(Forrás)
2010. április 27., kedd
Elkészült a komi dialektizmusok szótára
A komi dialektizmusok szótára komi nyelvészek több generációjának munkáját foglalja össze. A jövő évben ünneplik a Komi Köztársaság fennállásának 90. évfordulóját, erre szeretnék a szótárt megjelentetni. Emellett szeretnék újra kiadni A komi táj története című munkát, mely először az ötvenes-hatvanas évek fordulóján jelent meg, majd a hetvenes években újra kiadták, de ma már könyvritkaságnak számít. A két kiadvány kiadásához másfél-másfél millió rubelre (a kettőre együtt valamivel több, mint húszmillió forintra) lenne szükség. Emellett várhatóan 120 millió rubelt (816 millió forintot) különítenek el egy Sziktivkar mellett épülő „etnopark” számára. Kíváncsian várjuk, mi sül ki mindebből...
(Forrás)
(Forrás)
2010. április 26., hétfő
Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza 5. Egyéb kérdések
Sorozatunk utolsó részében néhány különböző típusú problémát veszünk szemügyre.
Időzavar
A szerző a kötetben legtöbbször elmossa, hogy milyen korszakra jellemzőek a leírt szokások, pedig ezek között vannak, amelyek évszázadokkal ezelőtt kihaltak (pl. lapp sámánolás), és vannak, melyek ma is élnek. Az alábbiakban néhány szembeötlő példát mutatok be.
A 27. oldalon olvashatjuk: „A múlt században az írástudatlan manysik ilyen tamgával írták alá a különböző okiratokat.” Ez legfeljebb a 20. század elejére lehetett igaz, a szerző bizonyára a 19. századra gondol.
A 33. oldalon: „Ma már a kisszámú rénszarvas és az egyre kevesebb nyírfa miatt a sátrak gyári ponyvával vannak borítva még a nagy hidegekben is.” Ez azért megtévesztő, mert a manysik többsége ma már házakban él, a sátorhasználat legfeljebb a rénpásztorok kis csoportjára jellemző.
A 35. oldalon még az igeidők is ellentmondásosak: „Hajukat általában két varkocsba fonják, melyen díszítésül úgynevezett hamis copfot hordanak. [...] Viselete napjainkban nem általános.”
A 63. oldalon, immár a hantikról: „Ma is használatosak a lapos aljú, alacsony peremű [nyírkéreg] edénykék hal- illetve hústárolásra, vagy például ilyet használnak mosakodásra menstruáció idején az asszonyok.” Ez legfeljebb a szálláshelyeken élő kevesekre lehet ma igaz, de ott is használnak akár műanyag edényeket is.
A 111. oldal szerint a komik a „rosszul látóknak szemüveget tettek a koporsóba”. Ez viszont aligha lehetett általános a 20. század előtt.
Néhány további állítás, amely pontosabb időmeghatározást igényelne: „A marik ingeiket régtől fogva hímzéssel díszítették.” (157); „A szent szánon tárolták bálványaikat és egyéb rituális eszközeiket [...]” (269); „A nők életét a lappoknál is egy sor tabu, tilalom korlátozta, különösen menstruáció idején. Ilyenkor például a nőnek le kellett vennie a gallérját és az övét, hogy messziről lássák, most tisztátalan. Nem aludhatott a férjével egy takaró alatt, nem érhetett ruhájával férfiemberhez, nem léphetett át férfi lábán. [...]” (272); „Általában, mint minden természeti népnél, náluk is nehéz egy ember életkorát meghatározni, de számukra a számszerű kifejezésnek nincs is nagy jelentősége. A születési dátumot nem évszámhoz, hanem valamilyen, számukra fontos eseményhez kötik.” (311).
A népek elnevezései
A kötetben feltétlenül üdvözlendő vonás, hogy a népek belső elnevezéseit használja ott, ahol az orosz, finn, észt és általában újabban a nemzetközi szakirodalomban elterjedt (és ahogy a magyar szakirodalomban is terjedőben van). (Ezzel kapcsolatban azonban ellentmondásosan nyilatkozik a kötet előszavában Zaicz Gábor, aki szerint „számára” (?) „a Sajnovics, Reguly és Budenz által használt gyakorlat az irányadó”. Tekintsünk el attól, hogy Sajnovics latinul írt; Reguly és Budenz azonban a külső elnevezéseket használta. Emellett Zaicz elítélően nyilatkozik arról, hogy az ötvenes években a Nyelvtudományi Közleményekben csak e nyelvek belső elnevezéseit volt szabad használni. Nem világos, hogy ebben az esetben a kötet miért ezt az utat követi.)
Sajnos azonban a népelnevezésekkel kapcsolatban van több problémás pont is. A 17. oldalon Kerezsi „permi finnek”-et említ, nem világos kikre gondol: a permi népekre? Esetleg a permjákokra? Mindenesetre a permi finn látszólagos terminus a keleti finnre emlékeztet, ami az Oroszország területén élő finnugor népeket jelölte. (Emlékezetem szerint már Zsirai sem használta.) Hasonlóan rejtélyes a 200. oldalon felbukkanó „permi finnugor népek”, hiszen a permi népek terminus eleve finnugor népeket jelöl.
