Finnugorok a határon II.

Az észtek sajátos humorukkal olykor Észtország legnagyobb városának nevezik Valgát, hiszen a település olyan nagy, hogy nem fér el egy országban, a fele átlóg a hat lábujjúak birodalmába, ahogy az észtek jószomszédhoz illő objektivitással a letteket becézik.

Valga-Valka 2009. január 1-je óta ismét összenőtt, vagy összenövőben van, miután mindkét ország bekerült a schengeni övezetbe. Sic transit... vagyis inkább úgy mondanám, sick transit, ha eszembe jut a magyar útlevelünket tanácstalanul lapozgató észt határőr, aki egy utcasaroknak álcázott határőrbódéból bukkant elő, majd hosszú percekre vissza is húzódott oda, hogy kiguglizza, honnan is jöttek ezek a gyanús alakok, akik mintha észtül beszélnének, de mégse.

A várost 1226-ban alapították a Riga és Dorpat (Tartu), valamint Pszkov közti kereskedelmi út védelmére. A források először 1286-ban Walk formában említik a települést, azzal összefüggésben, hogy a rigai érsek a Kardtestvérek és a Dorpati Püspökség közti határviták megoldására a Béka-patak (Konnaoja) mentén húzta meg a határt. A település egyik magyar vonatkozása az, hogy városi jogait Báthori Istvántól kapta 1584-ben.

A város címerében is magyar szablyás kar látható. Ha hiányolnánk a másik kart, természetesen azt is a letteknél kell keresnünk. Valka város címerében ugyanis az észt tükörképe látható, ugyan némiképp díszesebb ruhában és elegánsabb szablyával, igazolva az észt népi megfigyelést, hogy a letteknél minden fordítva van. (Részletesebb adatokért ajánlom az olvasó figyelmébe az észt író, Kivirähk idevonatkozó észrevételeit.)

Története során Valga–Valka–Walk állt svéd (1626–1710) és orosz uralom alatt (1710–1920). A függetlenség kivívása után a vitákat megoldandó a határt újra a patak mentén, az 1286-os elveket követve húzta meg S. G. Tallents brit ezredes 1920. július 1-jén. A városban a legmeglepőbb helyeken húzódó határról Jan Krogh készített néhány évvel ezelőtt fényképeket.

Lettországhoz a Lugazi tér és körülbelül 80 faház kerül, 2500 lettet pedig áttelepítettek az észt részről. A temető viszont az észt részen maradt. A szovjet megszállással, 1940-től kezdve ismét egyesült a két város, a szovjet idők alatt sokan a lett részre költöztek, hiszen ott olcsóbbak voltak az ingatlanok. A két ország függetlenné válásával és az 1920-as határok újrahúzásával sokan a másik országban rekedtek, és egészen az uniós csatllakozásig (2004), illetve a schengeni övezetbe való bekerülésig (2009) komoly problémákat okozott mind a letteknek, mind az észteknek, hogy megbirkózzanak a bürokráciával és a nyelvi nehézségekkel, ha az anyaországukba szerettek volna utazni. Vasútállomás például csak Valgában volt, a rigai vonat így csak Lugažiig közlekedett.

A város másik magyar vonatkozása az, hogy a második világháborúban a Valgában létesített szovjet fogolytáborban magyar katonák is voltak. A valgai temetőben található 27 magyar sírról részeletesebben itt olvashatunk.

A Finnugorok a határon I. posztban bemutatott Haparanda és Tornio egyébként Valga és Valka testvérvárosai.

Kinn az orosz vadonban

Kinn az orosz vadonban címen ma új, Szibériát bemutató sorozatot kezd a National Geographic Channel. Finnugor vonatkozásokkal feltehetően legfeljebb csak az Ősi völgyek című fog szolgálni (ez szól az Urálról), de bizonyára a többi részt is érdemes megtekinteni. Ez az előzetes rénekről szól, igaz, jakutoknál.

Mari Boine a Millenárison

2009. november 6-án, azaz most pénteken Mari Boine számi énekesnő lép fel a Millenárison.

NRVV 17. – A Tehetséges Északi Gyerekek Művészeti Központja

A neoklasszicista negyeddel szemben találjuk a Tehetséges Északi Gyerekek Művészeti Központját. Ezt az iskolát eredetileg olyan gyerekeknek építették, akik a kis szibériai népek köréből származnak. Azóta persze még Oroszország európai részéből is jönnek ide tanulni. A helyiek állítása szerint az épületet finnek tervezték és építették, de ha megszemléljük, erős kétségeink támadnak. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy egy finn sem lehetne büszke erre az esetlen épületre, mely inkább a panelelemekből mindenáron valami újat kierőltetni próbáló lakótelepépítészetre emlékeztet.

Az épület előtt áll egy rejtélyes szobor, mely bizonyára valamilyen obi-ugor tartalmat kíván kifejezni. A dobot tartó nőalak azonban ebben a kontextusban értelmezhetetlen, mivel a dob nem egyszerű hangszer, hanem a sámán eszköze, nő pedig hozzá sem nyúlhat.

Az épület előtt áll egy másik érdekesség, egy szökőkút is. Ez nem csak hogy emlékeztet egy faberzsé-tojásra, hanem annak is nevezik. Nem világos, hogy mit keres Hanti-Manszijszkban (hacsak nem azt jelképezi, hogy Oroszországban megint nem értelmes dolgokra, hanem csillogásra költik a pénzt), ráadásul épp egy olyan épület előtt, melyhez sehogy sem illik. (Kérdés persze, hogy milyen épület elé illene.) Persze, ha meg akarjuk érteni Oroszországot, az csak annak a jele, hogy teljesen félreértettük.

NRVV 16. – Utoljára a neoklasszicista épületekről

Ígérem a kedves olvasóknak, hogy le fogok szakadni a témáról, de cserébe magyarázza meg nekem valaki ezt a földszinti megoldást. Azon kívül, hogy az épületből elvesz néhány hasznos négyzetmétert, és további néhány négyzetmétert megfoszt a rendes megvilágítástól (ami fény még beesne a kikanyarított szeletbe, azt is eltakarja az oszlop), vajon mi hasznot hoz?



(Figyelemre méltó még az ablakok stíluskavalkádja, ill. a márványlapokon csendesen megülő légkondi.)