2008. október 29., szerda

Villámhírek az ura-listről

A Johanna Laakso által fennrtott ura-list levelezőlistán Esa-Jussi Salminen néhány új, finnugor tematikájú honlapról számol be.

Megújult az Udmurt Köztársaság Nemzeti Könyvtárának honlapja. (Sajnos igen kevés információt találhatunk udmurt nyelven (ennél sokkal gazdagabb az angol változat), és az udmurt nyelvű gyűjteménynek sem szentelnek külön lapot. Szó esik arról, hogy elektronikus katalógusuk tartalmaz minden, a könyvtár állományába 1995 után bekerült anyagot, de úgy tűnik, ehhez nem lehet az interneten keresztül hozzáférni.)

Az ufai Ajdar Huszainov honlapján az oroszországi nemzetiségi irodalmi művveket kezdte gyűjteni, igaz, csak orosz fordításban. Igaz, eddig mindössze néhány baskír mű és egy, a kalmük
irodalmat bemutató oldalra mutató link szerepel a gyűjteményben. A honlapról azonban eljuthatunk olyan oldalakra is, ahonnan baskír nyelvi kurzus található le, ill. ahol emellett baskír nyelvtannal is szolgálnak, és amelyik baskír–orosz szótárt tartalmaz.

Megoldódtak az udmurtológiai fórum problémái, az oldal újból működik. (A fórum egyébként szinte kizárólag orosz nyelvű.)

Új finnugrisztikai honlap indult: http://finno-ugry.ru/. Az olvasó az orosz, az angol és az udmurt verziót választhatja, mindhárom esetben orosz nyelvű lapokat kap.


Mint arról korábban a finnugor.blog.hu is beszámolt, megjelent finnül Szergejn Csavajn, a mari íróklasszikus Elnet című regénye (lényegében főműve). A regényről (finnül) olvashatunk a kiadó honlapján. (Sajnos a mű nem tölthető le.)

Cserebere a Finn-öbölben

Észtország európai uniós csatlakozása (2004) óta Finnország és Észtország között erős gazdasági kapcsolatok szövődtek. A két szomszédos ország közötti, értelemszerűen elsősorban Észtország északi partvidékére és Dél–Délkelet-Finnországra kiterjedő kereskedelem azonban sokkal régebbi időkre nyúlik vissza, több mint hétszáz évvel ezelőttre. Már középkori iratokban is lehet utalásokat találni arra, hogyan szövődtek ezek a kapcsolatok egyes személyek vagy egész családok között, pl. az 1300-as évekből származó feljegyzések szerint a Vyborg környéki parasztok eljutottak áruikkal Tallinnba és Észtország északi partvidékére, Virumaa megyébe. A kis finn szigetekről érkezők hallal és „fókatermékekkel” kereskedtek. (Talán nem véletlen, hogy a Balti-tengeren közelekedő egyik, korában finn, ma finn-észt tulajdonú, nagy hajótársaság emblémája is egy fóka.) A kedvezőbb mezőgazdasági feltételekkel rendelkező észtek cserébe terményeket, elsősorban gabonát és később krumplit tudtak felkínálni. Emellett gyapjú és kézművestárgyak is gazdát cseréltek. A materiális dolgokon felül a kereskedelemben résztvevők kulturálisan (és minden bizonnyal nyelvileg) is hatottak egymásra. Például a finnek észt kereskedőpartnereiket seprának nevezték, amely az észt sõber ’barát’ szóból származik. A pletykák mellett hajózási, halászati és háztartási praktikákat is megosztottak egymással a piacozók.
A kapcsolatok Észtország szovjet megszállással 1939-ben megszakadtak, és bár a két ország közötti viszonyok hamarabb normalizálódtak, ez a hagyományos kereskedelmi forma csak 2000-ben született újjá, amikor Mahuban és Kundában Sõbralaatot, vagyis barátságpiacot rendeztek. Emellett a rannalaat ’parti piac’, silgulaat ’heringpiac’ és a Saaremeeste pühad ’a szigetiek ünnepe’ elnevezések is használatosak (voltak). A következő fesztiválra 2002-ben Klamilában, Finnországban került sor, majd 2004-ben Kundában, 2006-ban megint az északi szomszédnál, Haminában gyűltek össze a „barátok”. Idén júliusban ismét Kundában rendezték meg a barátságpiacot, összekapcsolódva Észtország 90. születésnapjához kapcsolódó rendezvényekkel. A legenda szerint ezen a fontos napon még a fű sem nőtt.

