Néhány tény 4.

Korábban megvizsgáltuk a Szent István Szövetség be-nem-adványának kérelmi részét és két „indok”-át. Ebben a posztban a finnugrisztika történetére vonatkozó megállapításokat vizsgáljuk.

Nos, ezt alkalmazta Bécs, amikor az igazi, heves támadást származásunk eltörlésére 1821-ben megindította. Utasítást adott a bécsi kancellária, hogy ,,a rebellis magyaroknak írjanak az osztrák történészek egy olyan őstörténetet, amelyre nem lehetnek büszkék." Ezt az utasítást Dr. Kiszely István találta meg.

Az állítás már azért is furcsa, mert aligha állíthatjuk, hogy van olyan őstörténet, amire büszkének kellene lenni vagy szégyellni kellene. Ha egy nép mögött fényes múlt van, akkor erre büszke lehet, de ugyanígy szégyellheti is, hogy ezt az örökséget eljátszotta. Ha a múlt kevésbé fényes, akkor is büszke lehet arra, hogy honnan sikerült a jelen szintjére felkapaszkodnia. A múlt értékelése elsősorban attitűd kérdése (félig üres vagy félig teli a pohár). Egyetérthetünk abban, hogy egyébként sem egészséges, ha valaki (akár egy nemzet) nem aktuális teljesítménye, hanem múltja alapján ítéli meg magát. (Az 1821-es dátum még furcsább, hiszen ebben az időben a Habsburgok uralma szilárd, és még a reformországgyűlések sem kezdődtek meg.)

Ráadásul az állítás szöges ellentétben áll az ismert történeti tényekkel. A magyar nyelv rokonításával több, benyomásokon és felületesebb hasonlóságokon alapuló találgatás után alaposan először Sajnovics János foglalkozott Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse (Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos [é.: azonos eredetű]) című művében (1770 Koppenhága, 1771 Nagyszombat). Ez a munka mai szemmel nézve természetesen sok tévedést tartalmaz, de módszertanilag már helyes elveket fogalmaz meg (ha nem is tartja be őket következetesen). Igaz, Sajnovics útját (mely elsősorban csillagászati expedíció volt, és a lapp nyelv vizsgálata csak egy mellékes feladat volt) a bécsi udvar szponzorálta, de több, mint ötven évvel a fent említett 1821 előtt.

A következő jelentős lépés Gyarmathi Sámuel Affinitas lingvae hvngaricae cvm lingvis fennicae originis grammatice demonstrata. (A magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel) Ez 1799-ben jelent meg Göttingában. Ez már a finnugor nyelvek széles körével veti össze a magyart. Lényegében ez a mű tekinthető a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való rokonságának bizonyításának, 22 évvel a megnevezett dokumentum előtt.

Az állítólagos dokumentum meglelését ismét Kiszelynek tulajdonítják (úgy látszik, Kiszely hivatott arra, hogy a magyar történelem összes rejtélyét megoldja), Kiszeli publikációs jegyzékében azonban megint nem találunk ide vonható közleményt.

Meg kell jegyeznünk, hogy a történet más szempontból is sántít. Az 1840-es évek közepén Reguly Antal azért volt kénytelen visszatérni gyűjtőútjáról, mert nem kapott anyagi támogatást. Miért nem segítette az osztrák udvar, ha éppen azon az ügyön dolgozott, mely a Habsburgok számára oly fontos volt? (Egyébként meg éppen reguly gyűjtötte össze azokat a hősénekeket, amelyek miatt – többek között – igazán büszkék lehetünk erre a rokonságra.)

1841-ben helyezték az Akadémiánkra a szász Paul Hunsdorfer jogászt, és Joseph Budenzet, akik hihetetlen erővel a magyar nyelv finnugor származását kezdték erőltetni. Ellenük a kiváló tudósunk, Mátyás Flórián, és Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvtudós léptett fel kritikus és bátor hangnemben. Őket elűzték Magyarországról, mert nem voltak hajlandóak átvenni az alaptalan és máig bizonyítatlan, hatalmi érdekekből kreált finnugorizmus elméletét.

