A szlovákiai államnyelvtörvényről

Bár a blogon viszonylag ritkán foglalkozunk a magyarul olvasók körében (legalábbis a többi urálihoz képest) jól ismert magyar nyelvvel és kultúrával, esetenként mégis kivételt teszünk. Egy ilyen kivétel ez a mostani is. A szlovákiai államnyelvtörvény nem csak a szlovákiai magyarok, hanem a szlovákok nyelvhasználati jogait is korlátozza. A nyelvi jogokra pedig, mivel főleg veszélyeztetett nyelvekkel és ezek beszélőivel foglalkozunk, fokozottan érzékenyek vagyunk.

Sajnos a kellemetlen helyzetet többen kihasználják nacionalista hangulatkeltésre, és jópár olyan petíció születik és olyan nyilatkozat hangzik el, amely csak növeli a feszültséget. Pedig a megoldás érdekében higgadt, szakszerű és elfogulatlan hozzáállásra van szükség. Azoknak, akik tiltakozásukat korrekt módon szeretnék kifejezni, ajánljuk az MTA Nyelvtudományi Intézetének petícióját, mely indulatoktól mentesen, szakmai érvek alapján kifogásolja a törvényt.

Finnugorok a határon I.

A határvárosok hangulatában mindig van valami izgalmas dinamizmus és kulturális sokszínűség, ugyanakkor, különösen a kettészelt települések esetében, ebbe a légkörbe szomorúság és régmúlt idők szenvedése is vegyül. A dél-lappföldi Tornio–Haparanda ikervárosok közt a hetvenes évek óta szabad az átjárás. A mai lakók számára ez már olyan természetes, mintha két városrészről és nem két városról, pláne nem két országról lenne szó. A boltok bezárnak kilenc órakor a finnországi városkában, így akik nem szerezték még be a vacsorára valót, kénytelenek átmenni az utca túloldalára, ahol még csak nyolc óra van és az üzletek tárt kapukkal várják az eurót-koronát költeni vágyókat. Mindkét városban elfogadják mindkét pénzeszközt, de a helyi pénznemben adnak vissza. Már korábban is élénk kereskedelmi kapcsolatok kötötték össze a két várost, amelybe a csempészés is beletartozott, és amelyet a határ mentén élők előjogának tartottak. A cselekvést magát pedig nem az irodalmi finnben használatos salakuljettaa igével nevezik meg, hanem a svédből átvett jobbata (a svédben ’dolgozni, kétes ügyekkel foglalkozni jelentésű’) szót alkalmazzák.

A határt valóban egy út jelöli és az épülő közös városközpont, amelyet 2010-ben fognak befejezni, így a szabad határátlépést egyelőre még megnehezítik a sóderhegyek és a meglepő helyeken felbukkanó gödrök, bár a kerékpárutak és járdák annak rendje és módja szerint már a határ mindkét oldalán biztonságos átkelést tesznek lehetővé a szabályosan közlekedőknek.

Az épülő közös sétálóutca mellett már készen áll a Rajalla/På gränsen (’Határon’) pláza és a két város közös turistainformációja, amelyben a kedves kiszolgáló személyzet mindkét nyelven teljeskörű felvilágosítást tud nyújtani, és a kagylót felvéve is azon a nyelven szólnak a hívóhoz, amelyt a körzetszám alapján az anyanyelvének sejtenek. Bár ez csalóka is lehet, hiszen a két várost elválasztó Tornio folyó völgyében sok finn is lakik. (Akik látták/olvasták a Popzene Vittulából című, Magyarországon is forgalmazott filmet/könyvet, azok bizonyára emlékeznek a főszereplők nyelvi és egyéb viszontagságaira. A magyarra Picsamocsárként fordított Vittula gúnynév mögött Pajala településen ma múzeumot is nyitottak a Mikael Niemi regényében megörökített Tornio-völgyi finnek emlékére. Pajala másik nevezetessége a Laestadius a laestadianizmus konzervatív vallási mozgalmat elindító lelkész múzeuma. A puritanizmusáról ismert mozgalom még ma is nagyon népszerű különösen Észak-Finnországban.) A Tornio völgyében beszélt ún. meän kieli (szó szerint ’a mi nyelvünk’) nyelvjárás-nyelv státuszáról sok vita folyik. (Svédországban kisebbségi nyelvnek számít.)