A 2008-as kundai Sõbralaat eseményeiről napi lebontásban fényképeket is láthatunk a következő honalpon: http://www.kundalinnaklubi.ee/index.php?option=com_expose&Itemid=85, illetve egy rövid ízelítő videót:

http://www.kundalinnaklubi.ee/index.php?option=com_content&task=view&id=56&Itemid=78

A posztban felhasznált információk forrásául a következő honlapok szolgáltak:

http://www.kundalinnaklubi.ee/index.php?option=com_content&task=view&id=35&Itemid=52

http://www.seprat.net/?navi=0,97

2008. október 27., hétfő

Hány uráli nép van? 1. Finnek, karjalaiak, inkeriek, torniovölgyiek

Amikor uráli népekről és nyelvekről beszélünk, akkor a nem uralisták természetes igénye, hogy egyszerű és világos kérdéseikre egyszerű és világos válaszokat kapjanak. Ilyen kérdés például az, hogy hány uráli nép vagy nyelv van. Erre a kérdésre azonban nem olyan egyszerű a válasz. Már korábban is többször utaltunk , hogy nem egyértelmű, hogy a csángók a magyar nép részét, vagy vele szoros közeli rokonságban álló önálló népet alkotnak-e. Új sorozatunkban rámutattunk, hogy a helyzet más népek esetében sem egyszerű, sőt, ennél sokkal bonyolultabb lehet.

Elvi alapok

A nyelvészetben nincs egyértelmű módszer arra, hogy elkülönítsük a nyelvet a nyelvjárástól, azaz hogy két különböző nyelvváltozatról meg tudjuk mondani, hogy egy nyelv két nyelvjárásáról vagy két közeli rokon nyelvről van-e szó. Az elkülönítésben sokszor nyelven kívüli tényezők is szerepet játszanak.

Gyakran igen eltérő nyelvváltozatokat tekintünk egy nyelv nyelvjárásainak. Európában példáaul a német s az olasz nyelvjárások igen eltérnek egymástól, mégsem tekintjük külön nyelvnek őket. Ennek az az oka, hoyg közös irodalmi nyelvet használnak. Az északnémet nyelvjárások például közeleb állnak a hollandhoz, mint az irodalmi némethez, mégsem tartjuk őket holland nyelvjárásoknak, és a hollandot sem tartjuk a német egy változatának. Korábban hasonló volt a helyzet Spanyolországban, ahol a hivatalos politika a katalánt nyelvjárásnak tekintette: ma már nem csak a katalán, hanem a galego önálló nyelv voltát is kezdik elismerni.

Máskor igen hasonló nyelvváltozatokat tartunk külön nyelvnek. Jó példa erre a cseh és a szlovák. Ezek annyira közel állnak egymáshoz, hogy egyes lapokban a cseh szerzők a cseh, a szlovák szerzők a szlovák irodalmi nyelvet használva publikálnak, miközben nyelvjárásuk mindkettőtől eltérhet (vagy éppen a kettő között állhat). Déli szomszédainknál korábban szerb-horvát (horvát-szerb) nyelvről beszéltek, ma már a szerb és a horvát mellett bosnyákról, sőt, montenegróiról is szó esik.

Ráadásul ezeknél a nyelveknél nem arról van szó, hogy a magukat szerbnek, horvátnak, bosnyáknak vagy montenegróinak vallók más nyelvet beszélnének (nyelvjárási különbségek vannak, de ezek nem esnek egybe az etnikai különbségekkel), hanem arról, hogy a nyelvtől független okokból (vallás, államhoz tartozás) magukat különböző néphez tartozók igyekeznek a nyelvüket különbözőnek mutatni, sőt, megváltoztatni (pl. új szavak alkotásával). Ezért szokás mondani, hogy a nyelv: egy nyelvjárás flottával és hadsereggel.

Ma általában azt szoktuk mondani, hogy mindenki ahhoz az etnikai vagy nyelvi közösséghez tartozik, amelyhez tartozónak érzi, vallja magát. Ám ez sem mindig használható szempont, hiszen gyakran a beszélőknek nincs is véleményük erről a kérdésről, hiszen nem is gondolkodnak ilyen kategóriákban, nem érzik szükségét nemzetiségük vagy nyelvük meghatározásának.

