az összehasonlításba. Bár álláspontja megbukott, kb. harminc olyan egyeztetése van, amit ma is helytállónak tartunk. (Nyilván jövevényszavakról van szó.) Sajnovicstól kb. ugyanennyi helyes etimológiát tartunk számon, igaz, Sajnovicsnál jobbak az arányok: Beregszászi jóval több etimológiát gyártott, és ezek jelentős része téves.
Otrokocsi Fóris Ferencet a délibábos nyelvészkedés egyik fő alakjaként tartják számon, ugyanakkor ő nem utasította el a(z finn)ugor rokonságot, csupán meggyőző nyelvi bizonyítékokat követelt.
Gyarmathi kezdetben „napkeleti” (sémi) nyelvrokonság mellett foglalt állást, és csak később fogadja el a finnugor rokonságot. Később munkáját több kritika is éri, például időnként helyesen morfológiai elemekre bontja a szóalakokat, máskor viszont megelégszik a szavak összecsengésével – ráadásul időnként torzítja is a szóalakokat a nagyobb hasonlóság érdekében.
Ráadásul Gyarmathi az ujgur–magyar rokonságban hívő Kőrösi Csoma Sándorban látta ifjúkori terveinek megvalósítóját – viszont Vámbéry Ármin, Budenz nagy ellenfele volt az, aki „éretlen nyelvészeti spekulációk áldozatá”-nak nevezte Kőrösit.
Révai Miklós Sajnovics és Gyarmathi követője volt, ugyanakkor hittek a magyar–héber rokonságban is. Az ő tanítványa volt Horvát István, aki a délibábos etimológiák elrettentő példáit produkálta (tőle származnak az olyanok, mint Stockholm = Istókhalma, Koppenhága = Kappanhágó): egyetemi nyelvészeti előadásainak jegyzeteiből az derült ki, hogy bár inkább a perzsa, arab, zsidó rokonság híve volt, a finnugor rokomnságot nem támadta. Az ő tanítványa volt Reguly Antal, aki még finnországi utazása során is tartotta a kapcsolatot vele. Reguly viszont hazatérte után nem szibériai útjáról, hanem A dzsungárokról és azoknak a magyarokkal állított fajrokonságáról címmel tartotta akadémiai székfoglalóját.
Kállay Ferenc viszont a finnugor rokonság híve volt, A finn-magyar nyelv címen az első magyar nyelvű munkát tette közzé ebben a témában, a tudománytörténet mégsem tartja számon. Békés Vera nem mondja ki, de minden bizonnyal arra céloz, hogy a mű színvonala nem indokolja az elismerést.
Békés Vera megállapítása szerint a XIX. század közepén a vita arról folyt, hogy milyen fokú a finnugor nyelvrokonság, és nem arról, hogy elfogadható-e. E kérdésben azonban senki nem látott tisztán. Budenz és Hunfalvy is kezdetben közelebbinek tartotta a török–magyar rokonságot, mint a finn–magyart. Vámbéry viszont kezdetben a finnugor rokonság híve volt, és a magyar–török rokonságról éppen Budenz győzte meg: később Budenz szemére is hányta, hogy saját korábbi álláspontját szentségtörésnek és szándékos ferdítésnek tartja.
Mindezek a tények nem függetleníthetők attól, hogy miként változott a rokonság fogalma. Erről sorozatunk következő részében lesz szó.
2010. június 22., kedd
Segítség mariul tanulóknak
Mariul tanulóknak segítséget jelenthet Christopher Culver (akinek nyelvészeti blogját olvasóink figyelmébe ajánljuk) segédanyaga. A pdf-fájlt kétoldalas nyomtatásra alkalmas nyomtatóval kell kinyomtatni, így szókincsfejlesztő kártyákat kapunk, melyek egyik oldalán a mari, a másik oldalán az angol jelentést találjuk. A kártyák a Марийский язык для всех (Mari nyelv mindenkinek) című, 1990-ben oroszul tudók számára kiadott tankönyv alapján készültek, de ettől függetlenül is használhatóak.
Jó tanulást!
Jó tanulást!
2010. június 21., hétfő
Mikortól halszagú a rokonság?
