Augusztus 20. Észtországban

Augusztus 20. nem csak Magyarországon, hanem Észtországban is ünnep. 1991. augusztus 20-án állította helyre az észt parlament az Észt Köztársaság függetlenségét. Erre már jó ideje készültek, de a lehetőséget a moszkvai puccs körüli zűrzavar adta meg a lehetőséget. Két nappal később először Izland ismerte el, majd augusztus 24-én Oroszország, augusztus 27-én az Európai Unió akkori tizenkét tagja, szeptember 2-án az Egyesült Államok és szeptember 6-án a Szovjetunió is. Szeptemeber 17-én vált az ENSZ tagjává.

Alangaszar árnyéka

Az elmúlt péneteken Asztalos Erika szentelt posztot egy sajátos építészeti jelenségnek, melyet Udmurtia Sarkani járásában, Muvyr faluban figyelt meg. E falutól nem messze találhatunk egy másfajta, a panelházaknál nyilván jelentősebb, de enm kevésbé ellentmondásos építészeti emléket, az Alangaszar árnyéka című „,udmurt film” (1994, az IMDB nem tartja számon) díszleteit.

Udmurt filmiparról beszélni természetesen nagyon erős túlzás lenne: az oroszországi finnugor népek lehetőségei nem terjednek addig, hogy saját filmeket készítsenek. (Az észt filmművészetről, köztük a szovjet időkben készült filmekről az Észt Intézet honlapján olvashatunk.) Ha kis finnugor népek filmjeiről beszélünk, olyan filmekre gondolunk, melyek tematikailag kötődnek ezekhez a népekhez. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején az udmurt nemzeti öntudat hirtelen megerősödött, ekkor jött az ötlet, hogy az udmurt történelemről is lehetne filmet csinálni. Az Alangaszar árnyékának forgatókönyvírója, Vjacseszlav Ar-Szergi az udmurt őstörténetig nyúlt vissza. A történet udmurt mítoszokra épül. Sajnos a film beszerezhetetlen, és a tartalmi összefoglalók is meglehetősen szűkszavúak, így valódi tartalmáról, színvonaláról, erényeiről és hibáiról itt most nem szólhatunk. Azt azonban elmondhatjuk, hogy a film főszereplői nem udmurtok, hanem neves orosz színészek, és maga a film is orosz nyelvű.

A film egyik forgatási helyszíne Muvyr mellett volt: itt egy egész díszletfalut felhúztak. Az épületek az ősudmurtok lakóházait, gazdasági épületeit hivatottak megformázni. Természetesen szó sincs pontos régészeti rekonstrukciókról. Az épületek ennek ellenére érdekesek, sajátosak, és ritka megfogalmazásai annak, hogy miként képzelik az udmurtok (ill. a munkában aktívan részt vevő művészek) őseik lakhelyeit. A film mindenképpen erősen hatott ezekre az elképzelésekre, és ezáltal ezek az épületek az udmurt kultúrtörténet részévé váltak. Ennek ellenére a forgatás óta elhagyatottan állnak, csak néha vetődik arra egy-egy érdeklődő. Az állagmegóvással senki nem törődik, az épületek feltehetően hamarosan el fognak pusztulni.

Az itt látható képek 2002 nyarán készültek, az épületek már akkor is elég rossz állapotban voltak.

Elhunyt Rédei Károly

Fájdalommal tudatjuk, hogy ma hajnalban hosszan tartó betegség után, életének hetvenhatodik évében elhunyt Rédei Károly, az MTA Nyelvtudományi Intézete Finnugor Osztályának, illetve a Bécsi Egyetem Finnugor Tanszékének volt vezetője, az Uralisches Etymologisches Wörterbuch főszerkesztője, az MTA tiszteletbeli tagja. A nemzetközi uralisztika és permisztika meghatározó alakja volt.

Káp isten népe

A közszolgálati televízió Híradójának honlapja kommentár nélkül közli a következő hírt:

Fordulatra van szükség a magyarság életében erkölcsileg, szellemileg, ha ez a nép élni akar - hangoztatta Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke a Magyarok VII. Világkongresszusának szombati megnyitóján, a Budapest Kongresszusi Központban.

Patrubány Miklós kiemelte, hogy az előző, 2004-ben tartott világkongresszus óta tekintetüket Kelet felé fordították, "ahonnan származunk". Az elmúlt négy év során az Egyesült Államokban létrejött egy magyarságtudományi intézet, amelynek célja "áttörni azt a hitet, hogy finnugor származékok vagyunk".