A következőkben egyik esetben sem szeretnénk érvelni egyik vagy másik megoldás mellett. Célunk mindössze, hogy rámutassunk, milyen bonyolultak is lehetnek ezek a kérdések.

A finnek

A finnek esete már önmagában sem olyan egyszerű, mint a magyaroké. Amióta a magyarokról adataink vannak, mindig viszonylag egységes etnikumot alkottak, és mindig magyaroknak hívták magukat. (Ez az önenevezésük igen régi lehet, hiszen etimológiailag összefügg a manysik önelnevezésével.) Ezzel szemben a finnek ezer évvel ezelőtt nem alkottak egységes népet. A mai finnország déli részére kétfelől telepedtek be: keletről, a mai Szentpétervár területe felől, illetve nyugatról, a mai Nyugat-Észtországból. Folyamatosan terjeszkedtek délről északra, ill. az ország belseje felé. Az ország közepén, ahol a két csoport találkozott, igen éles nyelvjárási határ húzódott: bár a különbségek részben kiegyenlítődtek, az erős különbség még ma is megfigyelhető. Közös etnikai tudatuk nem volt, törzsek, területek szerint nevezték meg magukat. A suomi, a finnek mai önelnevezése az egyik ilyen csoport neve volt. (Ez a törzs a mai Turku környékén élt, ezt a területet mai is Varsinais-Suomi-nak, azaz tulajdonképpeni Suominak nevezik. Magyarra a terület nevét időnként tulajdonképpeni Finnországnak fordítják, de ez téves, hiszen a tulajdonképpeni jelző a Suomi elnevezésre vonatkozik: sosem volt olyan idő, amikor csak ezt a területet nevezték Finnországnak.)

A középkorban Turku volt az országrész központja (Finnország ekkoriban a svéd korona alá tartozott), itt alakult ki a finn írásbeliség, itt fordították finnre a Bibliát, ennek a területnek a nyelvjárása lett az irodalmi nyelv. Amikor a 19. század elejére Finnország orosz fennhatóság alá került és megkezdődött a finn nemzeti ébredés, szintén ez a nyelvjárás játszott központi szerepet. Idővel (különösen a Kalevala sikerének hatására) egyre több keleti elem is került az irodalmi nyelvbe: a mai finn irodalmi nyelv egy olyan nyelvváltozat, amelyet senki nem használ a mindennapos kommunikációban. A finn nyelvjárások ettől többé-kevésbé eltérnek, de általában jóval inkább, mint a magyar nyelvjárások.

A karjalaiak

A karjalaiak meghatározása még nehezebb, mint a finneké. A probléma gyökere az, hogy eleve több területet neveznek Karjalának. A történelmi Karjala magában foglalta a mai Finnország Észak-Karjala és Dél-Karjala nevű megyéit, Észak-Savo megye keleti, Dél-Savo megye déli és Kymeenlaakso megye keleti részeit, a karjalai földszorost (Szentpétervár és a mai finn határ közötti területet), illetve a mai Karjalai Köztársaság jelentős (déli) részét. Mindenből látszik, hogy jelenleg Finnország két megyéje és az Oroszországi Föderáció egy köztársasága is a a Karjala nevet viseli.

Még bonyolultabb kérdés a karjalai nyelv kérdése. A karjalai földszorosban beszélt nyelvjárásokat a finn nyelv délkeleti nyelvjárasi közé sorolják. Ugyanakkor a karjalai nyelvhez sorolt nyelvjárások is, akárcsak a finn nyelvjárások, erősen különböznek egymástól. (A besorolásban talán a beszélők vallása is szerepet játszott: a finnek túlnyomóan evangélikusok, a karjalaiak ortodoxok.)

A tulajdonképpeni karjalainak nevezett nyelvjárásokat Karjalai Köztársaság északi felében beszélik. A terület legészakibb részén, a Fehér-tengeri Karjalában beszélt nyelvjárások nagyon közel állnak a szomszédos finn nyelvjárásokhoz: sokkal közelebb, mint a többi karjalai nyelvjáráshoz. (A felosztás tehát ez esetben nem nyelvi, hanem földrajzi–politikai.) Mielőtt a helyzet túl egyszerűnek tűnnék, megjegyzendő, hogy a Kalevala elsősorban erről a területről származik, a finn eposz tehát származását tekintve karjalai, születését és karrierjét tekintve viszon finn: ráadásul Finnországban sokkal nagyobb hatást gyakorolt, mint Karjalában.