Hunfalvy Pál 1851-ben került az akadémiára. (A forradalom alatt országgyűlési képviselő volt, ezért egy ideig bujdosnia kellett.) Budenz csak 1858-ban jött Magyarországra, és 1861-től dolgozott az akadémián. Budenz valódi vitapartnere Vámbéry Ármin volt: az ugor–török háború becenéven elhíresült vita volt az utolsó tudományosnak tekinthető vita, amely a magyar nyelv rokonítása körül folyt. Ebben egyébként Vámbéry már kezdetben sem tagadta a magyar és a többi finnugor nyelv rokonságát, csupán azt állította, hogy a magyar nyelvet hasonló rokonsági viszony fűzi a törökségi nyelvekhez is. Budenz azonban rámutatott, hogy egy nyelv csak egy nyelvcsaládba tartozhat, és az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar a finnugor, és nem a törökségi nyelvek közé tartozik. Vámbéry maga is elismerte Budenz igazát, így ért véget a vita...

Gróf Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia alapítója koronatanúja volt ezeknek az eseményeknek, 1851-ben a következőket írja:

,,S most még talán ezen utolsó igazán magyar intézet is ki legyen sarkából forgatva? Fájdalom, igen! Mert hiszen az akadémiai alapszabályok minap leérkezett megváltoztatása, legalább saját lelki szemem előtt nem egyéb és nem kevesebb, mint olyan döfés, mely könnyen halálra vezet".

A Google szerint ez az idézet kizárólag ebben a beadványban, illetve Marácz egy írásában fordul elő. Sajnos nincs megadva az idézet pontos forrása, így az nem ellenőrizhető. (Marácznál ugyan szerepel egy bibliográfiai tétel: 9. Széchenyi István: Levél az Akadémiához, Döbling, 1858. II. 6., ez azonban nem segít a forrás felgöngyölítésében, ráadásul miért feltételezzük, hogy az akadémia sorsáért aggódó Széchenyi hét évet vár a levél feladásával?) De ha az idézet hiteles is: semmi nem utal arra, hogy Széchenyi a magyar nyelv rokonításával kapcsolatban írná. Széchenyi az akadémia alapszabályairól, nem tudományos tevékenységéről ír. Ráadásul abban az évben, amikor Hunfalvy éppen megkezdi munkáját, és Budenznek még nyoma sincs. Ha az 1958-as dátum helyes, Budenz éppen Magyarországra érkezik: az akadémiára csak Széchenyi halála után kerül.

Trefort Ágoston vallás és közoktatási miniszter 1877-ben így nyilatkozott:
,,...én az ország érdekeit kell nézzem, és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás principiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. a kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát."

A Trefort Ágostonnak tulajdonított mondás a világhálón szinte kizárólag finnugorellenes megnyilatkozásokban bukkan fel, pontos forrás nélkül. Marácz például Bakayra hivatkozik. Bakay viszont a következőket írja: Letagadható-c [sic!] a finnugor irányzat mindenek feletti támogatása ma is? Többen idézik, magam nem tudtam utánanézni ennek az adatnak, hogy 1876-ban (vagy 1877-ben?) Trefort Ágoston akkori kultuszminiszter, állítólag jegyzőkönyvben is rögzítve, az alábbiakat mondta: „én az ország érdekeit kell nézzem és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb, a finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finn-ugor eredete mellett törnek lándzsát.” Látható tehát, hogy Bakay is bizonytalan forrásokra támaszkodik.

Az idézet minden valószínűség szerint csak később keletkezett. Először is, Trefort korában a legbővebb, finnugor népet bemutató mű Hunfalvy Vogul föld és nép című műve volt. A vogulok (manysik) pedig éppen Ázsiában élnek. Az európai rokonoknak egyébként sem lehetett politikai jelentőségük, hiszen a finnek és az észtek is az orosz birodalomhoz tartoznak, a velük való rokonításból valódi politikai előny nem származhat. Az idézet kiagyalója minden bizonnyal korának politikai viszonyait vetítette vissza, amikor kiötlötte.

