Udmurt popmenyecskék

A nyolcvanas évek magyar popéletének üde színfoltja volt a Z'zi Labor és a veresegyházi asszonykórus együttműködése. (Nosztalgiázni vágyóknak egy kis emlékeztető.)

Nos, a történelem ismétli önmagát. Ezúttal egy udmurt asszonykórus turnézik hasonló feldolgozásokkal. Pillanatnyilag Viktor Coj koreai származású szovjetorosz rockzenész dalai képezik repertoárjuk gerincét, de tervezik más előadók dalainak színpadra vitelét is. Számunkra külön öröm, hogy a dalokat udmurt fordításban adják elő. Az előadás stílusa ugyan még inkább a népdalokéra emlékeztet, de még az is előfordulhat, hogy a jövőben egy kazanyi rockegyüttesben megtalálják a maguk Z'zi Laborát. Annyit mindenesetre már elértek, hogy a falusi fiatalok más szemmel néznek rájuk.

Az alábbiakban az orosz állami televízió tudósítása látható. Természetesen nem a zenei élmény miatt közöljük, ellenben a képeken jellegzetes udmurt viseletet, falut figyelhetünk meg. Az oroszul tudók külön élvezhetik az igazi udmurt akcentust.

Hány uráli nép van? 3. Észtek, võruiak, szettuk

Igen, az „észt” elnevezés is több népet takarhat. Az, hogy hányat, az idők folyamán változott.

Maga az észt elnevezés (aest- alakban) már Tacitus Germaniájában felbukkan, igaz, nem világos, pontosan milyen népet jelöl: lehetséges, hogy a balti-finneket általában, de az is, hogy ezeknek egy csoportját. Ugyanakkkor az sem kizárható, hogy valamilyen balti törzsre (a lettek, litvánok, vagy az azóta kihalt poroszok valamelyik elődjére) utal. Maguk az észtek ezt az elnevezést a 19. századig nem használták, sőt, nem is volt valódi saját népmegnevezésük. Önmagukat általában szülőtartományuk a lakójaként nevezték meg (mintha a magyarok zalaiakként, szabolcsiakként stb. neveznék meg magukat). Természetesen tudatában voltak annak, hogy több tartományban is hasonló, egymás számára érthető nyelvet beszélnek, de ezt a nyelvet egyszerűen maakeelnek (azaz a föld, az ország nyelvének), az ezt a népet beszélő népet pedig maarahvasnak (azaz a föld, az ország népének) nevezték.

Aterület nyelve azonban sok apró nyelvjárásra tagozódott, melyek között hol minimális, hol igen éles különbségek voltak. A legélesebb határ a Võrtsjärvet és a Peipsijärvet (magyarul Pejpusz- vagy Csúd-tó) összekötő Emajõgi (szó szerint Anyafolyó) mentén volt. Itt már ezer évvel ezelőtt is jelentős nyelvi határ húzódott: a szakértők úgy tartják, hogy a folyótól északra és délre két különböző, noha természetesen közeli rokonságban álló, de ugyanakkor
jelentős különbségeket is felmutató balti-finn nyelvet beszéltek: ezekre mint északésztre és délésztre hivatkozunk. Az észtek őseiként tehát két közeli rokonságban álló népet tarthatunk számon (legalábbis ha a nép fogalmát a nyelvével azonosítjuk). Az utóbbi évezredben a két nyelv közötti különbségek elmosódtak. Az észak-észtet és a finnt elválasztó vonások egy része is a dél-észtből terjedt át az északi-észtre.

Amikor a protestantizmus elérkezik észt földre, és kiadják az első vallásos szövegeket, katekizmusokat, ábécéskönyveket, két különböző irodalmi nyelvet hoznak létre: egy, a Tallinn környéki nyelvjárásokra épülő északit és egy, a Tartu környékén beszélt nyelvjárásokra épülő délit. (Valójában Tartu a dél-észt legészakibb peremén található.) Mindkét norma szerint jelentek meg kiadványok, de mindig is az északi volt az erősebb, és amikor 1739-ben megjelent az első teljes észt nyelvű Biblia az északi norma szerint, egyértelműen a déli fölébe keveredett. Mindazonáltal a 19. század közepéig még jelentek emg kiadványok délészt nyelven, a század második felére azonban ez megszűnt. Ekkor már a délésztek is az északi nyelvjárásokon alapuló változatot használták irodalmi nyelvként. A függetlenségért, ill. az annak védelmében folyó harc, majd a szovjet megszállással szembeni ellenállás mind arra késztette az észteket, hogy egységes nemzetként, ezen belül egységes nyelvű nemzetként lépjenek fel. Mindez a függetlenség visszanyeréséig tartott. Eközben (különösen a függetlenség elnyerésétől kezdve) az észt nyelv egységesülése rendkívüli sebességgel zajlott, a nyelvjárások visszaszorultak, a különbségek a fiatal generációknál legfeljebb néhány kiejtésbeli különbségre szorultak vissza.