Erős vepsze hatás érződik a Ladoga-tótól keletre beszélt olonyeci (aunusi) karjalaiban, más néven livviben, illetve az Onyega-tótól nyugatra beszélt lűd nyelvjárásban. Ez a két nyelvjárás olyan messze áll a tulajdonképpeni karjalaitól, de egymástól is, hogy időnként nem is a karjalai nyelvjárásainak, hanem önálló nyelvnek tekintik őket.

A karjalaival kapcsolatos bonyodalmak azonban ezzel még nem értek véget. A sztolbovói béke után az Oroszországtól Finnországhoz csatolt területeken a svédek erőszakos térítésbe kezdtek, és az ortodox karjalai lakosságra az evangélikus hitet próbálták rákényszeríteni. Ennek következtében a karjalaiak tömegesen szöktek át Oroszországba, ahol Tver városának környékén (Moszkvától 150–200 km-re északnyugatra), főként a mai Tveri Terület területén telepedtek le. Őket nevezik tveri karjalaiaknak. Nyelvileg a tulajdonképpeni karjalaiak déli csoportjához tartoznak, de földrajzilag igen távol állnak tőlük. A többi karjalaitól elszigetelten élnek, a huszas–harmincas években saját nemzetiségi körzetük volt. Éppen ezért – a karjalai karjalaiak egyes csoportjaival való nyelvi hasonlóság ellenére – önálló népnek tekinthetik magukat.

Az inkerik

Az inkerik csoportja szintén a sztolbovói békének köszönhetően született meg. A finn-öböl déli része is a svédek kezére került, és a Narva és a Néva folyó kezé eső területre evangélikus hitű finneket telepített be. A terület azonban már a 18. század elején visszakerült Oroszországhoz, és az inkerik kapcsolatai gyengültek Finnországgal (habár a század végére Finnország is Oroszországhoz került, az inkerik nem tartoztak a Finn Nagyhercegséghez). Az inkerik így kiestek a finn történelemből, a finn nemzettudat formálódásának folyamatából. Ennek ellenére 1990 után a Visszatérési törvény értelmében visszaköltözhettek Finnországba. (A visszaköltözők többsége viszont már csak oroszul beszélt, és súlyos beilleszkedési problémákkal küzdött meg Finnországban.)

A torniovölgyiek

A Tornio folyó képezi északon Finnország és Svédország határát (1809 óta, amikor Finnország ot Oroszországhoz csatolták). Mindkét oldalon igen hasonló nyelvjárást, a finn nyelv északi nyelvjárásait beszélik. A határ két oldalán beszélt nyelv tehát nem mutat jelentős különbséget. Csakhogy a határ svéd oldalán hivatalos nyelvként a svéd, a finn oldalán a finn irodalmi nyelvet használták. A svéd oldalon lakók svéd nyelvű oktatásban részesültek, a finn irodalmi nyelvvel nem ismerkedtek meg. A nyolcvanas években két, helyi nyelvjárásban írt regény jelent meg, 2000-re bibliafordítás is készült. Az ezredfordulón megváltozott Svédország politikája és az érintett területen lehetővé tették mind a finn irodalmi nyelv, mind a helyi nyelvjárás hivatalos használatát.

A torniovölgyiek nyelvüket meänkielinek, azaz 'a mi nyelvünk'-nek hívják. Vitatható, hogy ez önálló nyelv-e (hiszen nem különbözik jelentősen a szomszédos finn nyelvjárásoktól), de el kell ismerni, hogy a torniovölgyiek nem használják, esetleg nem is ismerik a finn irodalmi változatát, hanem hivatalosan is saját nyelvjárásukat használják (ha nem a svédet). Mivel pedig a nyelvjárásból hivatalos nyelv fejlődött, akár önálló nyelvnek is tekinthető.

2008. október 24., péntek

Angol utazók Oroszországban – hírek a finnugor népekről


Június 27-ei rénhírünkben foglalkoztunk Siegmund Herberstein moszkoviai utazásaival és az élményeiről írott műve (Rerum Moscoviticarum Commentarii) rendkívüli sikerével.