Ezekből a történelmi tényekből is kiviláglik, hogy a finnugorizmus elsősorban politikai érdekekből született, mivel ellenségeink deheroizálni akarták a magyarságot. A hivatalos magyar történetírás mind máig támogatja az ötvenes évek kommunista ideológusának, Molnár Eriknek a "hittételét", aki azt hirdette, hogy Európába érve a magyaroknak kezdetleges műveltségük volt, és jószerivel csak halászattal és vadászattal foglalkoztak". Ez azonban nem igaz, hazugság, mivel a magyarság őstörténelmével foglalkozó kutatások bizonyították a fenti állítás ellenkezőjét: a magyarság magas kultúrával érkezett ide, és a török népekkel rokon nyelvében, genetikájában is.

Valójában nem világos, hogy Trefort Ágoston, aki a Batthyány-kormány földművelés-, ipar-, és kereskedelemügyi minisztériumának államtitkára volt, később vallás- és közoktatási miniszterként magyarosító törekvéseiről volt híres, miért akarná „deheroizálni” a magyarságot, ráadásul éppen azzal, hogy fantasztikus hősénekeiről híres népekkel (vogul hősénekek, Kalevala) rokonítja őket. Molnár Erik pontos szöveghelyére megint nem hivatkozik a beadvány, sem arra, hogy kik állítanak hasonlókat Molnárra hivatkozva. Az igazság az, hogy a „hivatalos történetírás” szerint a magyarok már az ugor közösségből való kiválás előtt is főleg lótartással foglalkoztak, és az ősmagyarság lovas nomád népként vándorolt át az Urál nyugati oldalára. Azt sem tagadja senki, hogy a magyarság évszázadokat töltött török népek között, mely nyelvére, és nyilván génállományára is hatott: ez azonban nem jelent török eredetet.

Kérjük az Igazgató Urat, hogy ismertesse munkatársaival beadványunk tartalmát, és tegye meg az első lépéseket a finnugorizmus áldozatainak tudományos rehabilitására, valamint az új tankönyvek megírására.

Az olvasók talán még emlékeznek, hogy a beadvány címzettje az MTA elnöke, ill. az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója. Érdekes, hova tűnik a végére az elnök. Mint azonban korábban láthattuk, nem csak ez az egy elem árulkodik a szöveg gondatlan összeállításáról.

Az egész szövegen végighúzódik egy súlyos tévedés, melyről eddig nem szóltunk. Olyan ugyanis, hogy finnugorizmus, egyszerűen nincs. Ez ugyanis valamiféle ideológiára utalna (alakja azonban ekkor is finnugrizmus lenne). Ami ellen a beadvány tiltakozik, az tudományos eredmény, mely ellen tiltakozni kb. annyira értelmes dolog, mint a gravitáció törvénye ellen tiltakozni. A beadvány íróinak talán a finnugor nyelvek és népek kutatásának egésze ellen van kifogásuk (ennek azonban finnugrisztika a neve): ez olyan, mintha valaki az ornitológia ellen tiltakozna.

Ha valamit mégis nevezhetünk finnugrizmusnak, az a finnugor népek jobb megismerésére irányuló civil (amatőr) mozgalom (azaz a népszerűsítő, nem tudományos megközelítés). A „finnugorizmus áldozatai” tehát legfeljebb azok, akik egy-egy hamis vendégkórus vagy rossz vers előadását szenvedik végig valamelyik kevésbé sikerült rendezvényen. Őket azonban aligha rehabilitálhatja az MTA.

Néhány tény 3.

Korábbi posztjainkban megismerkedtünk a Szent István Szövetség be-nem-adványának indítványával, ill. annak első „indok”-ával. Ebben a posztban a másodikkal folytatjuk.