Békés Vera A hiányzó paradigma című tudományfilozófiai művében a magyar nyelvtudomány történetének néhány fejezetét vizsgálja. A kötet egyik fejezetében a hazai finnugrisztika kezdeteit veszi górcső alá. Jelen sorozatunkban innen ismertetünk néhány megállapítást: Elsősorban a történeti-filológiai kutatás eredményeire koncentrálunk, a tudományfilozófiai megállapításokat, mivel azok egy szélesebb keretbe illeszkednek, elhagyjuk.
Meglehetősen közismert dolog, hogy a finnugor nyelvrokonsággal kevésbé szimpatizálók „halzsíros atyafiak”-ról szoktak beszélni. A szakirodalom nem egyszer úgy mutatja be az első finnugristákat, Sajnovicsot, Gyarmathit, Regulyt, Hunfalvyt, Budenzet stb., mint akik a közhangulattal szembeszegülő magányos hősként küzdöttek meggyőződésükért. Nem együkről állítják azt, hogy a meg nem értés elkedvetlenítette őket, ezért életük végén megkeseredve fordultak el a finnugrisztikai kutatásoktól.
Kétségtelen, hogy a finnugor rokonításnak mindig is voltak ellenzői, tipikus példája ennek Barcsay Ábrahám alábbi gúnyverse:
A két kifejezés együtt, ha nem is jelzős szerkezetként, 1858-ban bukkan fel Tatár Péter Gvadányi-átiratában (műveiről Arany János is írt), melyben a peleskei nótárius az akadémiára érkezik, és ott felháborodik a finnugor rokonságot hirdető tudósokon:
Békés Vera szerint az 1850-es, 1860-as években a finnugorellenesség inkább csak a műveletlenebb rétegeket jellemezte, de a „halzsíros atyafiság” kifejezést ők sosem használták: ezt később, az 1890-es években adták a szájukba ellenfeleik, akik ezt a korszakot egyfajta hőskorként szerették volna feltüntetni. Bár az atyafiság és a halzsír korábban is felbukkannak már a finnugorellenes szerzőknél, szállóigévé a „halzsíros atyafiság” szókapcsolat csak az 1890-es években, éppen Szarvas visszaemlékezései alapján válhatott.
Meglehetősen közismert dolog, hogy a finnugor nyelvrokonsággal kevésbé szimpatizálók „halzsíros atyafiak”-ról szoktak beszélni. A szakirodalom nem egyszer úgy mutatja be az első finnugristákat, Sajnovicsot, Gyarmathit, Regulyt, Hunfalvyt, Budenzet stb., mint akik a közhangulattal szembeszegülő magányos hősként küzdöttek meggyőződésükért. Nem együkről állítják azt, hogy a meg nem értés elkedvetlenítette őket, ezért életük végén megkeseredve fordultak el a finnugrisztikai kutatásoktól.
Kétségtelen, hogy a finnugor rokonításnak mindig is voltak ellenzői, tipikus példája ennek Barcsay Ábrahám alábbi gúnyverse:
Sajnovics jármától óvjukSajnovicson köszörülte a nyelvét Orczy Lőrinc is:
nemzetünket,
ki Lappóniából hurcolja
nyelvünket.
Te pedig, csillagász bár akárki lehetszTóth Béla a Szállóigék lexikonában Barcsaynak tulajdonítja a „halzsíros atyafiság” kifejezést, azonban ezekben a szövegekben nem kerül elő. A kifejezés legkorábban Mátyás Flórián 1859. július 7-ei, A magyar nyelv Finnítési Törekvések ellenében akadémiai székfoglalójából adatolható, de ott is csak egyik fele, az „atyafiság”.
Kedves rokonaidhoz tüstént visszamehetsz
Vélek száraz halból készült málét ehetsz
Mert lám, ítéletet nyelvünkről nem tehetsz.