1553-ban, nem sokkal a nevezetes könyv megjelenése után tengerre szálltak a kíváncsi angolok, hogy a Skandináv-félszigetet megkerülve az Északi Jeges-tengeren át behajózzanak az Ob tölcsértorkolatába, és a folyón fölfelé haladva elérjék Kínát, a mesés gazdagság honát. A dolog persze nem volt ilyen egyszerű. Már Herberstein híradása is téves volt: az Ob nem a Kínai-tóból ered. Sőt, olyan, hogy Kínai-tó, nincs is. Az északi útvonal felderítése számos angol hajós életébe került, mire bizonyossá vált, hogy Kínába így nem lehet eljutni. Rendkívüli haszonnal kecsegtetett azonban az angol–orosz kereskedelmi kapcsolatok kiépítése is: az áldozat mégsem volt hiábavaló. Oroszországot keresztül-kasul bejárták az üzletelő angol ügynökök és a királyság diplomatái: beszámolóikban itt-ott finnugor vonatkozású adatokra is bukkanhatunk.


1553-ban Hugh Willoughby vezetésével indult útnak három angol hajó. Egy szörnyű vihar szétszakította a csapatot: Willoughby két hajóval egy öbölbe húzódott, míg az expedíció alvezére, Richard Chancellor a harmadik hajóval a nyílt tengeren maradt. Ő járt jobban: a két sértetlenül horgonyzó hajóra és a megfagyott tengerészekre egy év múlva egy orosz halász bukkant rá. Chancellor a Kola-félszigetet megkerülve behajózott a Fehér-tengerre, és kikötött Arhangelszkben. A távoli vendégek híre eljutott Moszkvába is: Rettegett Iván maga elé rendelte az angolokat.


Richard Chancellor 1554-ben sikeresen visszatért Angliába. Rá egy évre újra hajóra szállt, ismét Moszkovia felé. Megérkezésekor hírt kapott Willoughby és két hajója megtalálásáról is. 1556-ban, hazafelé tartva a megtalált hajókat is fölszerelte, személyzettel látta el, és így már öt hajóval indult vissza Angliába. Saját három hajója útközben különböző helyeken elsüllyedt vagy eltűnt, utoljára az a hajó futott zátonyra Skócia partjainál, amelyen ő maga is utazott. Chancellor életét vesztette, az expedícióból csak Willoughby megtalált két hajója érte el London kikötőjét.


Az angol–orosz kereskedelmi kapcsolatok kibontakozásával tovább ne foglalkozzunk, nem vág érdeklődési körünkbe, egyébként pedig bőséges szakirodalma van. Moszkva Zarjagyje negyedében járva azért emlékezzünk meg a hősökről, ne hagyjuk ki az angol kereskedők házának megtekintését.


Az angol utazók beszámolóit lapozgatva, először Anthony Jenkinsonnál bukkanhatunk finnugor vonatkozásokra. Jenkinson 1558–1572 között többször bejárta a Moszkvából Perzsiába vezető útvonalat. A Volgán hajózva útitársaitól hallott a mordvinokról is. Megtudta róluk, hogy pogányok, erdőkben és pusztaságokban laknak (ez utóbbi talán azt jelenti, hogy településeik igen távol voltak egymástól), városaik és házaik nincsenek (mármint olyan házaik, mint az Angliában szokásosak). Jenkinson információit Abraham Ortelius felhasználta 1570-ben publikált térképén. A térkép korabeli társaihoz hasonlóan feltünteti Jugriát ((Ioughoria), Permiát, „Ceremiss lowgovoi”-t és „Ceremiss gorni”-t, valamint Ioughoria mellett egy szép rajzot is találunk a „Zlata baba”-ról.


Az angol kereskedők és diplomaták oroszországi élményeiről az interneten a Vosztocsnaja Lityeratura című orosz honlap tájékoztat, amely ábécé-rendben tárgyalja az Oroszországot felkereső utazók, felfedezők életét, és részleteket közöl útleírásaikból és úti leveleikből is.


Jenkinson után Jerome Horseynál is találunk rövid utalást a finnugorokra: arról ír, hogy a „Zavaros idők”-ben a lengyel-litván betolakodók ellen harcoló oroszokat mordvin és cseremisz csapatok is támogatták.