2.A mai vezető nyelvészek, mint Dr. Marácz László, J. Pokorny, Prof Richard Kayne, H. Krahe, G. Solta, N. S. Trubetzkoy, és a római, valamint a londoni egyetemi professzora, Angela Marcantonio is azon az állásponton vannak és ezt a tudományos médiumokban közölték is, hogy a finnugor elmélet immár tarthatatlan és a bizonyítása lehetetlen. Bizonyítékaink vannak rá, hogy a finnugorizmust politikai, hatalmi érdekekből erőltették rá a magyar tudományra, annak ellenére, hogy a magyarság írott és íratlan kútfői, és a régészeti leletek is, belső ázsiai, hun-szkíta származást, és a török népekkel való rokonságot bizonyítanak. Napóleon 1805-ben, amikor Bécsbe érkezett, megkérdezte tanácsadójától, Talleyrand-tól: - Mit tegyek a magyarokkal?

A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék a múltjukra. Vedd el múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!

Nos, nem egészen világos, hogy a második „indok” hol ér véget. Az ugyanis, hogy a mai „vezető nyelvészek” mit gondolnak, ill. hogy a „finnugorizmus”-t „ráerőltették”-e a magyar tudományra, két külön szempont. Nézzük először az állítás alapjait.

Mindjárt le kell szögeznünk, hogy akármit is gondolnak a felsorolt „mai vezető nyelvészek”, az, hogy ők ezt gondolják, nem érv egy tudományos vitában. Az ilyen álérveket tekintélyérvnek szokás mondani: „X azt mondja, tehát úgy is van”. Pont ez az, ami a tudományban nem működik. Egyébként meg hosszan lehetne sorolni azokat a „mai vezető nyelvészek”-et, akik éppen az ellenkezőjét gondolják: de nem biztos, hogy azoknak van igazuk, akik több nevet tudnak felsorolni.

Kiket nevez a beadvány „mai vezető nyelvészek”-nek?

• Dr. Marácz László Az Amszterdami Egyetem tanára, a kilencvenes évekig generatív mondattannal foglalkozott. Nyelvtörténészi munkásságát 1998-ban azonnal „a finnugor-elmélet tarthatatlanságá”-val kezdi. Ilyen tárgyú írásait nem nyelvészeti folyóiratokban, hanem elsősorban szélsőjobboldali folyóiratokban publikálta. Három magánhonlapja is van.
  
• J. Pokorny A legvalószínűbb, aki szóba jöhet, Julius Pokorny, indoeurópai nyelvekkel (elsősorban keltával) foglalkozott, és 1970-ben halt meg.
  
• Prof Richard Kayne Generatív mondattannal foglalkozik, elsősorban olasszal és franciával: a magyarra és rokonításaira nem terjed ki a munkássága.
• H. Krahe Valószínűleg Hans Krahe, indoeurópai (főként illír) nyelvészettel foglalkozott, 1965-ben halt meg.
  
• G. Solta Feltehetően Georg Renatus Solta, szintén indoeurópai nyelvész, főleg a balkáni és a kaukázusi térséggel foglalkozott, a magyarral nem.
  
• N. S. Trubetzkoy Fonológus, a magyarral szintén nem foglalkozott, 1938-ban hunyt el!!!
  
• Angela Marcantonio Eredetileg valóban a római La Sapienzia egyetemen tanított, de onnan a 2005/06-os tanévre szabadságra távozott, és úgy tűnik, azóta vissza se tért. Annak nincs nyoma, hogy valaha Londonban tanított volna, és csupán egy adat utal arra, hogy esetleg kötődik a cambridge-i egyetemhez (2003-ból!) – az egyetem honlapján azonban munkatársként nem szerepel.
  

A felsorolt hét „mai vezető nyelvész” közül tehát három már rég elhúnyt (38, 43, ill. 70 éve), és egyikük sem foglalkozott a magyar rokonítási kérdéseivel. További két személy él, ill. a közelmúltban hunyt el, de szakterületük szintén távol esik a szóban forgó kérdésektől. Marad tehát Marácz és Marcantonio, akik valóban vitatják, hogy a magyar uráli/finnugor nyelv lenne.

