Rendkívüli híradás! Észt ételek az M-ben!

Bár a honlapjukon még nem látható, az észt hét alkalmából észt ételeket kínál Budapest egyik legszerethetőbb étterme, az M. Kedvcsinálónak pácolt és füstölt halakat és céklát ígérnek.

NRVV 46. – Serkali

Serkali ob-ugrisztikai szempontból szintén legendás hely, az egyik nyelvjárás névadója, Wolfgang Steinitz gyűjtéseinek köszönhetően az egyik legjobban dokumentált nyelvjárásé. Ma azonban már csak egy-két beszélőt lehet fellelni, az ő tudásuk is meglehetősen töredékes már. Más nyelvjárások beszélőiből is legfeljebb mutatóba akad.

Serkali is a hegyes oldalon terül el, de inkább fennsíkot alkot, a part felőli oldala pedig erdős,
így nem gyönyörködhetünk olyan látványos panorámában, mint Oktyabrszkojéban.


A települést sárgára festett gázvezetékek hálózzák be, itt is jellemző a deszkákból ácsolt járda.

A kikötőből meredek kaptatón jutunk fel a településre, ...


... ahol azonnal a Serkali látnivalóit felsoroló táblába ütközünk.
A nevezetességek a következők:
1. A Megváltóról elnevezett templom,
2. A falu alapításának emlékműve,
3. A győzelem parkja,
4. kupecház a XIX-XX. század fordulójáról,
5. néprajzi múzeum.
Utóbbival legközelebb foglalkozunk, a park és a kupecház pedig nem igazán látványos.


Serkali egyházi központ volt, de temploma látványosnak nem mondható.
1904-ben épült a korábban itt álló XVIII. századi fatemplom helyére.
Neoklasszicistán szögletes homlokzata és ívelt kapukerete sajátosan diszharmonikus.
Nincs olyan rossz állapotban, de felújításra szorulna, jelenleg csak alkalmanként használják.

A templomot eredetileg öt torony díszítette: ezt, akárcsak a harangtornyot,
helyre kell állítani.


A települést legkorábban egy 1595-ös dokumentumban említik,
ezért innen számolják a település születését:
valójában persze a település már korábban is létezett,
nem meglepő módon nem mai helyén, hanem attól néhány kilométerre,
az Obtól távolabb, a Serkalka folyó mentén.
A település neve a komi Sörkar (kb. Hátvár) szóból ered, hanti neve, Saskurt ugyanezt jelenti.
(A -kal- elem tehát ugyanaz, mint amit Sziktivkar,
Kudimkar, Narikar vagy Karimkari nevében találunk.)


Az emlékmű sajátos formájával hívja fel magára a figyelmet.



Posztmodern szívünket azonban leginkább ez az emlékmű dobogtatja meg.
Semmilyen feliratot nem visel, így értelmezési lehetőségeink határa a végtelenbe tágul.
Nevezhetjük a felejtés, a nihil vagy az emlékműállítás szokása emlékművének is.
(A további javaslatokat a kommentekbe kérjük.)

A település leglátványosabb része talán az Ob mentén húzódó magaspart.

Természetesen Serkalinak is megvan a maga halászkikötője...

...ahol érdekesebbnél érdekesebb építményeket szemlélhetünk meg.
Fő építőanyagnak a fa és a hajóroncs tekinthető.
Az építmények oldalán látható barnás sáv mutatja, meddig áradt tavasszal az Ob.

A mai települést északról a Serkalka határolja, ezen felhajózva lehet eljutni a valamikori erődhöz
(ma azonban ennek nem látszik nyoma, csak az ásatások alapján ismert).

A települést délről is folyó határolja, de ez nyárra szinte teljesen kiszárad.
Itt hajóroncsok romantikus látványában gyönyörködhetünk.

Tücsök és bogár

A magyar sajtó ismét lecsapott egy finnugor vonatkozású eseményre: ezúttal az udmurt nyelvű József Attila kötetre. A cikk a megszokott módon ismét tele van sületlenségekkel. Nem csapunk le az olyan magas labdákra, mint az udmurt szövegek átírása, de azért feltennénk a kérdést: mi értelme van az olvasó számára amúgy is csak halandzsának tűnő szavakat közölni, ha még maga az újságíró sem képes sem arra, hogy akár megközelítőleg a hangzásának megfelelőlen leírja, sem arra, hogy betűkihagyásokkal el ne torzítsa?