A két kifejezés együtt, ha nem is jelzős szerkezetként, 1858-ban bukkan fel Tatár Péter Gvadányi-átiratában (műveiről Arany János is írt), melyben a peleskei nótárius az akadémiára érkezik, és ott felháborodik a finnugor rokonságot hirdető tudósokon:
S Istvánfyt, Thuroczyt és híres Bonfinust,Maga a jelzős szerkezet csak 1893-ban, Szarvas Gábor visszaemlékezéseiben bukkan fel. Szarvas fiatalabb korában maga is finnugorellenes érzelmeket táplált, és így emlékezik vissza: „a 'halszagú atyafiságnak' már csak a gondolata is lázongásba hozta véremet s Básta neve alig volt gyűlöltebb előttem, mint a Hunfalvy-Budenz név”. Visszaemlékezései szerint a Nyelvtudományi Közleményeket „Halszagú tudomány nem kell!” felkiáltással utasította el, de később mégis e folyóirat hatására „lett Saulus Paulussá”.
És a derék Belae Regis Notariust
Mind halomra dönté, azt meg mutogatvén, Hogy a
magyar nép a Finntől származván
A jeges tengernek az ő Czethalával
Grönland jégmedvéje s kövér fókával
Atyafiságban van, s onnan jöttek ide,
Kutyák által vonott szánkókon télire,
S Árpád, Tuhutum, Kund, Bulcs, Lehel és Csaba
És többiek mind nagy Grönlandiába És
Finnlandiában halzsírral éltenek
Mitől unokáik megcsömörlöttenek
[...]
A párducos hősökből, kik lóháton jártak
Buzogánnyal, karddal és kjákkal vívtak,
Csinál halzsírevő nyomorult törpéket.
Békés Vera szerint az 1850-es, 1860-as években a finnugorellenesség inkább csak a műveletlenebb rétegeket jellemezte, de a „halzsíros atyafiság” kifejezést ők sosem használták: ezt később, az 1890-es években adták a szájukba ellenfeleik, akik ezt a korszakot egyfajta hőskorként szerették volna feltüntetni. Bár az atyafiság és a halzsír korábban is felbukkannak már a finnugorellenes szerzőknél, szállóigévé a „halzsíros atyafiság” szókapcsolat csak az 1890-es években, éppen Szarvas visszaemlékezései alapján válhatott.
2010. június 18., péntek
Boda László: Az ugorok. Miért nem finnugor a magyar nyelv?
Csomagot hozott a postás. Benne egy könyv. Az első lapon ajánlás: Kollegiális tisztelettel: Boda László. Nézzük hát, mit küldött a kolléga!
A könyv előszavából kiderül, hogy a „finnugor nyelvészeti modell”-ben logikai ellentmondás van: a szerző szerint nem lehet finnugor alapnyelvről beszélni, hiszen az alapnyelv idején még a finn nyelv nem létezett. Hát… lát itt valaki más a szerzőn kívül logikai ellentmondást? Bárminek nevezhetjük a finnugor alapnyelvet, ez megegyezés kérdése. A nevétől függetlenül a jelenség elemezhető, vizsgálható. Nevezhetjük akár üvegtigrisnek vagy fapumának is. Egyébként a fogalom neve változott, Budenz József például ugornak nevezte, de ez ugyanazt jelentette a számára, mint nekünk a finnugor.
Az előszó következő gyöngyszeme a szerző nagy felfedezése: Eurázsia térképe hemzseg a két szótagú, -a végű földrajzi nevektől, amelyek „erősen jellemzők az ugor nyelvekre”. Ezt eddig nem tudtuk… Na és Amerika? Természetesen ott is voltak ugorok, éspedig az őslakók között: ugor helynév a Grand Canyontól délre Lake Havasu, de akit ez nem győz meg, ott van Musqwa, „a mai Moszkva ugor utódneve”. (Vajh miért az „utódneve”, miért nem az „elődneve”? Itt Boda László logikai ellentmondásba keveredik, mivel a következő mondatában arról ír, hogy ez az adat az ugor ősnyelv 12 000 éves voltára utal.)
