Valójában ebben a részben nem a cirill helyesírás problémáiról szólunk, hanem az orosz helyesírásnak az előző részben tárgyalt alapelvei által okozott problémákról. Leegyszerűsítve azért nevezhetjük ezeket a cirill helyesírás által okozott problémáknak, mert az uráli cirill helyesírások mind ezekre az alapelvekre épülnek. (Korábban akadt kivétel, később a sorozatban erre is visszatérünk.)
Mielőtt azonban arról beszélnénk, hogy miért előnytelen ez a rendszer az uráli nyelvek írására, azt kell tisztáznunk, hogy miért jó ez az oroszoknak.
Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy a cirill írás sem volt mindig ilyen. Megszületésekor a mai
я,
ю betűk még egy
ı és
а, ill.
о kombinációjából álltak. (Ekkoriban az [u]-t görög mintára az
оу betűkapcsolat jelölte.) Hasonló módon jelölték azt is, ha az [e] előtt állt lágy mássalhangzó. A mai rendszer az írás és a nyelv változásai során alakult ki. Márpedig a hagyomány ereje nagy, gondoljunk arra, hányan nem szeretnék eltörölni az
ly-t csak azért, mert szerintük idétlenül nézne ki az, hogy
fojó.
A másik fontos szempont, hogy az orosz nyelv írására a mai rendszer több szempontból is előnyös. Említettük például, hogy eredeti orosz szavakban csak lágy mássalhangzók állhatnak [e] előtt (esetleg olyan nem lágyak, melyeknek nincs lágy párjuk). Ez a szabály érvényesül toldalékok előtt is. Pl. a 'kandúr' oroszul
кот [kot], de a 'kandúrról' (pl. beszélünk)
о коте [o kotye]. Ebben az esetben felesleges jelölni, hogy a [t] lágy, hiszen [e] előtt más nem is lehet. Az orosz helyesírás tehát takarékos. Ráadásul az oroszben csak kevés mássalhangzó van, melynek nincs lágy párja, így nagyon sokszor takaríthatjuk meg a lágyságot jelző jelet. De a jelölésmód egyébként is takarékos, míg pl. a magyarban a [tya] hangsort csak három betűvel tudjuk leírni, az oroszban kettővel (
тя). A rendszer megtartásának tehát praktikus okai vannak.
(Hasonló elvek egyébként a latin írású nyelvekben is érvényesülnek. Pl. az újlatin nyelvekben a
c általában [k]-nak olvasandó, de [i] és [e] előtt (nyelvtől függően) [cs]-nek vagy [sz]-nek. A [ki], [ke] hangsor leírásakor valamilyen betűt kell írni a
c és az
i, ill.
e közé – pl. az olaszban
h-t, a spanyolban
u-t – ebben bizonyos mértékig az orosz keményjelre emlékeztetnek. Az
i gyakran nem is jelöl mást, mint azt, hogy a
c [cs]-nek vagy [sz]-nek olvasandó: olasz
ciao [csao]. A szlovákban vagy a csehben az
i és az
y egyaránt [i]-t jelöl, de az előbbi előtt lágy, az utóbbi előtt nem lágy a mássalhangzó olvasandó – már ahol még van ilyen különbség: amelyik hangnak nincs párja, ott a két betű használata ma már ugyanolyan hagyomány, mint nálunk az
ly és a
j megkülönböztetése.)
Azokban a nyelvekben, ahol a toldalékok hasonló módon nem változtatják meg a tövet, az ilyen szabályok csak nehézségeket okoznak. Mivel feltételezzük, hogy olvasóink csak kevéssé ismerik az Oroszországban beszélt finnugor nyelveket, a problémákat és megoldásokat magyar példákon illusztráljuk. Egyelőre csak kevés figyelmet fordítunk arra a nehézségre, hogy a magyarban vannak olyan hangok, amelyeknek az orosz ábécében nincs jelük. (A magyar szavak oroszra való átírásának megvannak a maga szabályai, de ezek jelentősen eltérnek azoktól a tendenciáktól, amelyeket az oroszországi kisebbségi nyelvek helyesírásaiban tapasztalunk. Éppen ezért most nem foglalkozunk azzal, hogy magyar szavakat hogyan kell valójában oroszra átírni.)
Az [e] a magyarban is előrordul toldalékként, pl. [kereke]. Ennek leírása az orosz rendszerben nem okozna gondot:
кереке. Azt azonban, hogy [kerete], már kétféleképpen írhatnánk le:
керете vagy
керетэ.