Marácz és Marcantino azonban szerepel a beadvány aláírói között. Kicsit furcsa lenne elképzelni, hogy beadvánnyal fordulnak az akadémiához:„Tisztelt Elnök Úr! Én mint mai vezető nyelvész fontos tudományos felfedezéseket tettem, melyet kollégáim nem hajlandóak elismerni. Várom azonnali intézkedését.”

Gondolhatunk bármit Marácz vagy Marcantonio szakmai kvalitásairól, azt azért nehéz lenne feltételezni róluk, hogy nem tudják, kicsoda Trubetzkoy. Ha pedig tudják, akkor nyilván nem fognak aláírni egy olyan beadványt, amely Trubetzkoyt „mai vezető nyelvész”-nek nevezi.

Mindemellett aligha feltételezhetőm, hogy Marcantonio ne tudná, hogy nem Londonban, hanem Cambridge-ben tanított (ha egyáltalán).

A második „indok”-ról, tehát elmondhatjuk, hogy tekintélyérvként sem állja meg a helyét, sőt, felveti azt a gyanút, hogy Marcantonio (és valamivel kisebb, de még mindig meglehetősen nagy valószínűséggel Marácz) nem írta alá ezt a szöveget. Márpedig ha egy aláírás hamis, akkor több is az lehet. (Bár természetesen nem sokat nyom a latban, hogy hányan adják a nevüket egy ilyen szöveghez.)

(Következő posztunkban a be-nem-adványnak a finnugrisztika történetére vonatkozó állításait vizsgáljuk meg közelebbről.)

Néhány tény 2.

Korábbi posztunkban foglalkoztunk a Szent István Szövetség be-nem-adványával, most tovább folyatjuk a szöveg vizsgálatát.

Indokaink:

1.Véget ért az a nemzetközi genetikai kutatás, amelyet egymillió-négyszázezer emberen végeztek el. A kutatás vezetői, a méltán világhírű antropológusunk, Kiszely István professzor, valamint az Utrechti-, a Varsói Orvostudományi Egyetem rektorai és a Német Tudományos Akadémia elnöke a Világhálóra tették, és közölték a Science, és Nature tudományos lapokban is: A mitokondriális DNS-vizsgálat bizonyította: a magyarságnak genetikailag semmi köze a finnekhez, hogy genetikailag legközelebbi rokonaink a belső-ázsiai török népek. A finnek ennek ismeretében és az újabb nyelvészeti kutatásoknak köszönhetően már 2003-ban átírták a tankönyveiket.

Ez a bekezdés egy tipikus félreértésre épül. Az uráli (finnugor) rokonság nyelvrokonság, amelyet semmilyen genetikai vizsgálat nem cáfolhat (és nem is erősíthet) meg. Az emberek nyelve és génállománya igen különböző eredetű lehet. Barack Obama és John McCain ugyanazt az észak-amerikai angolt beszélik (természetesen apróbb nyelvhasználati eltérések lehetnek köztük, de ez a lényegen nem változtat), genetikailag azonban nyilvánvalóan erősen különböznek.

De járjunk utána, igaz-e mindaz, amit a bekezdés állít. Kiszely István professzor honlapján nyomát sem találtam DNS-vizsgálatnak, pláne ilyen kiterjedtnek. Nem tud róla a Science magazin internetes keresője sem, sőt, Kiszely publikációs jegyzékében sem szerepel Science-ben megjelent cikk (ahogy a DNS, DNA, mito... szavak sem). Nem sikerült hasonló tartalmú cikket fellelni sem lengyel, sem német oldalakon. Kiszely egyébként a barguzini Petőfi-expedíciója nyomán vált hírhedté, és 1990 óta nem is dolgozik kutatóként.

Magyarul az első „indok” a) nem releváns, b) feltehetően nem létező kutatásra hivatkozik, c) ráadásul egy olyan ember kutatására, aki egyébként sem éppen tudományos kvalitásairól híres.

Semmi alapja nincs annak az állításnak, hogy a finnek átírták volna a tankönyveket. (Igaz, az interneten ez a mítosz rendkívül elterjedt, de eredete felderítésének nálunk gyakorlottabb szakértői is vannak.) Sajnos ezt nehéz igazolni (nyilván nincs tele a sajtó olyan hírekkel, hogy Idén sem változnak a tankönyvek), inkább az ellenkezőjét illene alátámasztani.