A haparandai oldalon emlékmű örökíti meg a két város párhuzamos, ugyanakkor eltérő fejlődését. Míg a svéd oldal történetét meglehetős nyugalom és állandóság jellemezte (legalábbis a 20. században), addig a finneknek számos viszontagságot kellett átélniük. Az első világháborúban innen is indultak ún. jääkärik Svédországon át Németországba, hogy a megfelelő kiképzést megkapva, képesek legyenek harcolni szükség esetén Finnország függetlenségének kivívásáért. A hadműveletet titokban kellett elvégezni, kisebb tengeri csatornákon átcsempészve a katonákat a svéd oldalra. Az ekkor még orosz uralom alatt álló Finnország végül harc nélkül nyerte el a függetlenségét, amely részben Leninnek köszönhető, aki sokáig bujdosott a cári hatalom elől különböző finn városokban, és úgy kívánta a finneknek a sok segítséget meghálálni, hogy aláírta a függetlenségi nyilatkozatukat. (Érdekes adalék, hogy sok finn városban van emléktábla, így Tornióban és a svéd Haparandában is azt megörökítendő, hogy Lenin megfordult azon a településen, sőt Tamperében egész múzeumot szenteltek a forradalmi vezérnek.)

Más nyomai is maradtak annak, hogy Tornio egykor az orosz birodalom része volt. A központban szépen felújított ortodox fatemplom várja a mintegy százfőnyi pravoszláv közösség tagjait. A vasúti hídon döbbenten láthatjuk, hogy Finnországban ugyanaz a széles nyomtáva van a síneknek, mint Oroszországban. (Aki már vállalkozott Budapest és Moszkva között a két és fél napos vonatútra, az tudja, hogy Csop környékén egyszer csak az égbe emelkedik a vonat. Ennek az a magyarázata, hogy át kell állítani a kerekek távolságát, mert míg nálunk a nyugat-európai szabvány érvényesül, Ukrajnában viszont már az egykori orosz birodalom szélesebb nyomtávú síneire huppannak vissza a vagonok.) A Tornio és Alatornio közötti vasúti hídon mindkét sín megtalálható. A komplikált közlekedés miatt a hidat nem használják, vonattal nem tudunk átjutni a határon. A haparandai vasútállomást pedig szállodává alakították.

A második háborúban is sokat szenvedett a finn oldal. A háború elől sok finn gyereket menekítettek át svéd családokhoz. Ezekről a megrázó eseményekről szól az Äideistä parhain (’Az anyák legjobbika’) című film. A lappföldi háborúban, amelynek során a német csapatokat igyekeztek a finnek hazájukból kiszorítani Torniótól nem messze szálltak partra a finn csapatok. Haparandában magyar nyelvű emlékművet is találhatunk. Svédország befogadott török, magyar és más monarchiás katonákat, akik az első világháborúban nyomorodtak meg. A haparandai temetőben a négynyelvű (svéd, német, török, magyar) síremlék a Svédországban elhunyt sérülteknek állít emléket.

A városok kapcsolata, legalábbis mai formájában, példaértékű. Érdekes lenne a közös városközpont elkészülte után meglátogatni az immár teljesen összenőtt Tornio-Haparandát.

Uráli nyelvek a wikipédián – mi változott egy év alatt?

Majdnem egy éve posztoltam arról, hogy milyen finnugor nyelvek és milyen szócikkekkel vannak jelen a Wikipédián. Akkor az uráli nyelvek a következő szócikkszámokkal képviseltették magukat, és ezzel a következő helyezést érték el:

1. finn (kb. 170.000, 14. hely)
2. magyar (kb. 100.000, 22. hely)
3. észt (kb. 50.000, 33. hely)
4. számi (lapp; kb. 2500, 122. hely)
5. võrui (dél-észt; kb. 1800 szócikk, 140. hely)
6. erza (kb. 500 szócikk, 170. hely)
7. udmurt (kb. 300 szócikk, 190. hely)
8. moksa (kb. 100 szócikk, 216. hely)
9. komi (kb. 100 szócikk, 220. hely)

A jelenlegi állás a következő:

1. finn (kb. 210.000 szócikk, 14. hely)
2. magyar (kb. 130.000 szócikk, 19. hely)
3. észt (kb. 65.000 szócikk, 34. hely)
4. võrui (dél-észt; kb. 3500 szócikk, 126. hely)
5. számi (lapp; kb. 2800 szócikk, 136. hely)
6. komi (kb. 1500 szócikk, 163. hely)
7. erza (kb. 670 szócikk, 186. hely)
8. mari (kb. 536 szócikk, nem hivatalosan 193. hely)
9. udmurt (kb. 380 szócikk, 201. hely)
10. moksa (kb. 325 szócikk, 211. hely)
    

Mint látható, egyedül a mari új, és megjelenésével rögtön meg is előzte az udmurtot és a moksát. (A többi nyelvhez vezető linkeket l. az előző posztban.) Jelentős fejlődést láthatunk még a kominál, ahol megtizenötszöröződött a szócikkek száma, s ezzel majdnem hatvan helyet sikerült előrelépni. A moksa fejlődés is figyelemre méltó, a szócikkek száma megháromszorozódott, de ez csak öt helynyi javításra volt elég, sőt, a kb. 25%-os fejlődést felmutatni tudó udmurtot sem sikerült utolérni. Egyébként az udmurthoz hasonló fejlődést mutat a finn, a magyar, az észt és az erza is. Míg ez az ütem a rangsor élén kb. a hely megtartására elég (a magyar két helyet lépett előre, az észt egyet vissza), addig az erza számára már 16 hely visszaesést jelent. Ettől is elmarad a számi (kb. 12%), ami korábbi viszonylagos jó helyezésének köszönhetően „csak” 14 helyet esett vissza. (Korábban a magyarok helyezését a csehekével és a szlovákokéval vetettük össze: a csehek továbbra is előrébb járnak, bár előnyük fogy – ezzel szemben a szlovák szócikkek száma jóval lassabban növekszik, és egy helyet vissza is estek. Az oroszországi finnugorokat nézve összehasonlításként a többmilliós tatárokat említhetjük, akiknek most alig több, mint 4000 szócikkük van – a számihoz hasonló arányban fejlődnek –, az egymilliós csuvasoknak viszont kb. 10000 szócikkük van – ők a magyarhoz hasonló ütemben fejlődtek. A másfél milliós baskírok viszont alig több mint 400 szócikkükkel a leggyengébben teljesítő finnugorok között állnak, és az utóbbi évben gyakorlatilag nem születtek új szócikkeik.) A szamojéd népeknek továbbra sincsenek wikipédiáik.

Korábban nem vizsgáltuk a szócikkek színvonalát. A wikipédia tartalmaz egy igen összetett mutatót: ezt úgy állítják össze, hogy megvizsgálnak ezer olyan szócikket, amelyet szerintük minden wikipédiának tartalmaznia kellene: annak alapján, hogy ezekből hány van meg, ill. milyen hosszúságúak, összeállítanak egy mutatót. Bár a lista igyekszik kiegyensúlyozott lenni, kétségtelen, hogy erősen nyugatcentrikus (pl. négy színészt vár el, három nyugat-európai és egy amerikai, mind a négyen felléptek az Egyesült Államokban). A komi vagy a számi wikipédia minőségét pedig aligha elsősorban az határozza meg, hogy milyen szócikk van benne Velázquezről, Felliniről vagy a tamil nyelvről. Arról nem is szólva, hogy a nyelv és az írásrendszer mennyire erősen meghatározhatja a cikk szószámát. Ráadásul könnyű úgy dolgozni, hogy elsősorban ezt az 1000 cikket fejlesztjük, míg a többit hanyagoljuk. Ez a mutató annyiban mégis kedves lehet nekünk, hogy a magyar (12.) megelőzi a finnt (14.). Megjegyzendő, hogy mindkét hely igen előkelő, a katalánon kívül csak a magyarnál és a finnél jóval több beszélővel rendelkező, főképp világnyelvek előznek meg minket. A további uráli nyelvek vannak még jelen: észt (47.), võrui (111.), komi (155.), számi (157.), erza (202.), moksa (212.), udmurt (213.). Mindez azt mutatja, hogy egyes nyelvek jobb, mások rosszabb helyezést érnek el, mint a szócikkek alapján, de ez a sorrendet lényegileg nem befolyásolja: egyedül a komi előzi meg egy kevéssel a szócikkek számában csaknem harminc hellyel előtte járó számit.