A cikk rögtön azzal kezdődik, hogy az udmurtok „közép-távoli nyelvrokonaink” ami a családfa ismeretének hiányában nem is értelmezhető (pl. legközelebbi rokonaink, a hantik és a manysik is igen távoliak, nemcsak földrajzilag, de nyelvi értelemben is, ha pl. a szláv vagy a germán nyelvek rokonságával vetjük össze), ráadásul ha az udmurtok közép-távoliak, kik maradnak meg távolinak: csak a szamojédok?

Az, hogy a mai idős beszélők még meglepődhetnek a 'medve' jelentésű szó kimondásán, egyszerűen ostobaság. Egyrészt a medve megnevezése az udmurtoknál, amióta ilyen jellegű feljegyzések vannak, sosem számított olyan tabunak, mint az obi-ugoroknál – másfelől az adott szóval bárki rengetegszer találkozhat a sajtóban vagy a hétköznapi beszédben. (A szó egyébként annyira nem volt tabu, hogy hagyományosan személynévként is használták.) (Az már csak apróság, hogy A Dunánál című versben a fordító Zalán, Werbőczy és Dózsa nevét is kénytelen megmagyarázni – azért feltételezhetjük, hogy a vers igazi megértéséhez ennél több lábjegyzet is elkelt volna.)

Érdekes Daniss szemlélete, miszerint egy ilyen kötet azért fontos nekünk, magyaroknak, hogy az udmurtok jobban felnézzenek ránk, az udmurtoknak pedig azért, mert megismerhetnek egy nagy költőt. Úgy látszik, fel sem merül benne, hogy egy vers fordítása akkor jó vers, ha a fordító jó munkát végzett, és, valljuk be: majdhogynem lényegtelen, hogy az eredeti vers mennyire jó. Érdekes, hogy vajon kik tudják, hogy az anyanyelv elengedhetetlen része egy nép önálló létezésének: általános alanyról van szó, vagy az udmurtokról? Mert az oroszországi népek körében egyre inkább terjed az a gondolat, hogy etnikai önállóságuk megőrizhető akkor is, ha nyelvüket el is vesztik. (Az írek, vagy akár az osztrákok, gondolom, csókoltatják Daniss urat.) Az pedig, hogy Munkácsi gyakran találkozott volna a nemzeti öntudatot hirdető jelszavakkal, enyhén szólva túlzónak tűnik. Nevetséges az az állítás, hogy az oroszországi finnugorok „tiszteletteljes irigykedéssel” tekintenek a magyarokra.

Hogy Mus Nagyit, a szintén udmurt költőnőt miért nevezi a cikkíró mordvinnak, újabb rejtély. Azt pedig, hogy miért gondolja Daniss, hogy egy mordvin költőnő versei majd udmurtul is elhangzanak egy CD-mellékleten (de mordvinul nem), ne is feszegessük.

Az azonban sehogy nem hagy nyugodni, hogy a mélyen tisztelt sajtó képviselői mi értelmét látják ilyen cikkek megjelentetésének, ráadásul nem egy kerületi zuglapban, hanem az egyik legjelentősebb országos napilapban. Arról nem is szólva, hogy ezek után hogyan hihetjük hitelesnek az ott megjelenő politikai, gazdasági információkat?

Őstörténeti írások a Vasi Szemlében/1

A Vasi Szemle 2010/1. száma a magyar és finnugor őstörténettel foglalkozik. Részletekben adagolva ismertetem a tartalmát. Először a régészeti, néptörténeti és antropológiai írásokat.