(Sorozatunk folytatásában a második „indok”-ot vizsgáljuk meg.)

Oroszország felfedezése

18. századi expedíciók a finnugor és szamojéd népek megismerésére

A 18. század elejére Oroszország tekintélyes méretű birodalommá vált. Maguk az orosz uralkodók sem tudták, miféle országban is uralkodnak ők. Birodalmuk megismerése érdekében egymás után indították a tudományos expedíciókat. E feladat elvégzésére Nagy Péter cár megalapította a tudományos akadémiát, és külföldi tudósokat hívott országába. Utódai a trónon folytatták az általa elindított munkát, hívásukra újabb szakemberek is érkeztek. A jobbára természettudományos képzettségű kutatók leírták (és lerajzolták) az orosz flórát és faunát, ásványkincsek után kutattak, és igyekeztek megismerni a meghódított őslakos népeket is. Tanulmányozták életmódjukat, kultúrájukat, hitvilágukat és nyelvüket is.

Lássuk az alapvető adatokat:

Az első expedíció Szibéria túlsó végének felderítésére indult. A hajósok keresték az amerikai kontinenst és egy nagy kiterjedésű szigetet, melynek létezésére Vasco da Gama beszámolójából következtettek. Ez az expedíció 1719-ben indult, de eredménytelenül végződött.

Az első finnugor és szamojéd vonatkozású expedíciót Daniel Gottlieb Messerschmidt vezette. Őt 1717-ben Nagy Péter cár hívta Oroszországba. Messerschmidt 1700–1727 között járt Szibériában. Több kisebb szamojéd és paleoszibériai csoportot is leírt. Útja során Tobolszkban találkozott a száműzetését töltő svéd Strahlenberggel, aki csatlakozott hozzá, és hazatéréséig expedíciójának titkáraként működött. Messerschmidt úti naplója – Forschungreise dirch Sibirien, 1720–1727. (a Széchényi Könyvtárban megtekinthető) – Berlinben jelent meg, 1962–1977 között.

A távol-keleti határok felderítésére 1725–1728 között megszervezték az I. Kamcsatkai Expedíciót, melyet az orosz haditengerészet dán származású kapitánya, Vitus Jonassen Bering vezetett. A ködben azonban nem pillanthatták meg Amerika partjait.

Újabb expedíció indult hát, melyet a történettudomány a Nagy Északi vagy II. Kamcsatkai Expedíció néven emleget. Ez a világtörténet egyik legnagyobb vállalkozása, több mint 3000 ember dolgozott sikeres megvalósulásán. Mondhatnánk, hogy napjainkban vannak ennél nagyobb tudományos projektek is. A II. Kamcsatkai Expedíció azonban költségeinek arányát tekintve napjainkig páratlan: egy év összes állami bevételének 1/6-át vitte el, számszerűen mintegy másfél millió rubelt. Az expedíció tengerészei bejárták az Ázsia és Amerika közti tengerszorost, több szigetet is felfedeztek, és átjutottak az amerikai kontinensre. A felfedezésnek nagy ára volt: 1741-ben, skorbutban meghalt maga Bering, az expedíció vezetője is.

A Nagy Északi vagy II. Kamcsatkai Expedíció keretében több kisebb csoport tevékenykedett, a tengerészek csak az egyik csoportot alkották. A szárazföldi részleghez tartoztak azok a tudósok, akik finnugor vonatkozású adatokat is gyűjtöttek.

Az egyik szárazföldi csoport Kamcsatkát járta be, a másik pedig délkelet felé, a déli Elő-Urál irányába indult el. E csoportot először I. I. Kirilov, majd V. N. Tatyiscsev vezette. Ez volt az orenburgi csoport, melyet a szakirodalom, némi zavart keltve néha Orenburgi Expedíciónak is nevez. E csoport tagja volt Gerhard Friedrich Müller.

