Babáknak – hanti módra

Az európai kultúrán nevelkedett blogolvasó számára valószínűleg nem teljesen egyértelmű, mit is ábrázol az itt látható, meglehetősen bizarrnak ható fotó. Alighanem a megfejtés is kellően bizarrnak fog hatni: a képen látható múzeumi kiállítási tárgy ugyanis nem más, mint hanti játékszer – egész pontosan szárított rókalábakból készült csörgő.

Könnyen belátható, hogy egy nomadizáló életmódot folytató nép zömmel a természetben elérhető „alapanyagokból”, saját kezűleg készíti el ruházatát, használati tárgyait: a sátorponyvát tehát nyírkéregből vagy rénszarvasbőrből, a rágógumit fenyőgyantából, a kisbabáknak való csörgőt pedig – úgy tűnik – egy-egy elejtett róka mancsaiból készítik a hantik. A lenyúzott rókamancsokat a csörgő készítői előbb valószínűleg jól kiszárították, majd – alighanem rénszarvasinakból sodort fonálból font – zsinegre felfűzték. Az így készült tárgy bizonyára igen jól ellátta funkcióját, hiszen a kellően kiszárított rókamancsok rázáskor minden kétséget kizáróan igen jól csörögnek, zörögnek.

(A felvétel 2005 nyarán készült az északnyugat-szibériai Muzsi város helytörténeti múzeumában.)

Komoróczy Géza: Sumer és magyar?

Az elkövetkezendő időszakban szeretnék néhány olyan könyvről szólni, melyek a magyar nyelv áltudományos rokonítási kísérletei ellen igyekeznek felvenni a harcot. Ezek a könyvek általában közismertek a szakemberek és a laikus olvasók körében is, sőt, gyakran az álnyelvészet hívei is ismerik (támadják, ill. ignorálják) őket. A művek közismertsége azonban inkább csak azt jelenti, hogy „mindenki” tud róluk, és szinte „mindenki” elolvasta őket egyszer. (A „mindenki” természetesen a téma iránt érdeklődőkre, az azzal foglalkozókra értendő.) Idővel azonban feledésbe merül, hogy melyik könyvben pontosabban mi is szerepel, éppen ezért nem árt feljegyzéseket készítenünk. (Különösen igaz ez Komoróczy könyvére, mely 110 oldalnyi folyamatos szöveg, minden tagolás nélkül: a fejezetcímek hiánya miatt nehéz eligazodni a könyvben.) Természetesen mindig akadhatnak olyanok, akik nem ismerik az ismertebb műveket sem, remélem, ismertetésem nekik segít annak eldöntésében, hogy érdemes-e a könyvet elolvasniuk.

A hetvenes évek második fele a nyelvészeti ismeretterjesztés egyik aranykorának tekinthető, különösen a Magvető kiadónak, pontosabban annak Gyorsuló idő című sorozatának köszönhetően. Komoróczy műve 1976-ban jelent meg, a következő évben egy igen hasonló témájú könyv, Pusztai János Az „ugor–török háború” után című kötete jelent meg a sorozatban. De itt és ekkor láttak napvilágot Antal László legjelentősebb művei is, mint A tartalomelemzés alapja (1976), Egy új magyar nyelvtan felé (1977), A jelentés világa (1978) vagy Terts István műve, A nyelvész szóra bírja a nyelvet (1976).

Komoróczy művének alapja egy, általa az ELTE BTK-n 1974 márciusában tartott előadás. A kéziratot egy évvel később zárta le és 1975 augusztusában még kiegészítette. Talán az eredeti előadásfomának köszönhető teljes tagolatlansága. A 110 oldalas törzsszöveget több mint 50 oldalnyi jegyzet egészíti ki (túlnyomórészt bibliográfiai adatok). Sajnos a törzsszövegben nincs jelölve, hova tartoznak jegyzetek. Valójában azonban alig van oldal, melyhez semmilyen jegyzet nem tartozik. Sajnos azonban az imponáló mennyiségű forrást feldolgozó, példás bibliográfiai pontosságú kötetben legalább egy hiányosságra így is sikerült rábukkannom. Komoróczy a 42. oldalon említi, hogy a Kossuth Könyvkiadó 1964-ben megjelentette Bobula Ida egy könyvének részletét. Sajnos azonban a jegyzetek nem tartalmazzák, hogy melyik könyvről van szó.