A 88. oldalon Kerezsi a komikat szembeállítja a permjákokkal, ami érthetetlen, hiszen a permjákok a komik alcsoportját képezik, magukat, ill. nyelvüket kominak nevezik. Ugyanitt a jazvaiakat a permjákok alcsoportjának tekinti, ami nyelvileg biztosan nem megalapozott, néprajzi érveket pedig nem hoz emellett. (Egyébként az is túlzás, hogy az Urálban élnek.) A 117. oldalon pedig az udmurtokról írja: „Saját, belső nevük – az udmurt ‒ csak az utóbbi évtizedekben vált e nép általános jelölésévé.” Ez eléggé érthetetlen, hiszen amióta adatunk van róluk, az udmurtok mindig így nevezték magukat, méghozzá az egész népet, nem csak egyik alcsoportjukat. Kerezsi talán arra gondol, hogy más nyelvekben, esetleg a magyarban csak a 20. században kezdték ezt a szót használni e nép jelölésére.
Szintén problémás a vepszék elnevezése. „Vepsze elnevezésüket, [sic] vepśan alakban a déli vepszék is használják (Zsirai 1994: 431).” (231) Ezen a ponton érthetetlen, miért ne használnák a vepszék maguk is ezt az elnevezést. Ha azonban utánanézünk Zsirainál, kiderül, hogy ő külső elnevezésnek mondja a vepszét, és ennek kapcsán említi, hogy a déli vepszék maguk is használják. (Azóta pedig az északi és középső vepszék is ezt használják.) Hasonlóan furcsákat olvashatunk az elnevezés eredetéről is: „A vepsze szó forrása és eredeti jelentése máig nincs kiderítve. Egyes feltételezések szerint ők voltak a vikingekkel kereskedő fehér-tengeri bjarmák, mások szerint a csúdokkal azonosak.” (230) Miért ne lehetnének a bjarmák és a csúdok is azonosak egymással? Az első mondatot szinte szó szerint veszi Zsiraitól (habár forrásaként ehhez már nem jelöli), csupán a „máig”-ot szúrja bele.
Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a nganaszanok a köteben folyamatosan nganaszánként szerepelnek, ami még akkor sem indokolt, ha valóban szánon közlekedtek.
Illusztrációk és feladatok
Ezekről azért kell írni, mert a könyvben nincsenek. A kötetben mindössze két illusztrációt találunk, a finnugor és szamojéd népek lakóhelyeinek unalomig ismert térképét és a finnugor szakos hallgatók könyökén (legalábbis elvben) kijövő családfát. Mivel ezek minden bevezető kézikönyvben megtalálhatók, aligha mondanak bármit is az olvasó számára. Különösen érthetetlen a nyelvrokonsági viszonyokat bemutató családfa egy néprajzi műben. Időnként azonban jól jönnének a részletesebb térképek, pl. hogy a Livónia elnevezés milyen területeket fedett le a különböző időkben (239).
Az illusztrációkat Dyekiss Virág is hiányolta recenziójában. Véleményem szerint a probléma elsősorban azért súlyos, mert az olyan megfogalmazásokból, mint „Nyírkéreg tárgyaik egy részét bonyolult geometrikus motívumokkal díszítették” (34), aligha lehet megérteni, hogy miként is néz ki egy manysi nyírkéregedény-minta, míg néhány ábrával nehezen elfelejthetővé tehető. És ezen a ponton fel kell tennünk a kérdést, hogy mit is kellene tudnia a finnugor népek néprajzáról egy finnugor szakos hallgatónak attól függetlenül, hogy később nyelvész, irodalmár, történész lesz-e, ill. hogy mely népekre specializálja magát? Azon kívül, hogy rendelkezzen a népek gazdasági viszonyaira, hitvilágára vonatkozó alapvető ismeretekkel, úgy vélem, elengedhetetlenül fontos, hogy felismerje, ill. amennyiben ez nem jár egyébként is különös nehézségekkel, néphez tudja kötni az elé kerülő tárgyakat (épületeket, edényeket stb.), mi több, egy konferencián meg tudja mondani, hogy a vele szembe jövő, népviseletbe öltözött résztvevő melyik néphez tartozik. Ehhez pedig a legpontosabb leírás (melyre Kerezsi nem is törekszik) sem pótolhatja az ábrákat. Itt kell felhívnom a figyelmet arra is, hogy a könyvben egyáltalán nincsenek feladatok. Ideális feladat lenne, ha az ábrázolt tárgyakat kellene néphez kötni. Sajnos a könyv adathalmaz-jellege miatt más értelmes kérdéstípust nehezen tudék elképzelni. Az olyan kérdések pl., mint Az obi-ugorok elképzelése szerint a túlvilágon minden fordítva van. A temetési szertartás milyen vonásai állnak ezzel összefüggésben? A helyes válasz a sírba helyezett használati tárgyak megrongálása, ruhák elszaggatása, a sírra helyezett szán összetörése és felfordítása lehetne. Korábban azonban láttuk, hogy a tankönyv szövege eleve nem törekszik az ilyen összefüggések megvilágítására.
A források
A vizsgált kötet műfaja tankönyv. Egy tankönyvben nem szokás forrásokat megadni, így ez nem is lenne számonkérhető. Kerezsi időnként jelöli a forrásait, időnként nem. Ez meglehetősen zavaró akkor, amikor az olvasó utána akarna járni egy-egy állításnak, de a forrás éppen nincs megjelölve.
Érdekes kérdés az is, hogy milyen viszonyban állnak a források az ajánlott irodalommal. A 209. oldalon Kerezsi hivatkozik a Mitológiai Encikolopédia [sic] I. 1988-ra, de a bibliográfiában ilyen tétel nem szerepel. Zsirait idézi a vepszéknél is, de a fejezetvégi ajánlott olvasmányok között a mű nem szerepel.