A bevezető cikket Fodor István írta (Történelmünk kezdetei, 3–30.). Egységes koncepciót mutat be, mintegy kijelöli az olvasók számára a téma földrajzi és történeti kereteit. Írása két részből áll. Az első címe: Néppé válás és néptörténet (3–14.). E részben először arról olvashatunk, hogy a magyarság már évszázadokkal a honfoglalás előtt közös területen élő, egységes nyelvvel, etnikai és származástudattal rendelkező népesség volt. Rátérve a magyarság néppé válásának körülményeire, Fodor István azt hangsúlyozza, hogy néppé válásunk párhuzamosan zajlott a nomád állattartás módszereinek kialakításával. A folyamat sztyeppi környezetben zajlott, a Kr. e. 8-7. évszázadban. A különvált magyar népnek tehát nem volt „halászó-vadászó-erdőlakó” periódusa, mint ahogy azt a Fodor István által meg nem nevezett őstörténet-kutatók állítják. A szerző azzal a nézettel is vitatkozik, hogy „…a magyar nemzet a 13. század szülötte” (Kristó Gyula). Szűcs Jenőre hivatkozik, aki szerint már „a honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka … viszonylagos homogenitást mutat”. Ez kétségtelen. Talán arra gondolhatunk, hogy Kristó Gyula összekeverte a nép és nemzet fogalmát, mivel a magyar nép a honfoglalás után is olyan változásokat élt meg, amelyek formálták területi elhelyezkedését, belső csoportjait, nyelvének és kultúrájának egyes elemeit. Hozzátehetjük, hogy ez a folyamat napjainkban is zajlik, de az állandóan jelenlévő egységesítő tendenciák a magyarságot mint nemzetet a Kárpát-medencében is összetartják.

A tanulmány második részében (Magyar őstörténet – eurázsiai őstörténet, 15–30.) Fodor István a magyarság néppé válásának kezdeti időszakába bevilágító régészeti tudnivalókat foglalja össze. Ezeket olvashatjuk nemrég megjelent könyvében is (Őstörténet és honfoglalás. Magyarország története 1. Bp. 2009.). A tanulmányban közölt térképek is ebből a kötetből valók. A Vasi Szemlében olvasható cikkében Fodor István azt hangsúlyozza, hogy a magyarság nem „törökös”, hanem sztyeppi kultúrájú nép (miként a törökök is), és a sztyeppi nomád életmód kialakításában alkotó szerepe volt.

A következő tanulmányt Veres Péter írta, címe: A magyarság szerepe a világtörténelmi jelentőségű ökotípus, a lovasnomadizmus kialakításában az eurázsiai sztyepp övezetben (31–44.). A címből következtethetünk, hogy az ősmagyarság kialakulásával kapcsolatos gondolkodást Veres Péter ott folytatja, ahol Fodor István abbahagyta: a nomád magyarság kialakulásának körülményeit vizsgálja tovább. Véleménye szerint két éghajlatváltozás mozgatta a folyamatokat. A Kr. e. 12. században indult lehűlés hatására az ősmagyarok délebbre vándoroltak, hogy földművelő-állattartó életmódjukat folytatni tudják. A 10. századtól azonban felmelegedés kezdődött, melynek hatására mintegy három évszázad alatt kialakult a szárazabbá vált sztyeppi zónára jellemző nomád állattartás. A szerzőnek ezt a nézetét már korábbi műveiből ismerjük. Ez a cikk nagy szuggesztív erővel sugározza Veres Péter véleményét. Ez a hátránya is egyben. Nagyon zavaró, hogy a szerző egyes gondolatait kétszer-háromszor megismétli. Nincs mese, a szerkesztőnek meg kellett volna a tanulmányt rövidítenie. Veres Péter és Fodor István is részletes bibliográfiát ad írása végén. A szövegben azonban nem hivatkoznak a felhasznált művekre. Pedig talán érdemes lett volna. Úgy talán megtudták volna az őstörténet iránt érdeklődő műkedvelő kutatók is, hogy mely témakörökhöz mely művek ismerete ajánlott.