Ahhoz, hogy valamivel árnyaltabb képet nyerjünk, találomra három olyan szócikket választottam, amely minden nyelven egyforma eséllyel fordulhat elő: 1. egy földrajzi hely (Moszkva), 2. egy történelmi személyiség (Lenin), 3. egy természeti jelenség (csuka). Mind a három releváns az összes uráli nép kultúrájában, ezért alkalmas arra, hogy mérce legyen.

1. Egyértelműen a magyar a legterjedelmesebb, ennél kevesebbet nyújt a finn, és az észten már alig kell görgetni. A többi nyelven csak néhány sor szerepel, általában annyi, hogy Oroszország fővárosa, politikai, gazdasági, kulturális (a sor ízlés szerint folytatható) központ, és hogy hány lakosa van. A komi legfeljebb a képeknek köszönhetően ugrik ki a többi közül. A mari és a számi wikipédián nem szerepel.

2. Ezúttal az észt viszi a pálmát, de a magyar és a finn szócikk is elég tisztességes hosszúságú, sőt, a võrui is csaknem kitölti a képernyőt. Ezzel szemben a számi, erza, moksa, mari, udmurt és komi wikipédiában egyáltalán nincs ilyen szócikk. (Ezzel szemben az erza és a komi wikipédiában van Lenin utca/út, ami annyira nem meglepő, hiszen minden oroszországi városban van ilyen. Az erza esetében a Szaranszkiról olvashatunk egy sort, a komiban viszont a baskortosztáni Sztyerlitamak főutcájának hosszát (3,4 km) adja meg.)

3. Ezúttal a finn a győztes, de a magyar és az észt is jónak mondható. Az erza változatban csak a képe, latin neve és rendszertani besorolása van meg, a számiban csak képe és latin neve. A többiben nem sikerült nyomára bukkanni.

Összefoglalva: egyedül a magyar, a finn és az észt wikipédia tűnik használhatónak, a többiben alig van esélyünk információt találni, és ha szerencsénk van, az információ akkor is semmitmondó. A komi jelentős fejlődéséről kialakult képünket árnyalhatja, hogy az 1500 szócikk között van az év 366 napja, ill. rengeteg évszám, amelyhez egy esemény sincs bejegyezve. (Ez a 366 nap szerepel a mari 500 szócikk között is.) A szócikkeket véletlenül váltogatva alig találunk olyat, ahol 2–3 sornál több információ szerepelne. Az erza wikipédiában sikerült olyan, nem igazán enciklopédiába illő adatokat találni, mint a szaranszki trolik számozása, ill. hogy a 24 a 23 és a 25 közötti természetes szám. A moksát hasonló módon böngészve pl. megtalálhatjuk a számítógép szócikket, mely teljesen üres. A võrui szócikkek számát pl. a legfelsőbb domainek szócikkei szaporítják. A nem sok udmurt szócikk között híreket is találunk (viszont azt is megtudhatjuk, hogy Balassi Bálint írt először magyarul erotikus verseket). Bár ezeken a nyelveken a keretek építése folyik, a valódi szócikkírás igazán meg sem kezdődött.

Dugonics András: Etelka

Minden finnugrisztikai tan- és kézikönyv alaptétele, hogy Dugonics Andrásra nagy hatást gyakorolt Sajnovics János lappföldi utazása és a könyvében kifejtett finnugor rokonság teóriája. A kézikönyvek arról tájékoztatnak, hogy Dugonics őstörténeti témájú trilógiájába (Etelka, Etelka Karjelben, Jólánka, Etelkának leánya) finnugor motívumokat is beépített. De hogyan s miként – arról nem írnak e művek. Talán azért, mert e kézikönyvek írása idején még elképzelhetetlen volt, hogy bárki is magyar irodalmi és nyelvészeti ismeretek nélkül kezdjen finnugor szakos tanulmányokat valamely egyetemen, s magyar irodalmi stúdiumai során részletesebben megismerkedett a szépséges Etelkával, e vaskos (több száz oldal!) teremtménnyel, kinek becses személyében az első magyar regényt tisztelhetjük. E regényes tényből fakadóan Etelkát sok irodalmár tanulmányozta, mi pedig okos irományaikat böngészve találunk hivatkozásokat a regény finnugor vonatkozásaira is. Ezen művek felsorolása előtt azonban említsük meg Domokos Péter: Szkítiától Lappóniáig című munkáját (Bp. 1982), amely a finnugor kézikönyvek közül egyedüliként tér ki Dugonics András trilógiájának finnugor vonatkozásaira (61–62.), lévén ez a szerző érdeklődésébe vágó, és így általa tanulmányozott kérdés. Idézzünk tőle: [Dugonics András] „»Etelka« című 1788-as regényénél – számunkra – többet mond az »Etelka Karjelben« című »szomorkás történet« (1794) s az 1803-as folytatás, a »Jólánka, Etelkának leánya« című két, közel 800 lapos regénykötet.” (61.)