(Ha már Zsirainál tartunk, nem mehetünk el amellett, hogy Kerezsi az 1994-es újrakiadásra hivatkozik, holott az csupán egy reprint. A mű valójában 1937-ben jelent meg, és adatait is ennek megfelelően kellene szemlélni, ill. idézni.)
Dyekiss Virág már felhívta arra a figyelmet, hogy a források (ill. az ajánlott irodalom) sorából magyar szerzők fontos művei hiányoznak. E sorozat egy korábbi részében én is hiányoltam Rombangyejeva A manysi (vogul) nép története és szellemi kultúrája című művét (Ромбандеева, Е. И. История народа манси (вогулов) и его духовная культура. Северный Дом, Сургут, 1993). Megemlíthetnénk még egy fontos kiadványt: Észt népi kultúra (Eesti rahvakultuur. Eesti Entsüklopeediakirjastus, Tallinn, 1998) (észtül bizonyára legalább annyi finnugor szakos hallgató olvas, mint oroszul). Furcsaság az is, hogy Az Uráli népek mitológiáinak enciklopédiája (Encyclopaedia of Uralic Mythologies / Энциклопедия уральских мифологий) sorozat köteteiből hol az orosz (manysi), hol az angol (hanti) nyelvű változat került az ajánlott olvasmányok közé, de van, hogy egyik sem (komi).
A források az esetek egy részében elavultak. Az 55. oldalon Csepregi egy 1997-es művére hivatkozva azt állítja, hogy keleti hanti nyelvjárásban az első ábécéskönyvek óta önálló kötet nem jelent meg. Ez azonban így nem igaz, hiszen 2005-ben a tomszki egyetem kiadott egy vahi szöveggyűjteményt Äл'вы / Альвы címen, illetve 2008-ban Szentpéterváron is jelent meg szurguti hanti képes szótár. (Ez nem alapos kutatás eredménye, véletlenül ezek állnak a polcomon.) Ilyen kérdéseben 12 évvel korábbi forrásra nem lehet hivatkozni.
(Más kérdés, hogy már Csepregi eredeti állítása sem felel meg a valóságnak. 1998-ban megjelent Szurguti osztják chrestomathiájában csak a szurguti nyelvjárásból említ egy 1981-ben megjelent regényt, egy 1959-ben megjelent ábécéskönyvet, egy 1975-ben és egy 1992-ben megjelent tankönyvet. Az állításból tehát annyi igaz, hogy egynyelvű szépirodalmi kötet talán tényleg nem jelent meg keleti hanti nyelvjárásban.)
Bár forrásmegjelölés nélküli, hasonlóan zavarba ejtő az alábbi állítás a 173. oldalon: „1996-ban negyedik alkalommal ülésezett a mari népgyűlés [...]” – egy 2009-ben megjelent könyvtől inkább azt az információt várnánk, hogy 2008-ban nyolcadik alkalommal. (Más kérdés, hogy nevezhető-e népgyűlésnek e találkozó.)
További probléma a források pontatlan használata. A 241. oldalon olvashatjuk: „1970-től kezdve a népszámlálásokon a líveket letteknek kellett feltüntetni, betiltották a lívek társaságát, bezárták a Lív Nép Házát [...]” Az 1970-es évszám az eredetiben (Nyelvrokonaink, 67) külön mondatban szerepel és feltehetően csupán a népszámlálásra vonatkozik (igaz, ott sem egyértelmű). Valójában a házat már az első orosz megszállás után (1939) bezárták és csak 1989-ben nyitották meg újra (forrás, 67. oldal).
Korábban már esett szó arról, hogy lovagoltak-e az uráliak rénen. A lappokkal kapcsolatban a következőt olvashatjuk: „Egyes források szerint, hogy győzzenek a másik sámán felett, a rénáldozaton kívül akár emberáldozatot is tartottak. Erre csak rénen lovagolni tudó fiatal gyermek volt alkalmas [...]” (283) A megjelölt helyen (A tejút fiai, 223) azonban csak az szerepel, hogy egy esetben egy sámán egy gyereket áldozott úgy, hogy a rén hátára ültette: „Ujjával megmutatta a helyet, ahová mennie kell. A rén azonnal útnak eredt. És még most is megy.” A leírásból világos, hogy a rénen lovaglás képletesen értendő (azaz a gyereknek valójában nem kell tudnia megülni a rént), arról nem is szólva, hogy sehol nem szerepel, hogy emberáldozatra csak rénen lovagolni tudó gyermek alkalmas.
A pontatlan forráshasználatnál is súlyosabb probléma azonban a túl pontos forráshasználat. A fent említett hivatkozásoknál is látható, hogy Kerezsi gyakran csak egy-egy szó beszúrásával, a tagmondathatárok megváltoztatásával alakítja át a szöveget. Ezzel a módszerrel ugyan elkerüli, hogy forrásait idéznie kelljen, és ha az idézet nem szó szerinti, a tankönyvműfajnak köszönhetően meg sem kell neveznie forrását. Erre a hosszabb részletre Szeverényi Sándor hívta fel a figyelmem.
A 329. oldalon olvashatjuk:
Vessük ezt össze Eugen Helimszkij A szamojéd népek vázlatos története című művével (Budapesti Finnugor Füzetek I., Numi-Tórem Finnugor Alapítvány, Budapest, 1996, a félkövér kiemelések tőlem):
A szöveg (némiképpen eltérő helyesírással) megtalálható a Nyelvrokonaink című kötet 119. oldalán is. A forrásra nincs utalás, és az ajánlott irodalomban sem szerepel.