Ez az intézet adta ki a Magyarságtudományi tanulmányok című gyűjteményt, amelynek angol nyelvű változatát az augusztus 20-án záruló világkongresszuson mutatják be. Az intézet gondozásában megszületett az első angol nyelvű magyarságlexikon, a Magyarság Világ Enciklopédia Pungur József szerkesztésében.

Az emlegetett intézmény honlapja több írást közöl a „nyelvészet” területéről is. Itt az ideje, hogy mi is közöljük Babits Mihály klasszikus „nyelvészeti tanulmány”-át.

Babits Mihály: Káp isten

Nem, még nem haltak ki, sőt ott találjuk, ahol legkevésbé vélnők őket. Rokonok ők, régi nemes család ivadékai mind, tősgyökeresen magyar családé. Papi áhítat száll e családban örökül; hasonlatosak hindu varázslókhoz: adj nekik egyetlen narancsmagot, s szemed láttára percek alatt narancserdőt varázsolnak elő! Csakhogy nekik a magyar szó az, ami a hindunak a narancsmag. Minden kis szó csodálatosan kihajt, oszlik, elágazik és továbbsarjadzik, mihelyt ők a késük alá veszik.

– Elgondolkodtam: ihar, juhar… – mondta nekem nemrég egy fiatal költő: a legkülönbek egyike, egyébként, azok közt, akik a régi naiv gyökeres magyarságot s szépséget modern értékké tenni törekszenek. Előtte kincs és kincset rejt minden, ami magyar, a legkisebb szó is. Adj hát neki egy szót, elgondolkodik, és előveszi kését, mint a bojtár, ha egy szép vesszőt lát: – ihar, juhar…

– Úgy mint: iszalag, juszalag…

– Úgy van: iszalag, juszalag. Világos, hogy a juhval van összefüggésben, mint a juszalag is: juh-szalag. De hát mi köze az iharnak a juhhoz, és mi az az ar: juh-ar? Ki felel meg erre?

S láttam a szemében megvillanni a varázslók szemeinek lángját.

– Megfelel maga a juhar termése; amelyik a juh körméhöz hasonlít. Úgy van: a magyar szó fest, és pontosan fest. A magyar természetimádó volt, és ismeri a természetet. Ez a hasonlóság feltűnt neki. Íme, a nyelv titkai. Az ar: köröm, és juh-ar: juh-köröm! S megerősítik ezt az -ar végű igék, amelyek mind valami körömmel történő műveletet jelentenek, mint: vak-ar, kap-ar…

– Tak-ar…

– Tak-ar – mondta utánam, észre sem véve az ártatlan csúfolódást, amivel ezt a szót fölvetettem. Istenem! Egy kis ártatlan csúfolódás legtermészetesebb joga és kárpótlása a szegény józannak, hitetlennek, aki irigyli a lángoló mágust. A fő, hogy a mágusok faja még nem halt ki. Én magam is, bevallom, föllelkesedtem a számos példán, lángot fogtam a lángnál, s kutatni kezdtem a magyar nyelv csodálatos titkait. Mi mindent mond a nyelv, annak, aki rá figyel és érteni tud! A mágusok tanítványa lettem. Fáradozásaimat siker koronázta, s némi vezeklésül hadd közöljem itt kutatásaim eredményét, mely hivatva van a magyar ősműveltség egy homályos pontjára világosságot deríteni. Ím, hát a varázslat: hókuszpókusz…

Alig lehet a nyelvészeti spekulációnak izgatóbb és eredménnyel kecsegtetőbb feladata, mint hogy a nyelv legrégibb rétegeiben megtalálja nemzetünk ősi vallásának nyomait, melyet a keresztény papok oly emléktelenül kiirtottak. Mint földünk sötét kőzetei az őstenyészet óriásait, mint a lélek tudat alá süllyedt mélyei a gyermekfantázia rémvilágát, úgy őrzik meg a nyelv elmosódott képletei a kihalt pogányság maradványait. Ipolyi Arnold és mások el is indultak ezen a nyomon, de eredményeik nem elégíthettek ki. Bizonyára semmi sincs, ami annyira betöltené a primitív népek egész kedélyét, mint a vallási képzetek; s eleve valószínűtlen volt előttem, hogy ezek a képzetek csak azt a néhány határozatlan nyomot hagyták volna a nyelvben – mely tudvalevőleg a lélek hű tükre –, amit az eddigi vizsgálók megtaláltak. Hogy lehet például, hogy a magyar nyelv nem őrizte meg egyetlen ősmagyar istennek nevét sem? A germán mitológia névlajstroma összeállítható a hét napjainak német neveiből, de ki tud megnevezni akár egyet is – homályos lehetőségeket, kétes hipotéziseket nem számítva – azok közül, akiket a magyar primitív évszázadain át imádott?