Az alábbiakban megkísérlek tartalomjegyzéket szerkeszteni a kötethez, ez egyben megmutatja, milyen témákat érint a mű.

Bevezetés
A sumer–magyar rokonítás hátköznapi jelei a hetvenes évek Magyarországán (5–6), terminológia: a sumer elnevezés és változatai (6–9), a sumer nyelv története, szerkezete és kutatása (9–11).

A sumer–magyar rokonítás története
A sumer–magyar rokonítás kezdetei, turanizmus (11–13), korai kísérletek (13–26), a két világháború között (26–32), a második világháború után nyugaton (32–42), a nyugati hatás beáramlása Magyarországra a hatvanas évektől (42–47), a bírálata Magyarországon (47–49) és a nezetközi sumerológiában (49–51), a magyar–sumer rokonítás Erdélyben (51–57), a sumer-magyarológia hatása a magyar kulturális életben (57–60), az 1973-as párizsi XXIX. nemzetközui orientalista kongresszus eseményei és visszhangja (60–63).

Sumerológiai alapismeretek
Az ékírás technikája, az ékírásos szövegek olvasata (64–69), a sumer nyelv rokonítási kísérletei és az ókori mezopotámia nyelvi képe (69–73), az őshazakeresés problematikája (73–75), jövevényszavak a sumerban és sumer (ill. más mezopotámia) eredetű szavak a magyarban és Európa más nyelveiben (75–80).

A sumer–magyarológusok inkompetenciája
Az ékírásban való járatlanság (80–86), dilettáns etimologizálás (86–90), elsődleges és szakirodalmi források hamisítása (90–96), a források félreértelmezése (96–97), a sumer és az akkád keverése (98–100), sumer adatok pontatlan kezelése (100–103), elavult sumerológiai szakirodalom használata (103–104); a hazai nyelvészek sem ismerik fel a sumér adatok tévességét (104–105); a magyar–sumerológusok elképzelései az őshazáról és a vándorlásokról (105–108), az alsótatárlaki lelet (108–111) és magyar–sumerológus „újraértelmezése” (111–112).

Befejezés
A magyar–sumerológia a nemzeti romantika vadhajtása (113–114).

A könyv tehát, annak ellenére, hogy ez első pillantásra nem derül ki, meglehetősen logikus felépítésű. Néhány helyen azonban célszerű lett volna módosítani a szerkezetét, például az ékírás félreolvasásának példáit közvetlenül az ékírás ismertetése után tenni. Tematikusan nem üt el egymástól élesen a 86–90. és a 100–103. oldalak közötti két szakasz sem.

A második „fejezet” fontos megállapítása, hogy a magyar és a sumér rokonítása a 19. század második felében még elképzelhetőnek tűnt, de később kizárhatóvá vált. A második világháború előtti többé vagy kevésbé tudományos elképzelések azonban egyaránt szélesebb rokonság körében képzelték el a magyar és a sumér kapcsolatát (27), és csak a Bobulával induló vonal beszél egyedül a sumerra és a magyarra vonatkozó rokonsági viszonyról.

Ha csupán érintőlegesen is, Komoróczy foglalkozik a dilettáns nyelvészkedés pszichikai hátterével is. A Németh László alapján plennitisznek (orosz plen 'fogság') nevezett trauma lényege, hogy a távoli, keleti vidékekre vetődött hadifogoly honvágya az őstörténeti felfedezés vágyába csap át, és az általa megismert nyelv(ek)nek a magyarral való rokonságát igyekszik bizonyítani. (Aki a szépirodalmi kontextusra is kíváncsi, Németh László Irgalom című regényében rákereshet a plennitisz szóra.) Hasonló trauma éri az erdélyi magyarokat és az emigránsokat is. Értelemszerűen azonban Komoróczy nem szól, nem is szólhat az ilyen eszmék terjedésének magyarországi alapjairól.