Az első esetben az a probléma, hogy a szó ugyanúgy néz ki, mintha [keretye] lenne odaírva. Kérdés persze, hogy a valóságban ez mekkora probléma. Persze nem lenne mindegy, hogy a
пинтет éppen [pintet] vagy [pintyet], de a szövegkörnyezetből kiderülne. Amikor magyarul ékezetek nélküli szöveget olvasunk, sokkal több kétértelműséget küzdünk le könnyedén. Hátránya ellenére ez a módszer sem feltétlenül rossz, és ezt alkalmazza pl. a mari helyesírás is. A mariul tanulók dolgát persze ez nem könnyíti meg, hiszen egy ismeretlen szót nem tudnak helyesen kiolvasni: ez a nehézség azonban semmiség ahhoz képest, amibe egy ismeretlen angol szó kiolvasásakor ütközünk.
A másik megoldás ugyan lehetővé teszi a pontos kiolvasást, de van egy hátránya: ugyanazt a toldalékot különbözőképpen kell írni különböző helyzetekben Ha ehhez hozzátesszük, hogy pl. a
kertje [kertye] szót egyértelműen
керте-nek kellene írni. Azonban a szó végén itt azért lenne е, hogy a [t] lágyságát jelölje, a [kereke] esetében viszont azért, mert a [k]-nak nincs lágy párja. Míg az orosznál azt láttuk, hogy ugyanennek a helyeírási elvnek köszönhetően ugyanazt a végződést a változó környezettől függetlenül mindig ugyanúgy kell írni, itt a szabály következménye az, hogy ugyanazt a végződést ugyanabban a környezetben is különbözőképpen kell írni. Mindez rendkívül bonyolulttá teszi a helyesírást, de ezt a megoldást választja pl. az udmurt és a komi helyesírás is.
Még bonyolultabb a a helyzet az [i] írásával kapcsolatban. Mint arról korábban szó esett, ha egy mássalhangzónak van lágy párja, akkor az oroszban a nem lágy változat után nem állhat [i]. Ez azt jeletnti, hogy az olyan kapcsolatok leírására, mint a [di], [ti], [ni] nincs is megoldás, mivel ezek sosem fordulnak elő. Az uráli nyelvek többségében ilyen kapcsolatok vannak, ezek leírására tehát módot kell találni.
Az egyik lehetőség, hogy ugyanúgy írjuk őket, mint a [gyi], [tyi], [nyi] kapcsolatokat:
ди,
ти,
ни. Ezt a megoldást használja a mari. Természetesen ez ugyanazokkal a hátrányokkal jár, mint amelyeket az [e] jelölésénél tárgyaltunk.
A másik lehetőség, hogy ha a nyelvben nincs [ï], akkor az
ы-t használjuk ilyen esetekben. (Mint emléékszünk rá, ez lágy mássalhangzók után nem fordulhat elő az oroszban, így valamilyen értelemben az
и párjának tekinthető.) A [di], [ti], [ni] kapcsolatokat tehát a
ды,
ты,
ны betűkapcsolatokkal lehet írni. Ezzel a megoldással élnek egyes hanti és manysi helyesírások (mások viszont a marihoz hasonló megoldást választanak). A helyzetet bonyolítja, hogy az
ы-t további hangok jelölésére is használják. A magyarban pl. az [ü] hangzása emlékeztet az [ï]-jére, ezért elképzelt cirillmagyar helyesírásunkban az
ы lehetne az [ü] jele. Ekkor azonban a
ды betűkapcsolat egyszerre jelölhetné a [di] és a [dü] kapcsolatokat is. (Kérdés persze, hogy mi jelölné a [gyü]-t? Talán a
ди?) Hasonló problémába elsősorban a hanti és a manysi helyesírásoknál ütközünk.
A harmadik lehetőség, hogy a nem lágy (de lágy párral rendelkező) mássalhangzó után álló [i] jelölésére egy új, az orosz ábécében nem szereplő betűt használunk. Ezt a megoldást használjék a permi nyelvek: a a [di], [ti], [ni] hangkapcsolatok jelölésére a komi a
дi,
тi,
нi, az udmurt a
дӥ,
тӥ,
нӥ betűkapcsolatokat használja. Természetesen ez ugyanolyan bonyolult helyesírásbeli váltakozásokkal jár, mint az [e] jelölése esetében.
Elvben persze lenne még lehetőség, pl. a [di], [ti], [ni] hangkapcsolatokat jelölhetné a
ди,
ти,
ни, a [gyi], [tyi], [nyi] hangkapcsolatokat jelölhetné a
дьи,
тьи,
ньи. Ez a rendszer azonban, talán az orosz jelölési rendszertől való nagyfokú eltérése miatt, sehol nem használatos. (Ellenben így kell átírni a magyar szavakat oroszra.)