Most nézzük a – számunkra – legkevesebbet mondót, az Etelkát! Három változata ismert, 1788-ból, 1791-ből és 1805-ből. Az első kettő eltérései jelzik az író koncepciójának kisebb változásait, a stiláris finomításokkal is hangsúlyosabbá tett mondanivalót. A harmadik változat abban különbözik az előző kettőtől, hogy szögedi nyelvjárásban szólal meg. Az Etelka számtalan különlegessége közül elsőként ötlik szemünkbe a Honnyaim! című előszó. Ebben Dugonics jellemzi főhősét, Etelkát, dicsőíti eleink dicső tetteit, majd magyarságát, haza- és nyelvszeretetét hangsúlyozza, felsorolja művének forrásait, és utalást tesz a könyvben található jegyzetekre is. Az előszó hatásosan vezeti be a könyv rendkívüli újdonságait. Újdonság a műfaja – regény, az újdonság erejével hatnak felhasznált forrásai – Anonymus, Bölcs Leó, Bíborbanszületett Konstantín művei mind a 18. században bukkantak föl a feledés homályából, valamint újdonságszámba megy az is, hogy a szerző a legújabb történeti és nyelvészeti szakirodalmat használja – többek közt Pray György, Bél Mátyás nevét és művét idézi. Teszi mindezt meghökkentően eredeti, ugyanakkor archaizáló, ékes és míves magyar nyelven. A regény mint új műfaj Dugonicsnál meglepő módon tudományos igényű jegyzetekkel párosul, így alkotván egy rendkívül eredeti irodalmi műfajt. Valahogy így kellene most is tudós hölgyek és urak: ha már telerakjuk műveinket jegyzetekkel, legalább a köztes részek legyenek olvasmányosak!

A mű a honfoglalás és államalapítás közötti időben játszódik, de a hun–magyar őstörténet korábbi szakaszaiba is visszanyúlik. Dugonics András célja az volt, hogy megmutathassa „Régi Magyarainknak Nap-keleti eredeteket…” Csakhogy az első könyv harmadik szakaszának negyedik részében Etelka szerelme, Etele lelepleződik: ő egy valóságos karjeli herceg. Pecsétjén „ki-vala ott meczve egy pánczélos Kar és marokba szorított Scithiai nyíl, a’ Karjeli fejedelmek’ czímere”. Hogy ez mi lenne, s hogyan képzeli az Etelka írója őstörténetünket, elgondolkoztatott sok jó atyafit, s egyikük, Jármy Pál kapitány levelet intézvén a szerzőhöz, ezt kérdezte: „A’-mint-hogy arra-is vagyok némelly atyám fiai’, ’s-jó Barátaimtól kérettetve: hogy a’ Zeeri Pusztán Árpád Fejedelem által kiadatott Törvények miből állhattak? Nem-külömben a’ Karjeli Fejedelemség (melly a’ Csoma’-fejedelem’ jobb karja’ el-vesztésétől neveztetik) ez-előtt való időkben hogy neveztetett, és most minémő nevezet alatt találtatik, Fő-tisztelendőségedtől meg-tudnám.”