A leginkább figyelmünkre méltó hírekkel Giles Fletcher szolgál. Az angol utazók közül ő volt a legműveltebb: Etonban és Cambridge-ben végezte iskoláit. Oroszországi tapasztalatairól rendkívül alapos művet hagyott ránk. Címe: Of the Russe Common Wealth (London, 1591., reprint: 1966.) Könyvében az orosz exportról is ír. A legfontosabb exportcikknek a mézet, viaszt, faggyút és a prémet nevezi. Értesülései szerint a méz Mordvinföldről, a kadomi cseremiszektől, Rjazany, Murom és Kazany vidékéről érkezik. A mordvinokat és a cseremiszeket a tatárok közé sorolja. (A finnugor és török népek keverése hasonló küllemük, öltözködésük és szokásaik miatt ebben a korban általános volt. Zalánkeméni Kakas István pl. Kazanyt a cseremisz tatárok fővárosának nevezi.) A mordvinokról azt írja Fletcher, hogy a tatárok közül ők a legvadabbak. Ez az információ a 10. századi muszlim utazók hírei között bukkan föl először, s a következő évszázadokban is rendre találkozhatunk vele. Nyilvánvaló, hogy ez a környező népek véleményeként került a híradásokba. Még arról is értesülünk, hogy a mordvinok egyistenhívők, de legfőbb istenük mellett tisztelik az élőlények szellemeit is. Az elhunytak emlékére lovat áldoznak. A feltorolt ló bőrét a sírra helyezik.


Giles Fletcher a komi-zürjéneket permjákoknak nevezi. Ír a szamojédokról is. Népnevüknek az oroszok körében élő naiv magyarázatát is közli: a szamojéd önevőt jelent. Információi szerint az obdorszki területen, az Ob torkolatának közelében található a Zlata baba nevű bálvány – egy asszony, karján gyermekkel –, amelynek közelében összegyűlnek az obdorszki szamojédok, hogy a halászat, a vadászat vagy a távoli utak sikeréért fohászkodjanak hozzá. Az obdorszki szamojédok rénszarvasbőrbe öltözöttek, fekete hajúak, a férfiak a természet által szakálltalanok, ezért az idegen nehezen különbözteti meg a férfiakat a nőktől. Vándorló életmódot folytatnak, nincsenek házaik, termőföldjeik. Közösségeiket a papok vagy sámánok vezetik (Papa or Priest). A Zlata babát más szerzők az obi-ugorok bálványának tartják, így elképzelhető, hogy a Fletchernél szereplő obdorszki szamojédok valójában obi-ugorok. E népek összekeverése sem ritka a korai forrásokban.


Giles Fletcher művének sorsa is nagyon tanulságos: a könyv kinyomtatott példányait az angol kereskedők moszkvai társasága (Muscovy Company) igyekezett eltüntetni, attól félvén, hogy ha az oroszok kezébe jut, akkor vérig sértődnek birodalmuk nem túl hízelgő leírásán. És valóban: a 257 év múlva, 1848-ban elkészült első orosz fordítást a cári cenzúra betiltotta, a könyvet elkobozták.


Végezetül megemlíthetjük még John Perryt, Nagy Péter orosz cár angol barátját, aki 1698-ban különböző mérnöki feladatok ellátására érkezett Oroszországba. A Volga–Don csatorna építkezését irányítván találkozott mordvin munkásokkal is. Perry arról is tud, hogy a mordvinok és a cseremisz tatárok tiltakoznak a kereszténység rájuk erőltetése ellen.

2008. október 23., csütörtök

Hírcsokor a finugor.ru-ról

A Rokon Népek Napjai keretében Sziktivkar lakói október 20 és 22 között az oroszországi kis finnugor népekről nézhettek meg kilenc dokumentumfilmet. A hír szerint a szentpétervári Etnosz filmstúdió filmjei a vótokról és az izsórokról szólnak, más népekről nem történik említés.
A fesztivált zenei műsor nyitotta meg, melyen több finnugor nép népdalai is felcsendültek. Sajnos Magyarországon a finnugor népekről alig láthatunk dokumentumfilmeket, még a Rokon Népek Napja alkalmából sem.