Ez a módszer, csöppet sem elegáns, formálisan talán még éppen megfelelő. Az egyetlen hátulütője, hogy ha a szerző (kompilátor) elfeledkezik ezen apró módosításokról, máris belecsúszik a plágium fertelmes bűnébe. Márpedig tudjuk, hogy Homérosz is elalszik. Hogy Kerezsi elaludt-e, az csak hosszadalmas filológiai kutatással lenne eldönthető.
Időzavar
A szerző a kötetben legtöbbször elmossa, hogy milyen korszakra jellemzőek a leírt szokások, pedig ezek között vannak, amelyek évszázadokkal ezelőtt kihaltak (pl. lapp sámánolás), és vannak, melyek ma is élnek. Az alábbiakban néhány szembeötlő példát mutatok be.
A 27. oldalon olvashatjuk: „A múlt században az írástudatlan manysik ilyen tamgával írták alá a különböző okiratokat.” Ez legfeljebb a 20. század elejére lehetett igaz, a szerző bizonyára a 19. századra gondol.
A 33. oldalon: „Ma már a kisszámú rénszarvas és az egyre kevesebb nyírfa miatt a sátrak gyári ponyvával vannak borítva még a nagy hidegekben is.” Ez azért megtévesztő, mert a manysik többsége ma már házakban él, a sátorhasználat legfeljebb a rénpásztorok kis csoportjára jellemző.
A 35. oldalon még az igeidők is ellentmondásosak: „Hajukat általában két varkocsba fonják, melyen díszítésül úgynevezett hamis copfot hordanak. [...] Viselete napjainkban nem általános.”
A 63. oldalon, immár a hantikról: „Ma is használatosak a lapos aljú, alacsony peremű [nyírkéreg] edénykék hal- illetve hústárolásra, vagy például ilyet használnak mosakodásra menstruáció idején az asszonyok.” Ez legfeljebb a szálláshelyeken élő kevesekre lehet ma igaz, de ott is használnak akár műanyag edényeket is.
A 111. oldal szerint a komik a „rosszul látóknak szemüveget tettek a koporsóba”. Ez viszont aligha lehetett általános a 20. század előtt.
Néhány további állítás, amely pontosabb időmeghatározást igényelne: „A marik ingeiket régtől fogva hímzéssel díszítették.” (157); „A szent szánon tárolták bálványaikat és egyéb rituális eszközeiket [...]” (269); „A nők életét a lappoknál is egy sor tabu, tilalom korlátozta, különösen menstruáció idején. Ilyenkor például a nőnek le kellett vennie a gallérját és az övét, hogy messziről lássák, most tisztátalan. Nem aludhatott a férjével egy takaró alatt, nem érhetett ruhájával férfiemberhez, nem léphetett át férfi lábán. [...]” (272); „Általában, mint minden természeti népnél, náluk is nehéz egy ember életkorát meghatározni, de számukra a számszerű kifejezésnek nincs is nagy jelentősége. A születési dátumot nem évszámhoz, hanem valamilyen, számukra fontos eseményhez kötik.” (311).
A népek elnevezései
A kötetben feltétlenül üdvözlendő vonás, hogy a népek belső elnevezéseit használja ott, ahol az orosz, finn, észt és általában újabban a nemzetközi szakirodalomban elterjedt (és ahogy a magyar szakirodalomban is terjedőben van). (Ezzel kapcsolatban azonban ellentmondásosan nyilatkozik a kötet előszavában Zaicz Gábor, aki szerint „számára” (?) „a Sajnovics, Reguly és Budenz által használt gyakorlat az irányadó”. Tekintsünk el attól, hogy Sajnovics latinul írt; Reguly és Budenz azonban a külső elnevezéseket használta. Emellett Zaicz elítélően nyilatkozik arról, hogy az ötvenes években a Nyelvtudományi Közleményekben csak e nyelvek belső elnevezéseit volt szabad használni. Nem világos, hogy ebben az esetben a kötet miért ezt az utat követi.)
Sajnos azonban a népelnevezésekkel kapcsolatban van több problémás pont is. A 17. oldalon Kerezsi „permi finnek”-et említ, nem világos kikre gondol: a permi népekre? Esetleg a permjákokra? Mindenesetre a permi finn látszólagos terminus a keleti finnre emlékeztet, ami az Oroszország területén élő finnugor népeket jelölte. (Emlékezetem szerint már Zsirai sem használta.) Hasonlóan rejtélyes a 200. oldalon felbukkanó „permi finnugor népek”, hiszen a permi népek terminus eleve finnugor népeket jelöl.
A 88. oldalon Kerezsi a komikat szembeállítja a permjákokkal, ami érthetetlen, hiszen a permjákok a komik alcsoportját képezik, magukat, ill. nyelvüket kominak nevezik. Ugyanitt a jazvaiakat a permjákok alcsoportjának tekinti, ami nyelvileg biztosan nem megalapozott, néprajzi érveket pedig nem hoz emellett. (Egyébként az is túlzás, hogy az Urálban élnek.) A 117. oldalon pedig az udmurtokról írja: „Saját, belső nevük – az udmurt ‒ csak az utóbbi évtizedekben vált e nép általános jelölésévé.” Ez eléggé érthetetlen, hiszen amióta adatunk van róluk, az udmurtok mindig így nevezték magukat, méghozzá az egész népet, nem csak egyik alcsoportjukat. Kerezsi talán arra gondol, hogy más nyelvekben, esetleg a magyarban csak a 20. században kezdték ezt a szót használni e nép jelölésére.
