Kinek az aranya?

Mint arról korábban már a finnugor.blog.hu beszámolt, a pekingi orosz aranyak közül kettőt mordóviai sportoló nyert meg. Az észt Delfi portálon nyilatkozatot adó Jaak Prozes, a rokon népeket támogató Fennougria társaság elnöke szerint mordvin sportolókról van szó.

Prozes arra hívja fel a figyelmet, hogy Valerij Borcsin és Olga Kanyiszkina nem oroszok, ahogy az észt sajtóban megjelent, hanem erzák. (Az angol nyelvű wikipédia szócikkei ezt nem említik, de a megfelelő orosz nyelvűek Borcsinról igen. Mindkettőjükről van szócikk az erza wikipédiában is, de nemzetiségükről itt sem esik szó, csupán az szerepel, hogy a mordóviai sportot képviselik.) Prozes szerint az önálló állammal nem rendelkező kis népek számára sokkal nehezebb kijutni az olimpiára. Prozes felhívja a figyelmet arra, hogy míg a rokkantak számára van paralimpia, addig a nemzeti kisebbségeknek nincs olimpiájuk. Éppen ezért ilyen olimpia megrendezését ajánlja. Prozes sajnálja, hogy a jelenlegi helyzetben a sportolók nemzeti hovatartozásáról semmit sem tudni, időnként azt rejtegetniük kell. Prozes szerint azért is fontos lenne tudatosítani a sportolók nemzeti hovatartozását, mert ez is segítené az adott nép presztizsének növelését, s ezzel a kultúra és a nyelv megőrzését. Az erzák több aranyat szereztek, mint a finnek vagy az észtek, emlékeztet Prozes.

Jaak Prozes véleményének megértéséhez tudnunk kell, hogy egy észt mondja. A szovjet időkben az észt sportolók hiába nyertek olimpiai érmeket, azok a Szovjetunió eredményét növelték. Egyéniben elért győzelmeket még csak-csak ünnepelhettek az észtek (legalábbis maguknak érezhették a győzelmet), de csapatsportokban erre esélyük sem volt: ha egy-egy csapatba be is került egy-két észt játékos, a többi más nemuzetiségű (persze elsősorban orosz) volt. Az észtek sorsát méginkább átérezhetjük, ha belegondolunk, hogy lényegében csak a szovjetek szeszélyén múlt, hogy Magyarország formálisan önálló állam maradhatott: ha ez nem így lett volna, Arancsapatról nem is álmodozhattunk volna, legfeljebb arra lehettünk volna büszkék, ha Puskás Öcsi bekerül a szovjet válogatottba.

Prozes azonban nyilvánvalóan több dologban téved.

Először is téved abban, hogy a nemzeti kisebbségek elképzelt olimpiáját a paralimpiához hasonlítja. A paralimpián induló sportolók általában egyéni lehetőségeik, s így teljesítményük miatt nem mérhetők össze az egészséges sportolókkal, ezért nem indulhatnak az olimpián. A nemzeti kisebbségek tagjai azonban egyénileg éppen annyit nyújthatnak, mint a nagy és államalkotó nemzetek tagjai. Természetesen világos, hogy egy független Mordóvia minden sportágban képviseltethetné magát az olimpián, míg jelenleg csak azok a sportolói jutnak ki, akik az Oroszországi Föderáció szintjén is kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. Arra azonban, hogy érmet is szerezzenek, nyilvánvalóan csak nekik van esélyük. Ha tehát egy nemzeti kisebbséghez tartozó sportoló világszínvonalú teljesítményt nyújt, éppen akkora esélye van az éremszerzésre, mintha nemzete önálló állammal rendelkezne. Igaz, ezt az érmet nem nemzetállamuknak szerzik, de megszerzik.

A második tévedése az, hogy a nemzeti kisebbségek viszonya államukhoz különböző. Az észtek sosem érezték magukat szovjeteknek, pláne oroszoknak, sőt, mindig kifejezetten elhatárolódtak az oroszoktól, a Szovjetuniótól (Oroszországtól). Az oroszországi finnugorok többsége azonban nem így érez, hanem szívesen azonosul az orosz állammal, ünnepli ünnepeit, gyakran büszkén szolgál az orosz hadseregben, bármely oroszországi sportoló győzelmét a sajátjának érzi. Érdekes lenne tudni, mit gondolnak maguk az említett sportolók, de igen valószínű, hogy fel sem merül bennük, hogy az érmeket inkább nyerték volna Mordóviának (vagy egy erza államnak), mint Oroszországnak.

Prozes elfelejtkezik arról is, hogy egy, a nemzeti kisebbségek olimpiáján nyert érem nyilván sosem lenne olyan jelentőségű, mint a valódi olimpián szerzett érem.

Minden ember sok közösséghez tartozik. Természetesen vitatható, hogy egy egyén által elért siker a sok közössége számára miért éppen az állama számára jelent különös sikert. (Miért nem számolja senki, hogy pl. Magyarország érmei közül melyik megye hányat szerzett? Vagy ha a paralimpián Magyarország számára a vakok vagy a siketek nyernek sok érmet, miért nem jelent ez külön dicsőséget a vakoknak vagy a siketeknek?) Ez azonban így alakult. A rendszer olyan, hogy a sportolók az államukat képviselik. De az államon belüli kisebb közösségek nyilván tudatában vannak annak, hogy a sikeres egyének közülük kerültek ki. Az erzák nyilván tudják, hogy Valerij Borcsin és Olga Kanyiszkina erza. A presztízs hatása tehát érvényesülhet. Az azonban. hogy ez hogyan hat a nyelv és a kultúra megőrzésére, aligha befolyásolható, és ha valaki befolyásolhatja, azok a spotolók maguk. Kérdés azonban, hogy ők maguk fontosnak érzik-e ezt a kérdést egyáltalán.