Nem kell különösebben bizonygatnunk, hogy a Kádár-rendszerben erős (bár a megelőzőnél lazább) cenzúra működött: a könyvkiadás eleve állami kézben volt. A cenzúra nemcsak a szocializmusellenes eszméket tiltotta, hanem erős gyanúval élt mindennel szemben, ami valamilyen módon „nemzeti”-nek volt tekinthető. A naiv szemlélő tehát nem egészen megalapozatlanul hihette, hogy a magyar nemzetre nézve „dicső” tényeket próbálnak meg előle eltitkolni, ill. igyekeznek letagadni. Ezt az elképzelést akár Komoróczy könyve is megerősítheti benne. A szerző ugyan hangsúlyozza, hogy a nyugati emigráció jelentős része elutasítja a sumer–magyarológusok elképzeléseit (41–42), de azt is állítja, hogy az ilyen eszméket befogadók köre 1956–57-ben emigrált (44). Ha ez objektív módon igaz is, kétségtelen, hogy a rendszerrel szembenállóknál bumerángként működik. Ha ugyanis valami rossz fényt vet az 56-os emigránsokra, az rossz fényt vet az 56-osokra, és ezáltal az 56-os forradalomra is. Nyilvánvaló, hogy a hatalom számára ezért is volt fontos a kötet. A forradalommal rokonszenvezőkben azonban gyanút ébreszt, hogy ezeket a sumer–magyarológusokkal való szembenállás oka csupán politikai, és annál inkább hisznek, hinni szeretnének nekik.

Mindezt erősítette, hogy a Finnugor népek többsége a Szovjetunióban élt, és róluk szólva a finnugrisztikai szakirodalom a valóságról nem számolhatott be, csupán kulturális és gazdasági virágzásukat hangoztathatta. Ezt a korabeli laikus olvasó joggal fogta fel politikai propagandának, és nem egészen érthetetlen, ha bizalmatlanságát kiterjesztette a finnugor rokonság tényére is.

A mai finnugorellenes elképzelések nyiván nem támaszkodhatnak ilyen alapokra. Nem véletlen, hogy a finnugorellenes támadások ma olyan körökből indulnak, amelyek nagyobb politikai („magyarságellenes”) összeesküvéselméletekben gondolkodnak. Ami ennek a finnugrisztikára vonatkozó vonalát illeti, ennek gyökereit a Habsburgoknál vélik meglelni (igaz, abszurd módon nem abban, hogy Sajnovics útját a Habsburg udvar finanszírozta), hanem Budenznél és Hunfalvynál. Mint azonban Komoróczy könyvéből is kiderül, a kor nyelvészei egyáltalán nem zárkóztak el a másféle rokonítások lehetőségétől. Hunfalvy maga ajánlotta fel Lenormantnak, hogy szívesen közreműködne a sumer–turáni rokonság nyelvészeti bizonyítékainak összegyűjtésében (13–14), Munkácsi Bernát pedig foglalkozott is akkád–magyar szóegyeztetésekkel, és foglalkozott egy hettita felirattal, ill. a hettita–magyar rokonság lehetőségével is (20–22).

Komoróczy műve olvasmányos és könnyen érthető, ideális úti olvasmány.

Nyelvcsalád-fásítási mozgalom Széphalomban

A karácsonyfákat tegnap már le kellett szednünk, Széphalomban, a Magyar Nyelv Múzeumának kertjében december 17-én állított finnugor családfa remélhetőleg hosszabb életű lesz. A „faültetés” egy nagyszabású kezdeményezés első lépése, amelynek során számos nagy nyelvcsalád fájából a Kazinczy-kertben nyelvrokonságligetet létesítenek. A liget terve Radványi Györgytől származik, aki a Magyar Nyelv Múzeumát is tervezte. A családfa avatóünnepségének egyes részleteit megtekinthetjük a Zemplén TV oldalán: http://www.zemplentv.hu/?p=2099.