Szintén problémás a vepszék elnevezése. „Vepsze elnevezésüket, [sic] vepśan alakban a déli vepszék is használják (Zsirai 1994: 431).” (231) Ezen a ponton érthetetlen, miért ne használnák a vepszék maguk is ezt az elnevezést. Ha azonban utánanézünk Zsirainál, kiderül, hogy ő külső elnevezésnek mondja a vepszét, és ennek kapcsán említi, hogy a déli vepszék maguk is használják. (Azóta pedig az északi és középső vepszék is ezt használják.) Hasonlóan furcsákat olvashatunk az elnevezés eredetéről is: „A vepsze szó forrása és eredeti jelentése máig nincs kiderítve. Egyes feltételezések szerint ők voltak a vikingekkel kereskedő fehér-tengeri bjarmák, mások szerint a csúdokkal azonosak.” (230) Miért ne lehetnének a bjarmák és a csúdok is azonosak egymással? Az első mondatot szinte szó szerint veszi Zsiraitól (habár forrásaként ehhez már nem jelöli), csupán a „máig”-ot szúrja bele.
Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a nganaszanok a köteben folyamatosan nganaszánként szerepelnek, ami még akkor sem indokolt, ha valóban szánon közlekedtek.
Illusztrációk és feladatok
Ezekről azért kell írni, mert a könyvben nincsenek. A kötetben mindössze két illusztrációt találunk, a finnugor és szamojéd népek lakóhelyeinek unalomig ismert térképét és a finnugor szakos hallgatók könyökén (legalábbis elvben) kijövő családfát. Mivel ezek minden bevezető kézikönyvben megtalálhatók, aligha mondanak bármit is az olvasó számára. Különösen érthetetlen a nyelvrokonsági viszonyokat bemutató családfa egy néprajzi műben. Időnként azonban jól jönnének a részletesebb térképek, pl. hogy a Livónia elnevezés milyen területeket fedett le a különböző időkben (239).
Az illusztrációkat Dyekiss Virág is hiányolta recenziójában. Véleményem szerint a probléma elsősorban azért súlyos, mert az olyan megfogalmazásokból, mint „Nyírkéreg tárgyaik egy részét bonyolult geometrikus motívumokkal díszítették” (34), aligha lehet megérteni, hogy miként is néz ki egy manysi nyírkéregedény-minta, míg néhány ábrával nehezen elfelejthetővé tehető. És ezen a ponton fel kell tennünk a kérdést, hogy mit is kellene tudnia a finnugor népek néprajzáról egy finnugor szakos hallgatónak attól függetlenül, hogy később nyelvész, irodalmár, történész lesz-e, ill. hogy mely népekre specializálja magát? Azon kívül, hogy rendelkezzen a népek gazdasági viszonyaira, hitvilágára vonatkozó alapvető ismeretekkel, úgy vélem, elengedhetetlenül fontos, hogy felismerje, ill. amennyiben ez nem jár egyébként is különös nehézségekkel, néphez tudja kötni az elé kerülő tárgyakat (épületeket, edényeket stb.), mi több, egy konferencián meg tudja mondani, hogy a vele szembe jövő, népviseletbe öltözött résztvevő melyik néphez tartozik. Ehhez pedig a legpontosabb leírás (melyre Kerezsi nem is törekszik) sem pótolhatja az ábrákat. Itt kell felhívnom a figyelmet arra is, hogy a könyvben egyáltalán nincsenek feladatok. Ideális feladat lenne, ha az ábrázolt tárgyakat kellene néphez kötni. Sajnos a könyv adathalmaz-jellege miatt más értelmes kérdéstípust nehezen tudék elképzelni. Az olyan kérdések pl., mint Az obi-ugorok elképzelése szerint a túlvilágon minden fordítva van. A temetési szertartás milyen vonásai állnak ezzel összefüggésben? A helyes válasz a sírba helyezett használati tárgyak megrongálása, ruhák elszaggatása, a sírra helyezett szán összetörése és felfordítása lehetne. Korábban azonban láttuk, hogy a tankönyv szövege eleve nem törekszik az ilyen összefüggések megvilágítására.
A források
A vizsgált kötet műfaja tankönyv. Egy tankönyvben nem szokás forrásokat megadni, így ez nem is lenne számonkérhető. Kerezsi időnként jelöli a forrásait, időnként nem. Ez meglehetősen zavaró akkor, amikor az olvasó utána akarna járni egy-egy állításnak, de a forrás éppen nincs megjelölve.
Érdekes kérdés az is, hogy milyen viszonyban állnak a források az ajánlott irodalommal. A 209. oldalon Kerezsi hivatkozik a Mitológiai Encikolopédia [sic] I. 1988-ra, de a bibliográfiában ilyen tétel nem szerepel. Zsirait idézi a vepszéknél is, de a fejezetvégi ajánlott olvasmányok között a mű nem szerepel.
(Ha már Zsirainál tartunk, nem mehetünk el amellett, hogy Kerezsi az 1994-es újrakiadásra hivatkozik, holott az csupán egy reprint. A mű valójában 1937-ben jelent meg, és adatait is ennek megfelelően kellene szemlélni, ill. idézni.)
