Az önmagán kísérletező finnugrista – G. F. Müller esete az udmurt (votják) sámánnal

Egy korábbi írásomban már összefoglaltam az orosz birodalom megismerésére indított tudományos expedíciók történetét. A felfedező utak egyik finnugor vonatkozású epizódját most Gerhard Friedrich Müller 1743-ban írt (de csak 1791-ben publikált) művéből idézem. Müllerről és munkásságáról lehet tájékozódni az interneten, úgyhogy erre most nem térek ki. Íme, egy-két hely (további linkekkel) angolul, oroszul és mindkét nyelven.

G. F. Müller

A szerző itt tárgyalt műve csupán egy igen rövid útijelentés-féle, annál hosszabb viszont a címe. Nem lenne fontos idéznem, de olyan szép:

A kazanyi kormányzóságban élő pogány népek, úgymint a cseremiszek, csuvasok és votjákok leírása, élőhelyük, politikai berendezkedésük, testi és lelki adottságaik bemutatásával, milyen ruhát hordanak, miből és mivel táplálkoznak, kereskedelmükről és foglalkozásukról, milyen nyelven beszélnek, ügyességükről, tudásukról, a természeti és az általuk kitalált pogány vallásukról, valamint valamennyi szertartásukról, erkölcseikről és szokásaikról, mellékletben sok szó hét különböző nyelven, úgymint kazanyi tatár, cseremisz, csuvas, votják, mordvin, permi és zürjén és az Úrhoz imája, a miatyánk cseremisz és csuvas nyelvű fordításának közlésével.

Müller és társai javarészt kazanyi tartózkodásuk idején, finnugor adatközlők kifaggatásával szerezték nyelvi és néprajzi információikat. Néhány rövid kirándulásuk alkalmával azonban személyes tapasztalataikkal egészíthették ki a nagyvárosban hallottakat. A kutatókat nagyon érdekelték az őslakos népek hiedelmei. Müllernek végül egy votják sámánnal sikerült megismerkednie. Ez nem ment könnyen, mivel a helyiek igyekeztek kérdezősködését elhárítani:

„Egy bizonyos votják faluban láthattam egy votják tonát [sámánt], és megfigyelhettem varázslását. Noha más votjákoktól és a többi néptől is gyakran kérdezősködtem az ilyen varázslókról, de mindig azt mondták nekem, hogy abban a faluban nincsenek ilyen emberek, vagy hogy elmentek valahova, azonban kénytelen voltam megparancsolni, hogy erőszakkal keressék meg a votják tonát. Ezek az emberek nagyon félnek, nehogy tonáik vélt szentségét valami kétségessé tegye.”

Jó okuk volt az óvatosságra, mivel Müller nagy gyanakvással figyelte sámánjaik tevékenységét:

„Az említett tona a Szamaran-Pilginek nevezett nagy faluba való volt… Azt mondta, hogy körülbelül hatvan éves. Sötétvörös szakálla volt, és a testvéreihez képest sokkal ravaszabb a tekintete. Ez alkalommal, amennyire csak tudtam, fontos embernek mutattam magamat, nehogy rájöjjön, hogy csak beszélgetés vagy tudományának kipuhatolása céljából hívattam.”

Az első próbatétel keretében a tudományos kutató azt szerette volna megtudni, ki lopta el a poggyászát:

„Tulajdonképpen a következő okból hívattam: miközben az előző szálláshelyemről a mostanira utaztam, eltűnt néhány holmim. Bár úgy gondoltam, hogy természetesen a kocsisok lopták el a szánból, azonban azt szerettem volna, hogy nevezze meg a tolvajt, hogy visszakaphassam a holmijaimat. Ezért a varázsló kért tőlem egy kevés tubákot, azt a bal tenyerébe vette, és ujjaival körbesúrolgatta, azután jobb kezének ujjaival is, egy kicsit nagyobbítva a kört. Úgy tűnt, hogy ezenközben le nem véve szemét, mereven nézte a tubákot, majd feltételezhetően azért, hogy a kocsisokat mentesítse a felfedezett lopás gyanúja alól, azt mondta, hogy az a holmi az előző faluban felejtődött, ahol új fogatokat fogadtunk, és a gazda, akinél éjszakai szállást vettünk, nagyon sajnálja, és azt szeretné, hogy a holmit elvigyék.”

Müller rosszindulata kitűnik abból is, hogy nemcsak a kocsisokat gyanúsítja lopással, hanem a sámánról is feltételezi, hogy összejátszik a tolvajokkal. Ezután újabb próbát tett a varázslóval:

„…még egyszer próbára akartam tenni ennek a látnoknak a tudományát, és azt mondtam, hogy kegyetlen szúrást érzek, és szeretném tudni, mivel gyógyulhatnék ki belőle.”

A sámán igyekezett elhárítani a felkérést, és a szomszéd tatár falu mohamedán papját ajánlotta maga helyett. Ezt Müller személyes sértésnek vette:

„Ez a varázsló vagy tona talán azt gondolta, hogy én mint hitetlen nem vagyok méltó az ő segítségére, vagy talán félt a maga gyógyszereivel gyógyítani engem, nehogy azok hatástalansága esetén megbüntessék…”

Végül, a kutató erőszakosságát látva, a sámán nem mert tovább ellenkezni. Következzék tehát a gyógyító szertartás leírása:

„Ettől függetlenül mindent megpróbáltam, és hízelgéssel meg erőszakosan is próbáltam rávenni, bizonygatván, hogy csakis benne reménykedem, míg csak nem kért egy kupa bort. Amint odaadták neki a kupa bort, megkérdezte a nevemet. Nem az igazi nevemet mondtam meg neki, hanem ami éppen eszembe jutott. Ő ezt elhitte, fogott egy kést, és egy bizonyos ideig kevergette a bort a kupában, belebámult, és valamit érthetetlenül mormolt. Ezután innom adott a kupából, mintha az valami orvosság lenne. Csakhogy én nem tudtam rászánni magam, hogy megigyam azt a bort, inkább megkértem, hogy ő igya meg helyettem, amit ő szívesen meg is tett, biztatott, hogy ez nem számít, és a fájdalom pár óra múlva megszűnik.”

A leírást végül Müller azzal zárja, hogy véleménye szerint ez az egész egy nagy csalás.
Vajon mit mondott volna, ha megissza a bort is? Lehet, hogy egyszerre kigyógyult volna összes nem létező bajából is…