A 6 méter magas, 4 méter széles családfát Égerházy László erdőbényei szobrász alkotta meg. Az Anyanyelvápolók Szövetségének támogatásával megindult kezdeményezés újszerűsége mellett azonban nem tekinthetünk el a népnevek esetében megfigyelhető hibáktól, és amennyire a felvételről megállapítható, mintha az ágak is kissé összekuszálódtak volna. Míg egyes népek esetén a régi tankönyvekből megszokott külső elnevezésekkel találkozhatunk (pl. votják), addig más, szerencsésebb nyelvrokonaink már a saját nevükön szerepelnek, például a votjákokkal (udmurtokkal) együtt a permi ágba tartozó komik esetében nem a zürjén szó látható a népet jelképező falevélen. Emellett helyesírási hibák is akadnak, például a lívek nevében az i-ről lespórolódott az ékezet. A mordvinok esetében nincs utalás arra, hogy két népcsoportra oszlanak, ahogy a szamojéd népeknek is pusztán egy levelet szántak. Lehet, hogy a fa méretei nem engedték a további finomítást, azonban így meglehetősen pontatlan információkat nyújt „a szemléletes oktatási eszköznek” szánt alkotás.

Hiedelem és hit 2.

Hegedűs József Hiedelem és valóság című, Külföldi és hazai nézetek a magyar nyelv rokonságáról alcímű művéről eddig abból a szempontból szóltam, hogy mit nyújthat a laikus olvasó számára. Ebben a posztban arról lesz szó, hogy mit nyújt a kötet a szakember, elsősorban a finnugor nyelvész számára.

Az már az előző posztból kiderült, hogy a könyv a tudományosság kritériumainak csak kevéssé felel meg, hiszen adatait nem rendszerezi, így nem tud általános következtetéseket levonni. Az az attitűdje pedig, hogy valamiféle képzeletbeli „magyar becsület”-et próbál védeni, kifejezetten áltudományos. (De egyébként is szereti a magyar nyelvet valami különös jelenségként feltünteni: „A XIX. században a magyar alighanem a világ legtöbb hasonlítási találgatást indukáló nyelvei közé tartozott, éppen egyedien különleges mivolta miatt [...]” (10, kiemelés az eredetiben). De sem itt, sem később nem derül ki, mi olyan különleges a magyarban, arra pedig kísérletet sem tesz, hogy más nyelvek rokonítási kísérleteit számba vegye.)

Nyelvészeti szempontból azért nehéz mit mondani a könyvről, mert valódi nyelvészetről alig esik szó benne. Pedig ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy egy-egy elképzelés áltudományos, vagy pedig olyan eredmény, amelyet csak a későbbi tudományosság cáfol meg (újabb adatok, kifinomultabb módszerek segítségével), fontos lenne pontosan végigkövetni a tudománynak a fejlődését. Mivel ez elmarad, Hegedűs vállalkozása eleve kudarcra van ítélve.

A legkínosabb azonban nem ez, hanem azok a pontok, ahol Hegedűs kompetenciájának igen súlyos hiányosságaira derül fény. Úgy tűnik, Hegedűs nincsen tisztában a nyelvtudomány néhány alapvető jelölési konvenciójával, terminusával sem.