Dugonics András kimerítő részletességgel válaszolt. Mondandóját majd belefogalmazza az Etelka 1791-es második változatának 55. jegyzetébe is. E jegyzet révén értesült az ország közvéleménye a finnugor nyelvrokonság elméletéről. A jegyzet tartalma röviden:

Finnország egyik része Karjel, ahol régen a magyarok is éltek, ezt bizonyítja, hogy Karjelt Ungermanniának vagy Ingermanlandnak is nevezik. Az, hogy Karjelbe valamikor Attila leszármazottai (tehát magyarok) költöztek, bizonyítja, hogy a finneknél gyakori keresztnév az Attila (lásd Saxo Grammaticusnál). A hun–magyarokat valamikor királyi szkítáknak is nevezték, a királyi jelzőből származik Karjel, vagyis Karélia neve. A finnek és a magyarok közös eredetét állítják a következő szerzők: Olaus Rudbeck, Ihre, Leibnitz, Egenolf, Velin, Strahlenberg, Büsching, Fischer. A magyarok a 13. században katonai segítséget küldtek a „Valdemar, Svecziai király” ellen harcoló finneknek. A segítség ellenére a finnek vereséget szenvedtek, egy részük lápos helyekre, vagyis Lappföldre költözött. Ezt mind jól tudta Hell Miksa, s a messzi északra vezetett csillagászati expedíciójára magával vitte Sajnovicsot, hogy a lappoknak „nyelveket a’ mi nyelvünkkel egyenlőnek lenni tapasztalhatná”. Erről Sajnovics könyvet is írt, amely Nagyszombatban is megjelent, 1770-ben. Sajnovics idézett könyvében sok „FIN szavakat hoz-elő, mellyek igen szépen meg-egyeznek a’ Magyar értelemmel”. És a jegyzet végén további felhasznált források: Herodotus, Schlötzer, Saxo, Sajnovics, Pray.
Hát ennyi az Etelka finnugor vonatkozása.

A mű kritikai kiadása Debrecenben jelent meg, a Csokonai Könyvtár 8. köteteként, 2002-ben. A szöveget sajtó alá rendező Penke Olga véleménye szerint az 55-ös jegyzet szövegében felsorolt szerzők műveit Dugonics valószínűleg nem olvasta, csak Sajnovics nyomán hivatkozik rájuk (455–456.). Sajnovics Demonstratiójának nagyszombati kiadása egyébként Dugonics András birtokában volt.

És végül, a finnugor vonatkozásokat is említő egy-két szakirodalom:
Szauder József: Dugonics András. Tiszatáj, 1968/7. 626–633.
Margócsy István: A tiszta magyar. Nemzetkarakterológia és nemzeti történelem összefüggései Bessenyei és kortársai nyelvrokonság-felfogásában. In: A szétszórt rendszer. Szerk. Csorba Csaba és Margócsy Klára. Nyíregyháza, 1998. 131–140.

Egy állatorvosi ló 2.

Egy héttel ezelőtt a WikiSzótárról, illetve egyik kiemelt (a főoldalról elérhető) cikkéről szóltam. Emlékeztetőül: Bár a WikiSzótár értelmező szótárnak hirdeti magát, a bevezető lapokon elsősorban a szavak eredetével foglalkoznak, e témáról külön szócikket nyitottak, ám e szócikk a szavak eredetéről hamarosan a magyar nyelv eredetére tér rá, és azt hangsúlyozza, hogy önkényesen, politikai okokból avatkoztak be e kérdés vizsgálatába, és hamis adatok alapján állapították meg a magyar nyelv finnugorságát – ennek ellenére a szótár névtelen szerkesztői azt hangsúlyozzák, hogy ők nem állítják, hogy a finnek, észtek stb. nem rokonaink.

Ennek azonban az is ellentmond, hogy külön szócikket szentelnek a finnugor szónak (ez a címlapról közvetlenül elérhető másik szócikk). Ez a szócikk aligha értelmezhető másképp, mint a magyar nyelvnek a finnugor nyelvcsaládba való besorolásának elutasítása.