Dyekiss Virág már felhívta arra a figyelmet, hogy a források (ill. az ajánlott irodalom) sorából magyar szerzők fontos művei hiányoznak. E sorozat egy korábbi részében én is hiányoltam Rombangyejeva A manysi (vogul) nép története és szellemi kultúrája című művét (Ромбандеева, Е. И. История народа манси (вогулов) и его духовная культура. Северный Дом, Сургут, 1993). Megemlíthetnénk még egy fontos kiadványt: Észt népi kultúra (Eesti rahvakultuur. Eesti Entsüklopeediakirjastus, Tallinn, 1998) (észtül bizonyára legalább annyi finnugor szakos hallgató olvas, mint oroszul). Furcsaság az is, hogy Az Uráli népek mitológiáinak enciklopédiája (Encyclopaedia of Uralic Mythologies / Энциклопедия уральских мифологий) sorozat köteteiből hol az orosz (manysi), hol az angol (hanti) nyelvű változat került az ajánlott olvasmányok közé, de van, hogy egyik sem (komi).
A források az esetek egy részében elavultak. Az 55. oldalon Csepregi egy 1997-es művére hivatkozva azt állítja, hogy keleti hanti nyelvjárásban az első ábécéskönyvek óta önálló kötet nem jelent meg. Ez azonban így nem igaz, hiszen 2005-ben a tomszki egyetem kiadott egy vahi szöveggyűjteményt Äл'вы / Альвы címen, illetve 2008-ban Szentpéterváron is jelent meg szurguti hanti képes szótár. (Ez nem alapos kutatás eredménye, véletlenül ezek állnak a polcomon.) Ilyen kérdéseben 12 évvel korábbi forrásra nem lehet hivatkozni.
(Más kérdés, hogy már Csepregi eredeti állítása sem felel meg a valóságnak. 1998-ban megjelent Szurguti osztják chrestomathiájában csak a szurguti nyelvjárásból említ egy 1981-ben megjelent regényt, egy 1959-ben megjelent ábécéskönyvet, egy 1975-ben és egy 1992-ben megjelent tankönyvet. Az állításból tehát annyi igaz, hogy egynyelvű szépirodalmi kötet talán tényleg nem jelent meg keleti hanti nyelvjárásban.)
Bár forrásmegjelölés nélküli, hasonlóan zavarba ejtő az alábbi állítás a 173. oldalon: „1996-ban negyedik alkalommal ülésezett a mari népgyűlés [...]” – egy 2009-ben megjelent könyvtől inkább azt az információt várnánk, hogy 2008-ban nyolcadik alkalommal. (Más kérdés, hogy nevezhető-e népgyűlésnek e találkozó.)
További probléma a források pontatlan használata. A 241. oldalon olvashatjuk: „1970-től kezdve a népszámlálásokon a líveket letteknek kellett feltüntetni, betiltották a lívek társaságát, bezárták a Lív Nép Házát [...]” Az 1970-es évszám az eredetiben (Nyelvrokonaink, 67) külön mondatban szerepel és feltehetően csupán a népszámlálásra vonatkozik (igaz, ott sem egyértelmű). Valójában a házat már az első orosz megszállás után (1939) bezárták és csak 1989-ben nyitották meg újra (forrás, 67. oldal).
Korábban már esett szó arról, hogy lovagoltak-e az uráliak rénen. A lappokkal kapcsolatban a következőt olvashatjuk: „Egyes források szerint, hogy győzzenek a másik sámán felett, a rénáldozaton kívül akár emberáldozatot is tartottak. Erre csak rénen lovagolni tudó fiatal gyermek volt alkalmas [...]” (283) A megjelölt helyen (A tejút fiai, 223) azonban csak az szerepel, hogy egy esetben egy sámán egy gyereket áldozott úgy, hogy a rén hátára ültette: „Ujjával megmutatta a helyet, ahová mennie kell. A rén azonnal útnak eredt. És még most is megy.” A leírásból világos, hogy a rénen lovaglás képletesen értendő (azaz a gyereknek valójában nem kell tudnia megülni a rént), arról nem is szólva, hogy sehol nem szerepel, hogy emberáldozatra csak rénen lovagolni tudó gyermek alkalmas.
A pontatlan forráshasználatnál is súlyosabb probléma azonban a túl pontos forráshasználat. A fent említett hivatkozásoknál is látható, hogy Kerezsi gyakran csak egy-egy szó beszúrásával, a tagmondathatárok megváltoztatásával alakítja át a szöveget. Ezzel a módszerrel ugyan elkerüli, hogy forrásait idéznie kelljen, és ha az idézet nem szó szerinti, a tankönyvműfajnak köszönhetően meg sem kell neveznie forrását. Erre a hosszabb részletre Szeverényi Sándor hívta fel a figyelmem.
A 329. oldalon olvashatjuk:
A nganaszánok különleges történelmi sorsát azt határozta meg, hogy évszázadokon keresztül szinte teljesen izoláltan éltek a Tajmir-félszigeten. Szibéria Oroszországhoz való csatolása, az 1917. évi októberi forradalom, a világháborúk és az összes esemény, egészen a XX. század közepéig, csak kevéssé érintették e nomád nép életét.
Vessük ezt össze Eugen Helimszkij A szamojéd népek vázlatos története című művével (Budapesti Finnugor Füzetek I., Numi-Tórem Finnugor Alapítvány, Budapest, 1996, a félkövér kiemelések tőlem):
A nganaszanok különleges történelmi sorsát az határozta meg, hogy izoláltan élnek az eurázsiai kontinens legészakibb részén, a Tajmir félszigeten. Szibériai Oroszországhoz való csatolása és az összes többi események [sic] egészen századunk közepéig, [sic] csak kevéssé érintették e nomád nép életét.