A történeti nyelvtudományban a › jel azt jelenti, hogy valamiből valami fejlődött. Így pl. azb utu › út jelölés azt mutatja, hogy amit korábban utunak mondtak, azt később útnak. A jel megfordítva éppen az ellenkezőjét jelenti: az út ‹ utu jelentése, hogy amit útnak mondunk (vagy mondtak egy időben), azt korábban utunak mondták. Ha azonban két alak ugyanabból az ősből ered, akkor tildét (esetleg gondolatjelet, kettőspontot) kell használni: finn kala ~ magyar hal, finn kota 'kunyhó' – magyar ház stb. Ezt a jelölési konvenciót minden elsőéves magyar szakosnak meg kell tanulnia, és még az álnyelvészek többsége is helyesen használja. Éppen ezért megdöbbentő, hogy ezek közül Hegedűsnél szinte kizárólag a › fordul elő, a legkülönbözőbb funkciókban. Az 57 oldalon még nem egyértelmű, hogy pl. a „héber chalom › magyar álom” jelölés tényleg azt jelenti, hogy Otrokocsi szerint a héber szóból fejlődött a magyar, vagy azt, hogy közös ősből származtatja őket. A 64. oldalon azonban már nehezen hihető, hogy a „héber Efraim › magyar E véröm” valóban azt jelentené, hogy Markos Gyula szerint a héber névből fejlődött a magyar szókapcsolat. A 81. oldalon pedig egyenesen ezt írja: „[...] Meninski [...] úgy találja, hogy a török nyelv igen fogékony a magyar szavak átvételése.” Ezek után mégis ilyen példákat ad: „tör. üngürüs › magy. Hungaria” stb. Hasonlóan használja a jelet a 149. oldalon is. De ugyanezt a jelet használja a paradigma különböző alakjainak jelölésére is: „japán (fito 'ember' › fitobito 'emberek')”. (Amikor feltételezett közös eredetről van szó, előfordul a gondolatjel használata is, pl. a 85–86. vagy a 99. oldalon.)

Hegedűs szinonimaként használ két, teljesen különböző jelentésű terminust. A posztpizicionális nyelv terminus azt jelenti, hogy a nyelv (legalábbis túlnyomórészt) posztpozíciókat, azaz névutókat (nem pedig prepozíciókat, azaz elöljárószókat) használ. Az agglutináló nyelv terminus azt jelenti, hogy a nyelv a grammatikai viszonyokat (mint pl. a névszóknál a szám és az eset, az igéknél a mód, az idő, az alany száma és személye stb.) a szavakhoz ragasztott, de többé-kevésbé jól elválasztható elemekkel jelöli. (A témában kifejezetten nem ajánlott a magyar wikipédia idevágó cikke.) A két terminusnak tehát semmi köze nincs egymáshoz. Ennek ellenére Hegedűsnél az 50. oldalon ezt olvashatjuk: „Sylvester veszi elsőként észre [...] a magyar nyelv posztpozícionális (tehát agglutináló) szerkezeti alapsajátosságát” (kiemelés az eredetiben). Ekkor még feltételezhetjük, hogy esetleg Sylvester használta másképp-e terminusokat (bár egy mai szerzőtől ennek említését is elvárnánk). A 95. oldalon azonban egyértelmű, hogy nem erről van szó. Itt Hegedűs nem mások elgondolásairól beszél, hanem a sajátjáról: „Egy szokatlanul idegen, elütő nyelv [sic] Európában, mint a magyar, nem alkalmaz prepozíciókat, hanem azokat a főnév után helyezi. Ez a posztpozicionális, „agglutinatív” jelleg.” Természetesen a posztpozícionalitásnak semmi köze nincs az agglutinatív jelleghez. Az idézet egyébként jól mutatja, hogy időnként mennyire homályos Hegedűs fogalmazása: először azt állítja, hogy valami nincs, majd arról beszél, hogy hol van. Hogy nem alkalmi, fogalmazásbeli tévedésről van szó, azt megerősíti az, hogy az oldalon még egyszer előfordul a „posztpozicionális (agglutinatív)” megfogalmazás.