(Forrás)

Mint arról korábban beszámoltunk, joskar-olai városi bíróság felmentette Valerij Tanakov mari papot, akit az ügyészség etnikai gyűlölet szításával vádolt. Újabb fejlemény, hogy a pap ügye ismét a bíróság elé került (igaz, az új hír szerint keresztneve Vitalij, nem pedig Valerij). Tanakov könyvét korábban a Nyizsnij Novgorodi, a szaranszki és a joskar-olai egyetem szakértői is rtalmatlannak nyilvánították, de az ügyészség nem adja fel és újabb vizsgálatot követel, ezúttal Moszkvában. A vizsgálat eredményére legalább hat hónapot kell várni.

(Forrás)

Kudimkarban már nincs olyan iskola, ahol komi-permjákul tanulnának (azaz ahol akár tantárgyként tanulható lenne a komi-permják nyelv). Az egész komi-permják körzetben csak az iskolások ötöde tanul komi-permjákul, miközben a lakosság kb. 60%-a komi-permják. Csak a legeldugodtabb falvakban maradtak meg a komi-permják órák. A problémával már foglalkozik a Permi Kraj szövetségi tanfelügyelője. (Kíváncsian várjuk az intézkedéseit.)

(Forrás)

Az Oroszországi Posta Mariföldi részlege nem hajlandó mari feliratú képeslapokat forgalmazni, és a tájékoztató feliratokat sem függesztik ki mariul, habár az a Marij El államnyelve. (Sajnos a hírből nem derül ki, hogy ki és milyen formában kezdeményezte a képeslapok forgalmazását, ill. a mari nyelvű tájékoztató feliratok kitételét.)

(Forrás)

Az izsevszki Šudon Korka (Játszóház) Klub első őszi rendezvényét a Kuzebaj Gerd Óvodában tartották. Az est atrakciója Tilári Gábor és Vajda Zsuzsa bábműsora, Az égig érő fa volt. Az előadás magyarul folyt, csak a legfontosabb kifejezéseket fordították udmurtra. A városi udmurt gyerekek helyzete nehéz, anyanyelvüket általában csak szűk családjukban használhatják. Ezért fontosak az udmurt óvodák, a gyerekek nem érzik magukat furcsa csodabogaraknak, ha udmurtul beszélnek.

(Forrás)

Mint arról korábban beszámoltunk, Vlagyimir Torlopov, a Komi Köztársaság elnöke bejelentette, hogy 2009 a komi nyelv éve lesz. Szóltunk már Sziktivkar városképéről is. Október 23-án összeül a Komi vojtir (Komi nép) mozgalom éves konferenciája, melynek fő témája idén Sziktivkar nemzeti színezetének kialakítása és otthonossá tétele lesz. A javaslatokat fogadnak el arról, hogy miként őrizzék meg és fejlesszék a hivatalos nyelvek (azaz az orosz és a komi) együttes használatát 2009 és 2011 között, miképpen alakítsák a várost olyan kulturális térré, melyet nemzeti jellegét a komi nyelvnek és a komi motívumoknak, díszítőelemeknek használata jellemez. A gazdaság állami és magánszereplőinek javasolják komi nyelvi és vizuális elemek használatát saját termékeik forgalmazásakor (a termékek elnevezésében, reklámokban, a termékek feliratain) a köztársasági, a szövetségi és a nemzetközi piacon egyaránt. (A komi nyelv ilyen használata nem öncélú, hanem emeli a nyelv presztizsét is.)

(Forrás)


Az udmurt Pen-klub tagjai Franciaországba látogattak abból az alkalomból, hogy kiadtak egy francia versesválogatás-kötetet.

(Forrás)

Kb. hatvan Moszkvában dolgozó külföldi diplomata ismerkedett a Komi Köztársasággal október 15-én a Komi Köztársaságnak a föderáció elnökéhez rendelt képviseletén. Vlagyimir Torlopov komi elnök a köztársaság külkapcsolatairól beszélt. A köztársaság tagja a Barents Euroarktikus Régió Tanácsának. Az elnök kiemelte a technológiai újítások bevezetésére, az infrastruktúra fejlesztésére és a természet védelmére tett erőfeszítéseket. Hozzátette, hogy a köztársaságban rendszeresen tartanak föderációs és nemzetközi jelentőségű társadalmi-politikai, gazdasági és kulturális rendezvényeket. Sziktivkarban nemzetközi újságírókonferenciát ékészítenek elő, professzionális diplomaták képzését tervezik. A bemutatót a köztársaságból érkezett művészek koncertje zárta.

(Forrás)