A szöveg (némiképpen eltérő helyesírással) megtalálható a Nyelvrokonaink című kötet 119. oldalán is. A forrásra nincs utalás, és az ajánlott irodalomban sem szerepel.
Ez a módszer, csöppet sem elegáns, formálisan talán még éppen megfelelő. Az egyetlen hátulütője, hogy ha a szerző (kompilátor) elfeledkezik ezen apró módosításokról, máris belecsúszik a plágium fertelmes bűnébe. Márpedig tudjuk, hogy Homérosz is elalszik. Hogy Kerezsi elaludt-e, az csak hosszadalmas filológiai kutatással lenne eldönthető.
2010. április 23., péntek
A komi–lív nyelvrokonságról és a sátáni játékmedvéről
Finnugor morzsák Evert Isbrand Ides úti jelentéséből
Evert (Eberhard) Isbrand Ides 1660-ban született az Elba torkolatának közelében fekvő Glückstadt városában, a közös német–dán irányítású Schleswig-Holsteinben. Valószínűleg holland származású volt. 1677-től orosz kereskedelmi ügyletekkel foglalkozott. 1687-től bizonyosan Oroszországban élt, Moszkvában háza és birtoka volt. Hollandiában is járt, ahol kapcsolatba került Nicolaes Witsennel, az amszterdami polgármesterrel, híres hajóépítővel, kereskedővel és utazóval. Megismerkedésük talán Witsen feleségének családja révén történhetett, mivel Catharina de Hochepiede rokonsága is érdekelt volt a balti-tengeri és moszkvai kereskedelemben. Witsen barátjának nevezi Idest, akinek úti jelentését ő szerkesztette meg és készítette elő a kiadásra. Kapcsolatukat akár a Hollandiába látogató orosz uralkodó, Nagy Péter cár is egyengethette, aki mindkettőjüket ismerte.
I. Péter Moszkvában szeretett külföldi barátai társaságában mulatozni. 1691 márciusában például skót származású tábornoka, Patrick Gordon társaságában Idesnél ebédeltek. Feljegyzésekből tudjuk, hogy a cár és a holland kereskedő különböző fogadásokon is találkoztak. Az ilyen alkalmakat felhasználva tisztázhatták közös érdekeiket: Isbrand Ides kereskedelmi ügyletei intézésére Kínába szeretett volna utazni, a cár pedig diplomáciai küldöttséget kívánt ugyanoda meneszteni. Így aztán a holland üzletember az orosz állam követeként indult Kínába, 1692-ben.
A hosszú úton Ides útitársa volt Adam Brand lübecki kereskedő is. Mindketten naplót vezettek. A hamarosan kinyomtatott beszámolók nagy érdeklődést keltettek Európában. Nicolaes Witsen a Noord en Oost Tartarye című munkája második, bővített kiadásába (Amszterdam, 1705.) jelentős részeket emelt át Idestől. Ez a mű annyira ismertté vált, hogy miatta majdnem feledésbe merült az oroszországi utazásról beszámoló két eredeti jelentés.
Ides és Brand a zürjén és obi-ugor területeken át haladt Kína felé. Álljon itt két elgondolkodtató apróság Ides beszámolójából!
Az első a komi–lív (vagy talán komi–észt?) nyelvrokonság felismeréséről számol be. Ha ezt Zsirai Miklós ismerte volna, biztos fölveszi kutatástörténeti áttekintésébe (Finnugor nyelvrokonságunk. Bp. 1937., reprint 1994. 474–582.).
„Megérkezés a zürjének földjére, avagy Voloszty-Uzsgába. Onnan (Szolvicsegodszkból) április elsején jöttem el, és még aznap megérkeztem a zürjének földjére, vagyis Voloszty-Uzsgába. Az emberek itt olyan nyelven beszélnek, amelyben semmi közös nincs a moszkvaival, inkább Lívland német nyelvéhez áll közel; egy-két útitársam, akik ismerték ezt a nyelvet, sokat megértettek a helyi nyelvjárásból.”
A második hír az óraszerkezettel működő játékmedve által kiváltott rémületről szól:
„Az osztják bálványok neve és a nürnbergi játékkal kapcsolatos epizód. Isteneiket sátánnak nevezik, és igazat szólva, joggal nevezik úgy. Egyszer néhány osztják jött fel hozzám a hajóra, halat hoztak, hogy eladják. Egyik szolgámnak volt egy nürnbergi játékszerkezete, egy felhúzható medve. Ha felhúzták, a medve dobolt, ingatta a fejét és kimeresztette a szemét. Felhúzták, hogy elkezdjen játszani. Amint ezt az osztjákok meglátták, azonnal elvégezték a minden hívő számára kötelező szertartásokat, teljes lendülettel táncra perdültek a (medve) tiszteletére, a fejüket ingatták, fütyültek és sziszegtek. Minden kétséget kizáróan igazi sátánnak tekintették a játékot, és azt mondták: »A mi sátánjaink ehhez képest micsodák? Ha nekünk ilyen sátánunk lenne, teleaggatnánk coboly- és feketeróka-prémmel.« Azt is megkérdezték, nem adnánk-e el nekik ezt a tárgyat, de én azt mondtam (a szolgáimnak): tegyék el, hogy ne adjunk alkalmat a további bálványimádásra.”