Úgy véltem, ezen a csapáson sikerrel kell járni a keresésnek.

Így okoskodtam: a magyar természetimádó volt, s a földművelést úgy tanulta meg hosszú vándorlásai alatt. A primitív nép minden tanulást, minden kulturális haladást istenek nevéhez fűz; a természetben lakó Hatalmak nevéhez, akik őt a természet kincseinek felhasználására, a természet leigázására megtanítják. Így volt a görög is, mely a gabonát még késő korban is Démétérnek nevezte a földművelés istennőjének nevéről. Kérdés: nincs-e a természet adományainak magyar nevei közt olyan, mely az ajándékozó istenség nevére utal? Nincs-e például valamely növénynév ilyen, vagy hagyomány, szójárás valamely növényről?

Amint ezt a kérdést fölvetettem, azonnal eszembe jutott a káposzta neve. Ki ne ismerné azt a tréfás szólást, hogy a káposztát Káp hozta? Gyermekkorunktól fogva sokszor mulattunk a népetimológián, mely szerint ezt a növényt bizonnyal valami Káp nevű ember honosította meg hazánkban. De ami tréfás népetimológiának látszik, gyakran csak elfeledett emlék, ősi hagyomány, melynek igazi értelme kiesett a tudatból. Hátha így van ebben az esetben is? S hátha az, akiben a mai hagyomány csak Káp nevű embert képes látni, tulajdonképpen egy Káp nevű isten, az ősmagyaroknak valamely földművelési vagy természeti istene.

Az ötlet nem olyan különös, amilyennek látszik. Ne feledjük, hogy a magyar konyhakert legmagyarabb terményéről van itt szó; nem vált-e a töltött káposzta nemzeti ételünkké? Nem kínálkozó föltevés-e, hogy egy ilyen régi nemzeti eledelt maga az isten, valamely nemzeti isten ajándékozott a magyaroknak?

Mindazonáltal nem mertem a feltevést egyetlen támaszpont alapján kockáztatni, míg meg nem győződtem, hogy egyéb tények is megerősítik. Körülnéztem a nyelv egész területén, s íme, adat adat után szinte magától sorakozott a szemem elé, s valósággal kiáltva hívták föl magukra figyelmemet, míg teljes bizonyossággá érlelődött bennem a gyanú: őseink egyik istenét fedeztem fel!

Először is: ha csakugyan volt Káp nevű isten, kellett lenni szent helynek is, ahol kiváltképpen őt tisztelték. Nem találnám-e meg a szent helyek elnevezései közt a Káp névnek nyomát? Azonnal eszembe ötlött a kápolna szó. Nyilvánvaló, hogy a feltevés, amely ezt a latin capellával hozza összefüggésbe, nagyon bizonytalan és kezdetleges etimologizálás, nem sokkal komolyabb, mint mikor Anonymus a Dést Deusból származtatja. Valószínű-e, hogy a pogány magyar, aki a keresztény fogalmakra szívesen alkalmazta az ősi pogány elnevezést, eldobta volna azt, éppen e legmezeibb szent helynek elnevezésénél, mely pedig a természetimádó régi vallás szent helyeihez legközelebb állhatott. Mert a kápolnák máig is többnyire mezőkön, szántóföldeken, erdőkben s hegyek közt találhatók, vagyis éppen azokon a helyeken, ahol az ős Káp istennek szentélyei állhatták valaha. Mi tehát az a kápolna? Valószínűleg annyi, mint: Káp-kolna. A présházakat, szőlőhegyek között emelkedő kisebb épületeket máig is kolnának nevezik sok helyütt, s mindannyian ismerjük Vörösmarty versét:

Be szép vagy, kolna, Ménes oldalán:
Borod sötét, mint a cigányleány…

A magyar kereszténység egyébiránt több más szavában is megőrizte a régi pogány Káp elfeledett nevét. Ezek közé tartozik bizonnyal a káplán is, mely arra látszik vallani, hogy az ős Káp tiszteleténél papnők, szüzek is szerepeltek (Káp-lány). S a legújabb időkig kápsáló barátoknak hívták azokat a kolduló szerzeteseket, akik faluról falura járva kosaraikban zöldséget, főzeléket, szóval mezei termékeket kéregettek össze a lakosságtól, ebben a szokásban nyilván a mezei Káp papjai által gyűjtött áldozati zsengék emléke maradt meg.