Mint a múltkor említettük, az oroszban nincs [ji] hangkapcsolat sem. Ennek a jelölésére két lehetőség is kézenfekvő: a puszta
и (mely így kétértelmű) és a
йи (mely nagyon szokatlan az orosz íráshoz szokott szemnek). Mindkettő előfordul, sőt, a kettő egyszerre is: a korábbi udmurt helyesírásban magánhangzó után csak
и-t írtak, egyébként
йи-t (ma az utóbbi megoldás használatos minden helyzetben).
Újabb problémát jelent, ha egy nyelvben olyan magánhangzó is van, amely az oroszban nincs. Általában ezeknek új betűjelet alkottak. Pl. az oroszban nincs [ö], cirillmagyar helyesírásunkban tehát ennek jelet kellene alkotni. A meglepetés kedvéért legyen ez az
ӧ! Tehát a [dö], [tö], [nö] kapcsolatokat is így írnánk le:
дӧ,
тӧ,
нӧ. De mi legyen a [gyö], [työ], [nyö] kapcsolatokkal? Az orosz helyesírás szellemével leginkább az egyezne meg, ha ilyenkor egy másik magánhangzójelet használnánk, pl. az
ӫ-t:
дӫ,
тӫ,
нӫ. (Persze a szó eleji vagy a magánhangzót, kemény- vagy lágyjelet követő
ӫ [jö]-nek lenne olvasandó.) Érdekes módon azonban ezt a megoldást egyik helyesírás sem választja. További lehetőség lenne, hogy a [gyö], [työ], [nyö] jelölése nem különbözne a [dö], [tö], [nö] jelölésétől. De ezt a lehetőséget sem választják a helyesírások, pl. a mari sem (ahol van [ö] és tényleg
ӧ-vel jelölik). Ehelyett a [gyö], [työ], [nyö] írásmódja a
дьӧ,
тьӧ,
ньӧ mintát követi, a [jö]-t pedig
йӧ-nek írják. Ez a jelölési rendszer meglehetősen konzekvensen köszön vissza az összes uráli helyesírásban. Sőt, ahol van [ï], ott az [gyï], [tyï], [nyï] kapcsolatok írásmódja is
дьы,
тьы,
ньы, a [jï]-é pedig
йы.
Figyelemre méltó még a [jo] hangkapcsolat írásmódja. Mint korábban elmondtuk, az orosz csak a lágy mássalhangzó után álló hangsúlyos [e]-ből fejlődött [o]-t írja
ё-val, egyébként (jövevényszavakban) a
йо,
...ьо betűkapcsolatokat használja. Az uráli nyelvek helyesírásainak többsége azonban mindenféle lágy mássalhangzó + [o] kapcsolat írására a
ё-t használják (kivéve azokat az orosz jövevényszavakat, amelyek az oroszban is jövevények és ezért amelyekben az orosz helyesírás szerint sem
ё-t írnak). Valójában ez egy kissé abszurd, hiszen ha az így leírt szavak bekerültek volna az oroszba, ott biztosan nem
ё-val kellett volna írni őket. Ráadásul az adott nyelven belül a nem
ё-s írásnak sincs egyértelmű jelentése, mint az oroszban. Kivételként ismét a marit kell megneveznünk, ahol csak a
йо,
...ьо írásmód használatos, annyira, hogy a
ё nem is része az ábécének.
A következő résztől kezdve külön-külön vizsgáljuk meg a különböző helyesírásokat. Aki alaposan figyel, a végén akkor is képes lesz megmondani, hogy melyik uráli nyelven írták a kezébe adott könyvet, ha egyik nyelvet sem ismeri.
„A világ összetettségének megértése az emberfélék számára régóta kihívás, és egyben igen nehéz feladat, ami bizony homlokukra mindig is ráncokat húzott. Ezek az idő előrehaladtával – bolygónk kultúráinak egymásba érésével párhuzamosan – nem hogy simultak volna, hanem barázdává mélyültek [homo sapiens], mert ismereteink fokozatos gyarapodásával nőtt azok kezelhetőségének nehézsége is. Segített és segít ma is, ha egy-egy kérdéskörről minél koherensebb válogatás áll rendelkezésre [pars pro toto], megadva vagy növelve ezzel az arra való alaposabb rálátás lehetőségét. A Pluralica negyedéves folyóiratként, tematikus számaival erre törekszik a művészet területén, és a koherencia mellett másik, ehhez kapcsolódó elvének a nyitottságot jelöli meg…”
Bejegyzések