Müllerék hajóval indultak lefelé a Volgán, 1733 őszén érkeztek Kazanyba, ahol a téli fagyra vártak, hogy szárazföldön folytathassák útjukat. Kazanyban felkutatták a városban vagy környékén élő különböző nemzetiségű finnugorokat, akiktől néprajzi és nyelvi adatokat gyűjtöttek. A gyűjtőmunkát összefoglaló orosz publikáció csak 1791-ben jelent meg. (A mű letölthető az internetről.)

Továbbhaladva Szibéria felé, útközben Müller 20 településen végzett levéltári kutatásokat. Eredményeit a Sammlung Russische Geschichte című munkájában foglalta össze. (A mű letölthető az internetről.) 1738-ban betegsége miatt Müller visszatért Szentpétervárra.

Munkáját Johann Eberhard Fischer folytatta. A Müller által Szibériából hozott dokumentumok felhasználásával 1757-ben fejezte be Sibirische Geschichte című munkáját. Ez 1768-ban jelent meg Szentpétervárott, majd 1770-ben Göttingenben Schlözer is kiadta Quaestiones Petropolitanae címen (mindkét kiadás elérhető a Széchényi Könyvtárban).

Finnugor szempontból nagyon értékes munkát végzett az orenburgi kormányzóság adminisztrációján dolgozó P. I. Ricskov. Részletesen beszámol a mordvinokról, mitológiájuk néhány szereplőjét is megnevezi, és megállapítja, hogy a mordvinok és cseremiszek nyelvükben és kultúrájukban is jelentősen különböznek egymástól.

1768–1774 között tevékenykedett az Akadémiai vagy Természettudományos Expedíció. Ez is több részlegre oszlott, e részlegeket is szokás expedíciónak nevezni. A tudománytörténet 3 Orenburgi és 2 Asztrahanyi Részleget (vagy Expedíciót) nevez meg.

Az expedíció és egyben az I. Orenburgi Részleg vezetője Peter Simon Pallas volt. 1768–1769 között folyón és szárazföldön átkeltek a mordvin területeken, majd Orenburgon át Ufába érkeztek. Pallas kiemelkedő természettudós volt, de néprajzi, folklorisztikai megfigyelései is jelentősek. (A Széchényi Könyvtárban az expedíció eredményeiről két műve érhető el: 1) Merkwürdigkeiten der Morduanen, Kazaken, Kalmücken, Kirgisen, Baschkiren etc. Nebst Auszug aus – Reisen. Frankfurt–Lipcse, 1773. 2) Betrachtungen über die Beschaffenheit der Gebürge und Veränderungen der Erdkugel, besonders in Beziehung auf des Russische Reich. Frankfurt–Lipcse, 1778.)

A II. Orenburgi Részleget I. I. Lepjohin vezette. Ők szintén 1768-ban indulva a mordvinföldön át Szaratov, majd Caricin városába érkeztek. Visszafelé Lepjohin a Vicsegda és onnan az Északi-Dvina mellékére ment. Elérte Arhangelszk városát, ahonnan az Olonyec vidékre utazott tovább. 4 év kutatómunkája után 1772 december 24-én ért haza, Szentpétervárra. Útja során igen sok finnugor népet keresett fel. Naplószerű feljegyzései négy kötetben jelentek meg. 1771–1805 között oroszul, majd 1818–1825 között németül is.

A III. Orenburgi Részleget Johan Peter Falck vezette. Útjuk a mordvinföldön át Kazanyba vezetett, ahol 1774-ben Falck elhunyt. A részleg vezetését útitársa, Johann Gottlieb Georgi vette át. Falck feljegyzéseit használva több kötetben publikálta megfigyeléseiket. (A Széchényi Könyvtár a Szentpétervárott megjelent francia kiadást birtokolja.)

A három csoportban dolgozó tudósok azt a módszert követték, hogy egy-egy érdekesebbnek tűnő helyen hosszabb időre megálltak, és ezekről a bázisaikról kisebb felderítő utakra indultak. A három részleg útjai esetenként találkoztak: néhány mordvin települést két-három csoport is fölkeresett.