A szerző szerint „a magyar nyelv őrizte meg leginkább a két szótagú -a végű neveket, magasan kiemelkedve ebben az ún. finnugor nyelvek közül”. Ez a megállapítás sem A magyar szókészlet finnugor elemei című szótár alapján született…
Tovább lapozva, végre kibújik az a bizonyos szög a könyvből, amely a szerző fejébe ütődött: Boda László fel van háborodva azon, hogy Kalevi Wiik a „finnugort nyelvi nagyhatalommá kívánja tenni”. Nyomják szegény magyarokat a finnugorok között! (Mert olyan kevesen vagyunk?) Boda László szerint a magyarok nem finnugorok, hanem „magyar ugorok”. Mi is vagyunk olyan hetyke, vitéz nép, mint a finnek! A mi történelmünk dicsőségesebb! (Mondhatta volna azt is, hogy mi apukánk – Árpád apánk – pedig erősebb…)
Az előszó végszava a köszöneté: a szerző köszöni Szabó István Mihály akadémikus lektori segítségét és véleménynyilvánítását. Igen, ő az a mikrobiológus, aki megoldotta a magyar őstörténet rejtélyét (köszönjük szépen). Hozzá társul most Boda László, aki amúgy teológus egyetemi tanárként dolgozott nyugdíjazásáig, de könyvében filozófiai eredetkutatónak nevezi magát.
A könyv előszavából kiderül, hogy a „finnugor nyelvészeti modell”-ben logikai ellentmondás van: a szerző szerint nem lehet finnugor alapnyelvről beszélni, hiszen az alapnyelv idején még a finn nyelv nem létezett. Hát… lát itt valaki más a szerzőn kívül logikai ellentmondást? Bárminek nevezhetjük a finnugor alapnyelvet, ez megegyezés kérdése. A nevétől függetlenül a jelenség elemezhető, vizsgálható. Nevezhetjük akár üvegtigrisnek vagy fapumának is. Egyébként a fogalom neve változott, Budenz József például ugornak nevezte, de ez ugyanazt jelentette a számára, mint nekünk a finnugor.
Az előszó következő gyöngyszeme a szerző nagy felfedezése: Eurázsia térképe hemzseg a két szótagú, -a végű földrajzi nevektől, amelyek „erősen jellemzők az ugor nyelvekre”. Ezt eddig nem tudtuk… Na és Amerika? Természetesen ott is voltak ugorok, éspedig az őslakók között: ugor helynév a Grand Canyontól délre Lake Havasu, de akit ez nem győz meg, ott van Musqwa, „a mai Moszkva ugor utódneve”. (Vajh miért az „utódneve”, miért nem az „elődneve”? Itt Boda László logikai ellentmondásba keveredik, mivel a következő mondatában arról ír, hogy ez az adat az ugor ősnyelv 12 000 éves voltára utal.)
A szerző szerint „a magyar nyelv őrizte meg leginkább a két szótagú -a végű neveket, magasan kiemelkedve ebben az ún. finnugor nyelvek közül”. Ez a megállapítás sem A magyar szókészlet finnugor elemei című szótár alapján született…
Tovább lapozva, végre kibújik az a bizonyos szög a könyvből, amely a szerző fejébe ütődött: Boda László fel van háborodva azon, hogy Kalevi Wiik a „finnugort nyelvi nagyhatalommá kívánja tenni”. Nyomják szegény magyarokat a finnugorok között! (Mert olyan kevesen vagyunk?) Boda László szerint a magyarok nem finnugorok, hanem „magyar ugorok”. Mi is vagyunk olyan hetyke, vitéz nép, mint a finnek! A mi történelmünk dicsőségesebb! (Mondhatta volna azt is, hogy mi apukánk – Árpád apánk – pedig erősebb…)
Az előszó végszava a köszöneté: a szerző köszöni Szabó István Mihály akadémikus lektori segítségét és véleménynyilvánítását. Igen, ő az a mikrobiológus, aki megoldotta a magyar őstörténet rejtélyét (köszönjük szépen). Hozzá társul most Boda László, aki amúgy teológus egyetemi tanárként dolgozott nyugdíjazásáig, de könyvében filozófiai eredetkutatónak nevezi magát.
Alig írtam valamit az előszóról, de ez is sok volt. Óvok mindenkit a könyv elolvasásától! Szinte minden szavához, gondolatához több mondatnyi kommentár, helyreigazítás kívánkozik. Megdöbbentő mű! Nincs értelme végigmenni az egészen. Inkább összefoglalom a lényeget: Laci bácsi, ezt így ne!
Minden hibája ellenére ez a könyv magában hordozza a lehetőséget, hogy egy jobb mű szülessék belőle. Ehhez azonban el kell ballagnunk vele a legközelebbi szelektív hulladékgyűjtőbe, és ott a Papír feliratú konténerbe kell pottyantanunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
