Távoli Kaurismäki-reminiszcenciák

Bohémélet – Örkény István Színház, Budapest

Az Ascher Tamás rendezte előadás nem a Puccini-operára, és nem is az annak alapjául szolgáló Murger-regényre hivatkozik, hanem Aki Kaurismäkit nevezi meg szerzőként, akinek filmforgatókönyvéből Gáspár Ildikó dramaturg készítette a magyar színpadi adaptációt.

Egyre gyakrabban találkozhatunk a színházakban filmes alapra építő produkciókkal: úgy tűnik, friss darabot keresve sokan találnak rá egy-egy – hazai színpadot még meg nem járt – filmforgatókönyvre. Az alkotók számára a filmes alapanyag fontos vonzereje ­lehet a szakmai kihívás – egy másik műfaj eltérő lehetőségeivel és eszközeivel közelíteni a mozgóképről maradandóvá vált élményhez –, a színházak számára pedig csábítólag hathat, hogy egy-egy emlékezetes címmel megszólíthatják és behívhatják a színházba az adott kultfilm rajongótáborát is.

Az Örkény Színház új bemutatójával kapcsolatban azonban az utóbbi feltételezés aligha jöhet szóba: a Kaurismäkik (Aki és fivére, Mika) filmjeinek valószínűleg mikroszkopikus méretű a rajongótábora Magyarországon. (Aki Kaurismäki legutóbb vetített két produkcióján, A múlt nélküli emberen és a Külvárosi fényeken, amelyek valószínűleg az eddigi életmű csúcsát jelentik, vetítési időszakuk kezdetén hatod-, illetve nyolcadmagammal ültünk a neves budapesti mozi nézőterén.) Külföldön egyébként már korábban is született színpadi feldolgozás Kaurismäkinek a klasszikus művet kortársias és kelet-európaias környezetbe helyező emlékezetes meséjéből (sőt, a Faust-parafrázissal eljátszó, nagyszerű Bérgyilkost fogadtamból is).

Az Örkény Színház előadásának szerkezete arra épül, hogy a szereplők egymást narrálják, jelenetenként és figuránként váltakozva. Elbeszélés és megmutatás úgy szövődnek egybe, hogy a jelenetben játszó színészek gesztusai vagy egy az egyben lefedik az elhangzó szöveget, többször ironikus gesztusokkal reflektálva rá, vagy pedig éppen eltérő reakciót mutatnak az elhangzottaktól, ami olykor szintén humorforrássá képes válni.

Az alkotók – Kaurismäki szelleméhez is messze hűséges módon – bizonyára kerülni akarták a szentimentális felhangokat, s nyilván való az is, hogy nem állt szándékukban a naturalizmust kísértő eszközökkel színpadra hívni az ismert történetet. Az előadás játékosságát értékelve (és a filmmel semmiféle értelmetlen összehasonlítással nem próbálkozva) azt azonban mégiscsak az alapanyag veszteségeként kell számon tartanunk, hogy – bár törekedni látszik erre is – nem közelíti meg azt a fajta lebilincselő, egyszerre szeretettel és humorral teli láttatásmódot, ami a Kaurismäki-film(ek) meghatározója. A színpadon mindig történik valami, mindig beszélnek valamit – a finn rendező filmjeiben meghatározó hatásúak a csöndek, a lassúság, a puritán letisztultság. Ettől azonban, ha más-más formanyelven is, még vihetne egy irányba a színpadi és a filmbeli figurák útja. A színpadon azonban a történet kanyarog és bujdokol a sok jelenet között és mögött, nincsenek nagy pillanatok sem a barátságban, sem a szerelemben, sem a halálban. Ez a közelítésmód visszafogja a főszereplőket is (Széles László, Debreczeny Csaba, Csuja Imre, Hámori Gabriella). Baudelaire kutya szerepében Takács Nóra Diána kapott leginkább lehetőséget arra – s a színésznő nagyszerűen él is vele –, hogy egyszerre legyen játékos, szellemes, érzelmes és szeretetre méltó. S éppen ez az, amire ez a történet leginkább fogékonnyá tesz.