A Mordvinföldről kitelepült mordvinok által lakott tájakon járt N. P. Ricskov (a II. Kamcsatkai Expedícióban részt vevő P. I. Ricskov fia), akinek tevékenységét nem sorolják be egyik részleg alá sem.

Az I. Asztrahanyi Részleget Johann Georg Gmelin vezette, a II-at pedig Johann Anton Gildenstedt. Utóbbi a Kaukázusban járván meglátogatta Madzsar városának romjait, ily módon tevékenysége a magyar őstörténet kutatóit is érdekelheti.

A tudós utazók tevékenységének eredményeképpen értékes néprajzi leírások is születtek. A több kötetes német vagy francia nyelvű művekből ismerhette meg Európa a finnugor és szamojéd népeket. Az utazók által összeállított kis szótárak elemzésével pedig fejlődésnek indulhatott a nyelvhasonlítás tudománya is. E publikációkra támaszkodva minőségi ugrás következett be az uráli népek és nyelvek kutatásában.

Elo-Mall Toomet (Észtország) és Chronik (Görögország) Budapesten a Bardroom irodalmi rendezvénysorozaton

(Az Észt Intézet programajánlata.)

November 29-én Elo-Mall Toomet, észt költőnő és Chronik, görög zenész együtt lépnek színpadra Budapesten a „Bardroom” elnevezésű, angol „spoken word” és költészeti rendezvénysorozaton. Elo-Mall verseket olvas angol nyelvű a „The Pain in the Beautiful Answer” című kötetéből Chronik elektromos zenei improvizációjinak kíséretében. Az amerikai költő és író Thaddeus Rutowski is színre lép majd az eseményen. Időpont és helyszín: 19.00 – 21.00, Budapest, Lázár utca 16. VI kerület. Belépődíj: 500 Ft

Elo-Mall Tartuban, Észtország szellemi fellegvárában született és ma is itt él lányával. Munkáin főként az évszakok változásának, a fájdalomnak és szoros emberi kötelékeknek nyomát érezhetjük. A szerzőnő írásaival a belső, lelki tájakat igyekszik feltérképezni és leírást adni a körülöttünk zajló, velünk történő eseményekről. Mindezt tökéletes őszinteséggel teszi. A versíráson kívül mesekönyvek és gyermekkönyvek illusztrációjával foglalkozik. A közelmúltban Elo-Mall több zenésszel együttműködve lépett fel mind Észtországban, mind külföldön, így Párizsban és Londonban.

További információ, versek és felvételek: http://www.v6lur.ee/ellom/

Chronik Athénban született 1974-ben. A 90-es évek elején a JazzFm rádió producereként valamint különböző zenei magazinok rovatvezetőjeként került kapcsolatba a zenével. Hozzávetőlegesen 5 évvel ezelőtt kezdett el alkotni. Zenéje ma a zongorán alapszik és a filmek világából vett elemek, melankólia, szórványos hangjegyek, hosszú, lágy dallamok jellemzik a lehető legkifejezőbb előadásmód jegyében. Az együttműködésből nyer motivációt, ez ösztönzi alkotásra. Az elmúlt két évben Chronik Roger Döringgel (azaz Dictaphone-nal) dolgozott együtt. Színpadra léptek Berlinben és Athénban, jelenleg pedig új albumukon munkálkodnak. Chronik készítette a new yorki „Inside a Change” c. film eredeti zenéjét és Channel Three 21 alkotásokat, melyek a jövő év elején kerülnek bemutatásra. „Speechless” c. új lemeze egy évvel ezelőtt jelent meg a független belga Vu-Us társaság gondozásában.

További infromációk: http://www.myspace.com/chronikath

A „Bardroom” angol nyelvű „spoken word” és költészeti rendezvény Budapesten 2001 óta. A fellépők ezidáig többek között Benjamin Zephaniah, Dave „Tinky Winky” Thompson, Robert Creely, Fischer Tibor és Palya Bea voltak.

További infromációk: http://www.bardroom.com/