Evert Isbrand Ides és Adam Brand úti beszámolói a Vosztocsnaja Lityeratura című portálon olvashatók oroszul (az I betűnél). Korabeli kiadásuk:
- Brand, Adam: Beschreibung der Chinesischen Reise welche vermittelst Einer Zarischen Gesandschaft durch Dero Ambassadeur, Herrn, Isbrand; Anno 1693, 1694 von Moskau, ueber gross Ustiga, Siberien Dauren und durch die Mongolischen Tartarey verrichtet worden. Hamburg, 1698.
- Isbrand Ides, E.: Driejahrige Reize naar China, te Lande geden door den Moscovitischen Abgesant E. Isbrants Ides. Amszterdam, 1704.
2010. április 20., kedd
Rövid hírek
A Jamal-Nyenyec Autonóm Körzetben elfogadtak egy új törvényt, melynek alapján azokon a területeken, ahol nemzetiségek élnek, a feliratokat (utcanévtáblákat, hivatalos szervek megnevezéseit, hirdetményeket) nemzetiségi nyelven is ki lehet tenni, sőt, az önkormányzatok az ügyeiket intézhetik nemzetiségi nyelven is. (Ugyanakkor úgy tűnik, az önkormányzatokat ezek egyikére sem kötelezi a törvény.) A Jamal-Nyenyec körzet területén két szamojéd (nyenyec, szölkup) és egy finnugor (hanti) nép él jelentősebb számban, együtt a lakosság 6%-át alkotják. (finugor.ru)
A csodálatosan csengő nevű Az Udmurt Köztársaság Oktatási Dolgozói Továbbképző és Átképző Intézete szemináriumot szervezett az udmurt wikipédia fejlesztésével kapcsolatban. A rendezvényt a Castrén Társaság támogatta. Sajnos forrásunk semmilyen konkrét előrelépésről nem számol be.
Az Én Udmurtiám rádió riportja arról számol be, hogy a háború alatt udmurt nyelvű háborús dalok nem keletkeztek. A magyarázat szerint azok a költők és zeneszerzők, akik erre alkalmasak lettek volna, vagy túl fiatalok voltak még, vagy már a fronton szolgáltak. A második világháborúról csak egy dal szól, az is egy színdarab betétdalaként keletkezett. A háború után már írtak ilyen tematikájú dalokat.
Érdekes fordulat történt a Murmanszki Területen, a Csigar réntartó-szövetkezet perében. A szövetkezetnél történt gazdasági csalásokkal kapcsolatban kihallgatott Ljubov Vatonent tanúból vádlottá kívánták átminősíteni, ő azonban kildini számi tolmácsot kért arra hivatkozva, hogy nem érti az orosz jogi kifejezéseket. A bíróság azonban nem adott hitelt állításának, mivel felsőfokú végzettsége van, diplomáját orosz nyelven szerezte, ráadásul közéleti tevékenységet is folytat, többször indult a lovozerói önkormányzati választásokon. Mindezekre hivatkozva a bíróság elutasította a kérést. (finugor.ru) Mindehhez hozzáfűzhetjük, hogy ha sikerült volna kildini számi tolmácsot keríteni, az sem sokat segített volna, hiszen a kildini számiban nincsenek meg a megfelelő jogi terminusok. (Meg lehetne persze alkotni őket, de a tanú/vádlott amúgy sem értené őket.)
A csodálatosan csengő nevű Az Udmurt Köztársaság Oktatási Dolgozói Továbbképző és Átképző Intézete szemináriumot szervezett az udmurt wikipédia fejlesztésével kapcsolatban. A rendezvényt a Castrén Társaság támogatta. Sajnos forrásunk semmilyen konkrét előrelépésről nem számol be.
Az Én Udmurtiám rádió riportja arról számol be, hogy a háború alatt udmurt nyelvű háborús dalok nem keletkeztek. A magyarázat szerint azok a költők és zeneszerzők, akik erre alkalmasak lettek volna, vagy túl fiatalok voltak még, vagy már a fronton szolgáltak. A második világháborúról csak egy dal szól, az is egy színdarab betétdalaként keletkezett. A háború után már írtak ilyen tematikájú dalokat.
Érdekes fordulat történt a Murmanszki Területen, a Csigar réntartó-szövetkezet perében. A szövetkezetnél történt gazdasági csalásokkal kapcsolatban kihallgatott Ljubov Vatonent tanúból vádlottá kívánták átminősíteni, ő azonban kildini számi tolmácsot kért arra hivatkozva, hogy nem érti az orosz jogi kifejezéseket. A bíróság azonban nem adott hitelt állításának, mivel felsőfokú végzettsége van, diplomáját orosz nyelven szerezte, ráadásul közéleti tevékenységet is folytat, többször indult a lovozerói önkormányzati választásokon. Mindezekre hivatkozva a bíróság elutasította a kérést. (finugor.ru) Mindehhez hozzáfűzhetjük, hogy ha sikerült volna kildini számi tolmácsot keríteni, az sem sokat segített volna, hiszen a kildini számiban nincsenek meg a megfelelő jogi terminusok. (Meg lehetne persze alkotni őket, de a tanú/vádlott amúgy sem értené őket.)
2010. április 19., hétfő
Breaking news: észt irodalmi est Szegeden
Sajnos csak most jutott el szerkesztőségünkbe a hír, hogy Szegeden ma Kortárs észt irodalmi kalauz stopposoknak címen észt irodalmi estet tartanak. A részletek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