Az is kiviláglik, hogy Hegedűs súlyosan félreérti a nyelvhasonlítás lényegét. A latint és a magyart rokonítani igyekvő Szabédival kapcsolatban szóvba hozza az indoeurópai–finnugor rokonítási kísérleteket, és ezekről a következőket írja: „[...] nem a szókincs jelenti a legfőbb akadályt, hanem az az alapkérdés, hogyan lehet a ragoó típusú (agglutináló) nyelveket összeegyeztetni a flektáló nyelvekkel”. Ezen a helyen tehát az agglutináló terminust helyesen használja, a felvetése azonban értelmetlen. A „klasszikus” indoeurópai nyelvek (pl. a görög, a latin, a szanszkrit) ill. egyes mai indoeurópai nyelvek (német, a szláv nyelvek többsége) valóban flektálónak tekinthetők (azaz az egyes szóalakok oszthatatlanul fejezik ki a grammatikai viszonyokat), de pl. az angolban már az izoláló jelleg a meghatározó (a grammatikai
viszonyokat önálló szavak fejezik ki), az örmény pedig agglutináló jellegű. Egyes uráli nyelvek (észt, nyenyec, nganaszan) viszont erősen eltolódtak a flektálás felé. Az egyes nyevek egyébként sem sorolhatók be tisztán az egyik csoportba, és természetes folyamat, hogy a nyelvek történetük során egyik csoportból a másikba kerülnek. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy összehasonlíthatóak. Hegedűs kijelentésének tehát nincs alapja.

Tájékozatlan Hegedűs a jelentésváltozások terén is. A 147. oldalon például ezt írja:
„Gostony (Gosztonyi Kálmán) 1975-ös etimológiai szótárában [...] felemlíti a sumer itu 'hónap' fogalmát, amely szerinte megfelel a magyar 'idő' jelentésnek. De hogyan lehetséges az, hogy bármely nyelvben egy behatárolt időszakasz a határtalan idő fogalmával azonosítható?” (kiemelések az eredetiben). Már a mondat eleje is zavaros, hiszen nyilvánvaló, hogy Gosztonyi az idő magyar szóról, és nem ennek a jelentéséről beszél. (Az idézet jól mutatja, hogy Hegedűs következetlenül követi a nyelvlészeti tipográfiai konvenciókat, a nyelvi adatok nem mindig kurzívak, ellenben sok más gyakran kurzív.) Az igazi probléma azonban azzal van, hogy
Hegedűs eleve lehetetlennek, sőt, abszurdnak próbálja feltüntetni a 'valamilyen időszakasz' és az 'idő' jelentésű szavak rokonítását. Pedig nem kellene messzire mennie egy nyilvánvaló ellenpéldáért: a [csasz] ejtésű szó a szláv nyelvek többségében 'idő'-t jelent, de az oroszban 'órá'-t (hatvan percet). Ráadásul Hegedűs úgy tünteti fel, mintha ez a kijelentés Rédeitől származna, holott a megjelölt helyen Rédei ezt biztos nem írja. (Ha máshol véletlenül írná is, Rédei eglész életműve igazolja, hogy véletlen botlásról van szó – Hegedűsről ezt aligha mondhatjuk el.)

A könyv zárófejezetében Hegedűs felidézi a hazai nyelv- és őstörténeti kutatások néhány
vitáját. Olyan kérdésekről van szó, mint az őshaza pontosabb helye, a magyar szó etimológiája, a mássalhangzók kombinálódási lehetőségei az ősmagyar korban, vagy éppen a finnugor számnevek rendszere. Úgy látszik, nem világos számára, hogy az ilyen irányú kutatások semmilyen hatással nincsenek az általa középpontba állított kérdésre, a magyar nyelv rokonítási viszonyaira.

Mindezek alapján határozottan állíthatjuk, hogy Hegedűs József nincs tisztában a nyelvtörténeti és nyelvhasonlítási kutatások alapvető fogalmaival, jelölésrendszerével, módszertanával, eredményeivel. Az uráli (finnugor) rokonság tényét hiszi, nem pedig érti. Ebben tehát nem igazán különbözik a dilettánsoktól. Természetesen nagyon nagy túlzás lenne azt állítani, hogy Hegedűs a dilettánsok körébe tartozik: de tőlük elsősorban visszafogottsága, óvatossága, bizonyos mértékű szkepticizmusa és a valódi szakértők véleményének elfogadása különbözteti meg, nem pedig szakértelmének foka. Márpedig igazán jó lenne, ha nem olyasvalakitől olvashatnánk a dilettáns hasonlítgatások történetét, aki maga sem áll magasan felette a bemutatott szerzőknek.