A magyar folklórhagyományok eurázsiai gyökereit tárgyaló tanulmányokon egyelőre átlendülve következzék Vida Tivadar írása a kárpát-medencei régészet helyzetéről (A népvándorláskori régészet kutatásának új útjai /1989–2009/, 79–95.). A zárójelbe tett évszámok jelzik az igényt, hogy a szerző a rendszerváltás óta bekövetkezett eseményekről kíván beszámolni. A még nem tárgyalt szerzők közül Hoppál Mihály már utalt a rendszerváltással beköszöntő új tudományos szemléletre, s a folyóiratnak ebben a számában ő használta elsőként a paradigmaváltás kifejezést. Vida Tivadar is természetes határnak tekinti a rendszerváltást, és szintén ír a „paradigmaváltó szemlélet”-ről. Kifejti, hogy a magyar régészet a marxista ideológia elől a pozitivizmusba menekült, de természetesen az elzártságból adódó problémákat ez a tudósi magatartás sem tudta megoldani. 1989 után a gyors ütemű felzárkózás az új szemlélet térhódítását hozta. A történeti források elemzése is új szempontokkal bővült: a későantik világot egységben próbálják értelmezni. A régészetben hangsúlyos szerepet kapott az egymást követő kultúrák kontinuitásának kérdése, a helyi és jövevényelemek keveredésének, együttélésének problémája. A szerző véleménye szerint nem mutathatók ki kapcsolatok a honfoglalók és a helyben talált népesség között. Érdekes módon, miközben a folklór eurázsiai távlatokba tekint, a régészetre inkább az „orientalista” szemlélet háttérbe szorulása jellemző: a távoli kelet helyett a Kárpát-medence közvetlen környezetének hatásait keresik a népvándorláskori népek kulturális hagyatékában. Ezek az új szempontok a régészetben társulnak a természettudományos módszerek kiterjedt használatával. Az elmúlt két évtizedben az autópálya-építéseket megelőző régészeti feltárások hatalmas leletanyagot eredményeztek, melyek feldolgozása folyamatosan történik.

A folyóirat utolsó tanulmányát Raskó István írta. Címe: A honfoglaláskor genetikai nyomai (129–132.). A tudományos módszerek rövid ismertetése után a szerző kutatócsoportjának eredményeit foglalja össze. A DNS-vizsgálatok szerint a honfoglalók vezető rétege nagy gyakorisággal hordozott ázsiai eredetű géneket mind apai, mind anyai ágon. Az úgynevezett köznép azonban a mai magyarokhoz hasonlóan inkább európai génekkel rendelkezett. A magyarság a Kárpát-medencében erősen keveredett az itt talált helyi népességgel. Talán arra gondolhatunk, ez amiatt történt, hogy a vezető réteg jelentős vérveszteségeket szenvedett a kalandozások során, illetve az államalapítás körüli küzdelmekben.

Az antropológiai eredmények egyelőre nem hozhatók összhangba Fodor István azon véleményével, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt egységes népesség volt. Vagy ha mégis, akkor a honfoglalás után a Kárpát-medencében kell feltételeznünk a magyarság jelentős keveredését más népességekkel (helyben találtakkal, illetve a kalandozások révén behurcoltakkal). Ekkor viszont a Vida Tivadar által vázolt felfogással kerülünk ellentmondásba, amely szerint a magyarság a Kárpát-medencébe érkezve nem vett át kulturális elemeket az itt élőktől, tehát nem is keveredett velük. Ki tud erre valami értelmeset mondani?

Az Euroviziós országos döntőben a Buranovói nagyik

A Rénhírek már korábban is beszámolt arról, hogy egy idős udmurt nénikből álló kórus popfeldolgozásokkal rukkolt elő. Az akkor még csak apró egzotikumnak tűnő együttes azóta szédületes karriert futott be, bejutott az oroszországi eurovíziós válogatás döntőjébe, és ott harmadik helyet ért el. Érdemes tehát megemlítenünk, hogy ők a Buranovszkije babuski, azaz a Buranovói nagymamák. Az alábbiakban élő adásban való fellépésüket tekinthetjük meg. A videóhoz fűzött kommentárok többsége sajnálkozását fejezi ki, hogy nem a nagyik nyerték a válogatást, mert szerintük könnyen megnyerhették volna a döntőt Oroszországnak. Ez a vélemény még akkor is hízelgő, ha tudjuk, hogy győzelmük nem zenei teljesítményüknek, hanem „cukiság”-uknak és egzotikus jellegüknek lett volna köszönhető. De ha belegondolunk abba, hogy egy Eurovíziós döntő győztese egy udmurt nyelvű dal legyen, mi is érezhetjük, hogy nem a realitás talaján járunk...



Update: Felkerült a netre egy újabb (orosz nyelvű) riport, mely arról szól, hogyan drukkoltak Buranovóban a nagyiknak. Ebből kiderül, hogy az eurovíziós szabályozás miatt csak hat néni utazhatott a fellépésre, a többiek kénytelenek voltak otthon maradni. A képet tovább árnyalja, hogy a nénik országos népszerűségüket nem arra akarják kihasználni, hogy az udmurt kultúrát vagy az udmurt nyelvet népszerűsítsék, hanem hogy templomot építtessenek a falujukban.