Milyen lehetett a Káp isten tisztelete? Erre nézve felvilágosítást ad ez az ige: káprázni. A régi magyarok rítusa sámánizmus volt; a sámán vagy bűvös ember isteni ihletbe, valóságos trance állapotba jött. Tudósaink, akik a rokon népek vallását tanulmányozták, jól ismerik a sámánok révült, őrjöngő zenéjét, melyben a boszorkányos gyorsasággal vert dob szava dominál. Mindez eléggé elárulja, hogy az ihlet külső megjelenésében a remegés formáját öltötte, az isten rázta papját, mint Apolló a Pythiát, vagy ma is, a quackerek ihletett prédikátorait a Szentlélek. Ezért nevezték a Káp isten ihletését káprázásnak (Káp-rázás). Az ihlett ember víziókat látott, melyeknek káprázat volt a nevük. A szó ebben az értelemben máig megmaradt.

Olyan szavunk is van, mely a Káp-tisztelet lassú kihalásának emlékét őrzi. Mikor a kereszténység terjedni kezdett Magyarországon, ez új vallás papjai várakba tömörültek, s keresztény centrumok keletkeztek az egyes püspökségek körül. Ezeket a helyeket, ahol Káp istent többé nem tisztelték, káptalanoknak nevezték.

Mindazonáltal a Káp-tisztelet homályos emléke sohsem veszett ki egészen népünkből. Sőt modern városi nyelvünk is bizonyságot tesz róla, hogy a mai elfajzott, elvárosiasodott magyar lélekben is él valami tudat alatti, de annál erősebb érzése a Káp isten iránti tartozásnak és lekötelezettségnek. A várost a falu táplálja, s a városi ember minden élelmét, élete fenntartását a mező terményeinek köszönheti. Szíve mélyén érzi ezt, tudja, hogy Kápnak, a mezők istenének adós mindennel, amije van, s minthogy minden érték fokmérője és szimbóluma gyanánt a pénzt tekinti, ha nagyobb összegű készpénzt lát, áhítattal sóhajtja:

– Kápé!

Azt hiszem, az érvek e tömegével szemben senki sem kételkedhetik tovább, hogy az ősmagyar Pantheon egyik fontos mezei istensége Káp volt. S a nyelvész avval a büszke öntudattal teheti le értekező tollat, hogy egy istennek adott életet.

Finn–szovjet háborúk/2: a folytatólagos háború

Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. Ezzel bebizonyosodott, hogy a német–szovjet megnemtámadási szerződés a németek számára csak az időhúzást szolgálta a Szovjetunió elleni agresszió előtt. A német támadás megnyitotta a lehetőséget Finnország előtt, hogy a Szovjetuniótól visszaszerezze elfoglalt területeit. Június 25-én a finnek is beléptek a háborúba. Augusztus végére a finnek helyreállították a téli háború előtti határaikat, Kelet-Karjalában pedig szovjet területekre is benyomultak. Finnország északi vidékein a német csapatok támadták a Szovjetuniót. 1941 végére a frontvonalak stabilizálódtak, a finn–szovjet hadszíntér ismét mellékessé vált. A németek sztálingrádi veresége után, de különösen az 1943-ban kibontakozó szovjet offenzívát látva Finnország számára nyilvánvalóvá vált, hogy Németország elveszti a háborút, ezért keresni kezdték a diplomáciai lehetőségeket a finn–szovjet konfliktus lezárására. A szovjet hadvezetés azonban 1944 júniusában támadást indított a finn állások ellen a Ladoga-tó körzetében. Az offenzívát a finnek a Viipuri-öböl és a Vuoksi folyó között tudták csak megállítani. A Szovjetunió végül eltekintett a további hadmozdulatoktól, és megindulhattak a fegyverszüneti tárgyalások. A tűzszünet szeptemberben jött létre. Finnország kénytelen volt lemondani a téli háborúban elvesztett területeiről. A létrejött egyezséget az 1947-es párizsi békeszerződésben is megerősítették.

A folytatólagos háborúról magyar nyelven nem találunk ismertetést az interneten. Finnül, oroszul és angolul azonban igen:
http://fi.wikipedia.org/wiki/Jatkosota
http://en.wikipedia.org/wiki/Continuation_War
http://www.rajajoki.com/
http://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%A1%D0%BE%D0%B2%D0%B5%D1%82%D1%81%D0%BA%D0%BE-%D1%84%D0%B8%D0%BD%D1%81%D0%BA%D0%B0%D1%8F_%D0%B2%D0%BE%D0%B9%D0%BD%D0%B0_%281941%E2%80%941944%29

A folytatólagos háború 1944-es orosz offenzívájának utolsó ütközetéről magyarul is olvashatunk:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Tali%E2%80%93ihantalai_csata

A folytatólagos háborúról filmrészletek láthatók a youtube-on is, pl:
http://www.youtube.com/watch?v=99cUrvvQadE