Hegedűs érdeme, hogy feltehetően jól felismeri saját hiányosságait, és ezért az esetek többségében óvatosan elkerüli azokat a helyzeteket, ahol valódi szakértelemre lenne szükség. Ennek köszönhető, hogy a könyv mijnden hibája ellenére mégiscsak olvasható, forgatható, bizonyos óvatossággal még használható is. A témakört feldolgozó valódi mű azonban még várat magára.

Kereskedők-diplomaták és/vagy utazó iparosok?

A cseremiszföldi tarsolylemez magyar kapcsolatairól

2008-ban bő termés volt a jubiláns finnugristák tiszteletére összeállított tanulmánygyűjteményekből:
1. Ünnepi írások Havas Ferenc tiszteletére. Urálisztikai Tanulmányok 18. Bp.
2. Ünnepi írások Bereczki Gábor tiszteletére. Urálisztikai Tanulmányok 19. Bp.
3. Navigare humanum est… Pusztay János hatvanadik születésnapjára. Bp.

E művek megjelenése igen vegyes: van köztük CD, van köztük könyv, van amelyik megjelent, van amelyik meg sem. Az ünnepeltek kaptak egy-egy példányt, így a hazai finnugristák közül hárman biztosan ismerik legalább az egyik kiadványt.

A homályt némiképp oszlatandó, a legkevésbé ismert, még CD-változatban sem létező Bereczki-emlékkönyvből tallózva említem itt Fodor István tanulmányát. Címe: Az őscseremisz tarsolylemez.

A cseremiszföldi veszelovói tarsolylemez a honfoglaló magyarság régészeti hagyatékának egyik legközelebbi párhuzama. A leletet Erdélyi István ismertette az Archaeológiai Értesítő 88. kötetének I. számában (Újabb adatok a tarsolylemezek stílusának elterjedéséhez Kelet-Európában. 1961. 95–100. l.). A tarsolylemezt Dienes Ö. István rajza nyomán ismerik a régészek, finnugristák és minden egyéb emberfajtához tartozó érdeklődők, leginkább Fodor István: Verecke híres útján (Bp. 1975.) című kötetének 215. oldaláról, de a rajz megjelent más publikációkban is.



A veszelovói tarsolylemez legközelebbi párhuzama a tiszabezdédi. Ezt már Erdélyi István is megállapította idézett cikkében (95.). A hasonló jegyeket Fodor István így foglalja össze: „A két lemez alakja ugyan eltérő, felületük kidolgozásában azonban több egyezést is találunk. A mintáktól szabadon hagyott felületet (a hátteret) mindkettőn kerek poncokkal töltötték ki. Közel áll az állatalakok megmintázása is. A veszelovói lemez oroszlánjain az említett spirálvonal és a bordák jelölése igen közeli a bezdédi lemezen az életfa két oldalán lévő állatalak (szenmurv) megmintázásához.” (A szenmurv az iráni mitológia egyik szereplője, félig madár, félig nagymacskaszerű ragadozó, magyarul pávasárkányként is említi a szakirodalom.)

Tanulmányában Fodor István ezután azt a kérdést tárgyalja, hogyan került a cseremiszekhez a veszelovói tarsolylemez:
1. Talán ott készült? (Erre gondolt Erdélyi István 1961-ben, 95.)
2. Talán a Kárpát-medencébe betelepült magyaroktól került a cseremiszekhez? (Erre gondolt V. P. Darkevics 1976-ban – Hudozsesztvennij metall vosztoka, 173. Moszkva.)
3. Talán az etelközi magyaroktól került a cseremiszekhez? (Erre gondolt Fodor István 1979-ben – Einige Beiträge zur Entfaltung der ungarischen Kunst der Landnahmezeit. Alba Regia XVII. 69.)