A cikk rögtön azzal indít, hogy a „a finnugor egy kitalált nyelvészeti kategória”. Ebben kétségtelenül igaza van: a tudományos kategóriák, sőt, általában a kategóriák – kitaláltak. Vegyünk pl. egy olyan hátköznapi kategóriát, mint a gömbölyű tárgyak fogalma. A gömbölyű tárgyak jellemzője az, hogy felszínük pontjai nagyjából egyenlő távolságra van a középpontjuktól. De oka-e ez annak, hogy a görögdinnyét és a focilabdát, meg mondjuk a Napot egy kategóriába soroljuk? Hiszen ezek teljesen különböző dolgok! Ráadásul miféle elméleti okoskodás, hogy a dolgok középpontjáról beszélünk? Hiszen ha ezekre a dolgokra ránézünk, esetleg ha szét is szedjük őket, akkor sem találunk bennük semmiféle megfogható középpontot! Egyáltalán, milyen ötlet az, hogy egy tárgy különböző pontjairól beszéljünk? Ráadásul tökéletesen gömbölyű dolog amúgy sincs, és nehéz megmondani, hogy mennyire térhet el egy tárgy a tökéletes gömbölyűségtől, hogy még mindig gömbölyűnek nevezhessük.

Annak ellenére, hogy bizonyára mindenki elismeri, hogy ezek a felvetések valamennyire ésszerűek, azt is rögtön tudja, hogy mégsem jogosak. Ebben az is közrejátszhat, hogy az emberiségnek a gömbölyűségről van valami intuitív fogalma is: ha néhány gömbölyű tárgyat mutatunk egy gyereknek, nemsokára meg tudja mondani, hogy mi gömbölyű, mi nem. A tudományos kategóriák pedig természetes módon vitathatók. Pl. milyen alapon választjuk el Európát Ázsiától vagy az Óceánokat egymástól? Milyen alapon nevezzük ugyanannak a folyónak a csörgedező patakot és a kilométerekre kiszélesedő torkolatot? Bolygó-e a Plútó? Miért nevezünk bizonyos anyagokat fémeknek (ráadásul ezek nem is követik egymást a periódusos rendszerben!)?

A nyelvekről kevésbé van intuitív fogalmunk: a több nyelven beszélők sem feltétlenül veszik észre maguktól az általuk beszélt nyelvek szerkezeti hasonlóságait és különbségeit, a nyelvek rokonságának megállapításához pedig az ilyen ismereteknél jóval többre van szükség. A nyelvek rokonsága, egy nyelvcsaládba sorolásuk azt jelenti, hogy úgy gondoljuk: egyetlen nyelvből származnak. Mivel azonban a nyelvek az idők folyamán változnak, és rendkívüli módon megváltozhatnak, egyáltalán nem biztos, hogy hasonlítani fognak egymásra. A nyelvek nyelvcsaládokba sorolása tehát önmagában rendkívül mesterkélt ötlet, a rokon nyelvek egyáltalán nem alkotnak természetes kategóriákat.

Nézzük meg, mi célból is alakult ki e kategória a WikiSzótár szerzői szerint? „... az uráli nyelvcsaládon belül több különböző kelet-európai és nyugat-szibériai nyelv csoportosítására, többek közt: finn, észt, lapp.” Az tény, hogy a finnugor nyelveket az uráli nyelveken belül tartjuk számon. Ebből a magyarázatból azonban aligha érthetjük meg, hogy miként csoportosítjuk e nyelveket a finnugor kategória segítségével. (A megoldás: úgy, hogy egy uráli nyelv vagy a finnugor, vagy a szamojéd ágba tartozik.) Érdekes módon azonban az uráli nyelvcsaládot a szócikk nem nevezi „kitalált” kategóriának, pedig éppen azokkal a módszerekkel állították fel, mint a finnugort. Lejjebb, a térképekhez fűzött szövegben a finnugor szót idézőjelbe teszi, az urálit nem.

Ugorjunk is előre a térképekhez! Az egyik térkép az uráli népek területét mutatja, meglehetősen pontatlanul, de hunyjunk szemet e felett. Az már érdekesebb, hogy a magyar nem szerepel e térképen. Márpedig ha a finnugor rokonság hazugság lenne is, a magyar akkor is benne lenne, ha tehát azt szeretnénk megmutatni, hogy mit hazudnak, a magyart nem hagyhatnánk ki. A térkép inkább azt sugallja, hogy finnugor, ill. uráli nyelvcsalád van, csak a magyar nem tartozik bele. Ezzel szemben a szöveg magának a finnugor nyelvcsaládnak a létét tagadja. Ez pedig két, gyökeresen különböző dolog. A másik térkép azt mutatja, hogy a magyarok mely területet népesítették be a honfoglalás idején. Első pillantásra úgy tűnik, mintha e területek a Kárpát-medencétől Délnyugat-Szibériáig terjednének. Remélhetőleg ezt a szerzők sem gondolják komolyan, és csak a piros vonallal körülkerített vonalra gondolnak. Még ez is erősen túlzó, hiszen a magyarok ekkor sem lakták be a Kárpát-medencét (viszont még jelölni illene a baskíriai magyarokat). Mit mutat a két térkép együtt? Azt, hogy a magyarok nem ugyanott laktak, mint a többi uráli nép? És ez mit bizonyítana?

