[...] bebizonyítom, hogy az etruszk és a magyar nyelv korabeli egyezése nem egyedülálló különlegesség, hanem csak a jéghegy csúcsa. Mert többek között az ógörög is ugyanannak a nyelvnek a leszármazottja – igaz, egy másik nyelvjárásának –, mint amelyikből ered Mario Alinei bizonyítása szerint (is) az etruszk nyelv. S igazolom azt is, hogy ennek az ógörög néven ismertté vált ősi nyelvjárásnak a mai csángók a leghívebb őrzői. Vagyis Európának úgy kellene vigyáznia a csángókra, mint a szeme fényére.Természetesen Alinei „elmélete” a magyar nyelv etruszk eredetéről butaság (l. Csepregi Márta , Mario Alinei: Ősi kapocs. A magyar-etruszk nyelvrokonság. Finnugor Világ 10(2005)/3: 37–38., sajnos tudtommal az interneten nem érhető el), de legalább olyan feltételezés, amely elképzelhető lenne. Az etruszkok az időszámításunk előtti negyedik században kerültek római fennhatóság alá, és nyelvük valamikor az első században tűnt el Itáliából. A magyarok valamikor a kilencedik században bukkannak fel a Dél-Európai sztyeppéken (mai lakóhelyüktől éppen az ellenkező irányba, mint az etruszkok éltek). Bár a források egyáltalán nem utalnak a két nép között bármilyen kapcsolatra, és a nyelvrokonság igazolására tett kísérletek (a legudvariasabban fogalmazva) cseppet sem meggyőzőek, elvben természetesen nem lenne kizárható, hogy egy nép valahol eltűnik a történészek szeme elől, hogy aztán néhányszáz év múlva máshol bukkanjon fel.
Az „ógörög–csángó rokonság” esetében egészen más a helyzet. Először is: egységes ógörög nyelvről nem beszélhetünk. Ógörög nyelvjárásokat (aeol, dór, ión, attikai) ismerünk, melyek között jelentős különbségek voltak. Később azonban e nyelvjárások keveredtek és az első század környékén egybeolvadtak egy olyan változattá, amelyet koinénak nevezünk. Ebből fejlődött a mai görög nyelv (az összes mai görög nyelvjárás). Elvben persze elképzelhető lenne, hogy egy mai nyelv szintén a görög korábbi változatából fejlődött, de akkor vagy a koinéból, vagy valamelyik ógörög nyelvjárásból, vagy egy még korábbi változatból (melyet helyesebb lenne inkább ősgörögnek nevezni).
A csángó a magyar nyelv egyik nyelvjárása. A csángók valamikor a 15.-16. században vándoroltak a Kárpátokon túlra, Moldvába. Ettől kezdve kapcsolataik meggyengültek a többi magyarral, így nyelvük is külön úton fejlődött. Egyrészt megőriztek egy csomó régi vonást, mely a többi nyelvjárásban eltűnt, másrészt sok új vonás is kifejlődött. Az összes nyelvjárástól elkülöníti, hogy rengeteg olyan román jövevényszót használnak, amelyet még az erdélyi magyar nyelvjárások sem ismernek. Ennek következtében a tiszta moldvai csángó beszéd még az erdélyi magyarok számára is igen nehezen érthető.
A csángó eredete tehát tisztázott: a ómagyarból származik. Ha tehát a csángó a görög valamelyik változatából származik, akkor az ómagyar is, következésképp a magyar összes mai változata is. Nincs tehát értelme azt mondani, hogy a csángó származik a görögből, (ha igaz lenne) azt kellene mondani, hogy a magyar származik a görögből (függetlenül attól, hogy melyik nyelvjárása mennyi görög sajátságot őrzött meg).
Végül pedig térjünk vissza a zárómondatra. Természetesen a csángó nyelvjárás, éppúgy mint minden nyelv és nyelvváltozat, őrizendő, de legalábbis szorgalmasan dokumentálandó. Számunkra, magyar anyanyelvűek számára különös értékkel bír. Annyira különleges nyelvjárás, hogy akár önálló nyelvnek is tekinthető. (Mindenesetre nagyobb az eltérés a csángó és a magyar bármelyik másik változata, mint pl. a cseh és a szlovák között.) Márpedig nekünk, magyaroknak nincs közeli rokon nyelvünk, ami a csángóhoz hasonló élményt nyújthatna. Csángó szövegeket a Magyar Elektronikus Könyvtárban hallagathatunk: mindennapi beszédet és meséket is.
Bejegyzések