Korábban megfogalmazott véleményét Fodor István itt úgy módosítja, hogy – az etelközi készítést nem kizárva – valószínűbbnek tartja: a veszelovói tarsolylemezt már a Kárpát-medencében készítették ügyes kezű elődeink.

Úgy tűnik, a kutatók alaposan körüljárták a témát. Legalább is régészeti-művészettörténeti aspektusait. Engem azonban jobban izgat, hogy az ördögbe került az a tarsolylemez oda, ahova? A cseremiszektől mi igen távol élünk, és Etelköz sincs sokkal közelebb hozzájuk. Hogy is van ez? Valaki egyszer csak gondol egyet, és elindul, hogy ezt a tarsolylemezt márpedig elviszem a cseremiszekhez?

A történeti forrásokat olvasva a távolsági kereskedelem veszélyes, de igen kifizetődő eseményeiről értesülhetünk. Egy kereskedelmi expedíció megszervezése, útnak indítása és mozgatása nagy logisztikai erőfeszítéseket kívánt. A beszámolók több száz fős karavánokról tudósítanak. Azt is jól át kellett gondolni, hogy milyen termékekkel induljon útnak a csapat. A teherhordók (lovak, tevék, de emberek is) szállítási kapacitása ugyanis igen korlátozott volt. Nem véletlen, hogy igazán csak ott tudott fellendülni a kereskedelem, ahol könnyű és kis terjedelmű árukat (pl. fűszerek, selyem stb.) szállítottak, adtak és vettek. E szemszögből nézve elképzelhető, hogy valaki kisméretű ötvöstárgyakkal (tarsolylemezek, csészék, övveretek, ékszerek stb.) csatlakozzon egy expedícióhoz.

A beszámolókból az is kirajzolódik előttünk, hogy a távoli tájakról érkező kereskedők egyben országuk nem hivatalos diplomatái is voltak: királyi, fejedelmi udvarokban fogadták őket, üzeneteket hoztak-vittek. Természetesen a diplomáciai célú expedíciók is szolgálhatták a kereskedelem kiépítését, fenntartását. E tevékenységek összefonódása napjainkban is megfigyelhető, a sajtóban nyomon követhető: az országok közti hivatalos kapcsolatfelvételt megelőzik a kereskedelmi kapcsolatok, a már kiépült árucserét pedig a protokolláris látogatáson lévő politikusok építgetik tovább.

Abu-Hámid személyében ismerünk olyan világcsavargót, aki a 12. században járt Magyarországon és megfordult a volgai bolgároknál is. Az általa bejárt utakat, kereskedelmi ösvényeket már a honfoglalók is használhatták. Elvben tehát nem zárható ki, hogy a veszelovói tarsolylemez egy kereskedő tarsolyában érkezett a Kárpát-medencei magyaroktól a cseremiszekhez. Itt azonban végre elértem oda, hogy fölvessek egy másik lehetőséget, melynek kedvéért ezt az egész bejegyzést írtam, s melyhez az eddigiek mintegy csak bevezetőként szolgáltak: Mi van, ha nem az áru, hanem az ötvös utazott innen oda?

Erre a lehetőségre leginkább néprajzi párhuzamok utalnak: vándoriparosok szinte mindenhol működtek: különböző tájakról, különböző korokból tudjuk adatolni tevékenységüket. E tevékenységi forma akkor jöhet létre, ha az iparos kisméretű szerszámokkal dolgozik, és tevékenységéhez nincs szüksége műhelyre. Ilyen lehetett a korabeli ötvös/ékszerész. Azt is el tudom képzelni, hogy a kettős haszon reményében egy-egy kereskedő kitanulhatta az ötvösmesterséget, vagy más jövedelmező tevékenységet, pl. a gyógyítást, fogorvoslást stb. Esetleg előbb volt ötvös, és csak aztán lett kereskedő is. Avagy valamely kereskedő kíséretében lévő teherhordók között voltak különböző mesterségekhez értő emberek is. Szóval, elképzelhető, hogy nem a veszelovói tarsolylemez, hanem csak az ötvösmester tette meg a hosszú utat a Dunától a Volgáig.