Térjünk vissza a második bekezdésre! Ez azt a közismert toposzt hangoztatja, hogy a finnugor rokonságra vonatkozó elképzeléseket a szabadságharc leverése után, „politikai célokból vezették be nálunk”. Ezt az állítást könnyű cáfolni, elég, ha Sajnovics, Gyarmathi és Reguly munkásságára utalunk. Aligha hihető, hogy aki csak a legalapvetőbb finnugrisztikai ismeretterjesztő irodalmat olvasta, ne találkozott volna a nevükkel. Az ilyen állítások vagy nagyfokú tudatlanságra, vagy szándékos hazugságra utalnak.

„Sem ilyen nevű ország, sem ilyen nyelv nem létezett soha.” Ez az állítás igen értelmetlen. Soha senki nem állította, hogy létezett finnugor állam. De ha létezett volna, abból sem következne, hogy van ilyen nyelvcsalád. Más a helyzet a nyelvvel. Finnugor nyelvcsaládról azért beszélhetünk, mert volt valaha egy nyelv, amely a finnugor nyelvek őse. (Persze azt nem tudjuk, hogy e nyelvet hogy hívták a beszélői.) Arra, hogy ilyen nyelv volt, éppen a finnugor nyelvek vizsgálatából következtetünk. Természetesen a tudományos eredmények elvben megcáfolhatók, de ennek hiányában értelmetlen tagadni őket.

Úgy tűnik, a szöveg megalkotójának fogalma sincs arról, hogy mi alapján következtetünk erre a nyelvre. A térképekre vonatkozó szöveg után azt írja: „E nyelvek nyelvtana, szókészlete és betűkészlete lényegesen eltér egymástól, csak jelentéktelen hasonlóságokat mutat.” A hozzá nem értés fokát mutatja, hogy a nyelv vonásai közé keveri a betűkészletet is. Az írás a nyelvtől független, bármelyik nyelvre teljesen új írást lehet kitalálni (ráadásul a betűkészlet az írásnak csak egy összetevője – s nem is kötelező, gondoljunk a kínai írásra!). Természetesen lehet, hogy a szerző a nyelv hang- vagy fonémakészletére gondol, de ha ezt nevezi betűkészletnek, az csak a még súlyosabb dilettantizmusáról árulkodik. Eleve elhibázott az, hogy a nyelvek hasonlóságáról beszél, hiszen a finnugrisztika érvei nem erre épülnek. Ha pedig azt állítja, hogy a hasonlóságok „jelentéktelenek”, akkor illene valamit arról is mondani, hogy milyen mértékű hasonlóság lenne már „jelentős”.

Az az állítása pedig, hogy „ezen nyelvek összetartozását [...] sem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani”, egyszerűen nem igaz: a kérdéssel foglalkozó szakkönyvek egyértelműen az egyik legjobban megalapozott rokonításnak tartják az uráli nyelvekét. Ezt komolyan soha nem vitatták, pláne nem „tudományos érvekkel”. Az, hogy a tudományosságot a cikk külön kiemeli, éppen komolytalanságát bizonyítja: tudományos körökben kizárólag tudományos érveket szokás számon tartani.

Összefoglalóan tehát megállapíthatjuk, hogy a szerző az összehasonlító nyelvtudomány alapjaival, a finnugrisztika (ill. uralisztika) legalapvetőbb állításaival, történetével sincs tisztában. Mivel nem tudja, mit cáfoljon, a levegőbe lövöldözik, értelmetlen állításokat tesz, még egységes gondolatmenetet sem képes felépíteni.

(Azt meg csak találgathatjuk, mi lehet oly vonzó e szócikkben, hogy egy marketingszótárba is fel kellett venni...)