A délészt nyelvű írásbeliség a kilencvenes években kapott újból erőre. A délészt származású értelmiségiek már korábban észrevették, hogy a nagyszüleik által beszélt, az irodalmi normától igen jelentősen eltérő nyelvjárások elvesznek, csak igen kevés fiatal használja vagy érti meg őket. Mozgalmat indítottak e nyelvjárások dokumentálása és lehetőleg megőrzése érdekében. A délészt nyelv mai nyelvjárásait, ill. irodalmi változatát võruinak nevezik annak köszönhetően, hogy a nyelv területe ma körülbelül az egykori Võrui tartomány területével azonos. (A mai Tartu környékén, ill. a Võrtsjärvtől nyugatra már nem beszélik.) A függetlenség visszanyerése után külön intézmény, a Võrui Intézet jött létre e feladatok elvégzésére. Az intézet a nyelv leírásával, iskolai oktatásának szervezésével, könyvkiadással foglalkozik.

A délésztet tehát a 19. század első feléig önálló nyelvnek tekintették, a 19. század közepétől a huszadik század utolsó évtizedéig nyelvjárásnak, ma pedig megint nyelvnek. Azonban a võrui nyelv beszélői sem szokták magukat önálló népnek tekinteni, inkább úgy vélik, hogy az észtek két különböző, ám sok hasonló vonást felmutató nyelven beszélnek. A võrui beszélők mindig ismerik az észt irodalmi nyelvet is, de a többi észt csak igen nehezen érti meg a võruit.

A võruiakról szólva külön meg kell emlékeznünk a szettukról. Ők a võrui nyelvterület északkeleti részén, főként az Oroszországhoz tartozó Petseri (Pecsora) környékén, ill. Észtország ezzel szomszédos határsávjában élnek. Míg az észtek túlnyomó többsége protestáns (az észt területek még az Oroszországhoz tartozásuk idején is a bizonyos autonómiát élvező balti német tartományokhoz tartoztak, így a hittérítés nem fenyegette őket), addig a szettuk ortodoxok, századok óta Oroszországhoz tartozó területen élnek. A függetlenség elnyerésével a szettuk lakta terület az Észt Köztársasághoz került, de az újbóli szovjet megszállás idején az Oroszországi SZSZSZK-hoz csatolták, így a függetlenség visszanyerésekor is Oroszország része maradt.

A szettuk nem csak vallásukban, de kultúrájukban, szokásaikban, viseletükben is jelentősen eltérnek a többi észttől. Viseletük jellegzetes darabja a sõlg, azaz a melltű. Ez az észt területeken máshol is ismeretes, az ing nyakát összefogó tű, melyrea nők gyakran kúp alakú díszítőelemet illesztenek. A szettuknál azonban az idők során ez a kúp egyre nagyobb lett, és mára önálló ékszerré nőtte ki magát, a mellkason hordott hatalmas, tányér nagyságú, 1-2 kilogrammos fémkúp. Ennek köszönhetően a szettu női viselet messziről felismerhető.

Ugyanakkor a szettuk nyelvileg nem igazán különböznek võrui szomszédaiktól, nyelvüket tehát aligha lehet önállónak tekinteni. Egyébként sem tartják magukat önálló népnek, inkább az észtek egy csoportjának. A szettuknak az észtektől való különbözőségét inkább a hivatalos orosz források szeretik hangsúlyozni, ezzel is igazolva, hogy az Észt Köztársasághoz tartozó területeket nem adják vissza.

Valójában azonban a történelmi helyzet hozhatná úgy is, hogy a võruiak és/vagy a szettuk nyelvi vagy kulturális alapon önálló népként definiálják magukat. Eddig a pillanatig azonban a történelmi viszonyok úgy hozták, hogy a külső veszélyek inkább az észtekhez tartozás érzését erősítették meg bennük.

Ezen a ponton érdemes megemlítenünk, hogy hasonló a helyzet a szomszédos Lettországban is. Itt a lettet beszélők mintegy tíz százalékát kitevő latgallok beszélnek olyan nyelvjárást, mely önálló latgall nyelvnek is tekinthető. A lettek azonban a lakosságnak alig több mint a felét adják a szovjet idők erőszakos betelepítéseinek következtében. Az új beköltözők (nem kizárólag oroszok, hanem ukránok, beloruszok és más nemzetiségűek is) elsősorban az oroszt használják a mindennapi kommunikációban, amit a lettek (többé-kevésbé jogosan) ma is fenyegetésként élnek meg. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a lettek (köztük maguk a latgallok) nem feltétlenül szorgalmazzák a latgall nyelv önálló nyelvként, ill. a latgall etnikum önálló népként való elismerését, számon tartását.

(A Wikipédiának van võrui változata, latgall azonban nincs.)

Finnugor vonatkozású adatok az izlandi sagákban

Finnugor ismeretterjesztő műveket, történeti tanulmányokat olvasva találkozhatunk azzal az állítással, hogy Bjarmia és a bjarma nép említése nemcsak Halogalandi Ottár úti jelentésében fordul elő, hanem a viking sagák is emlegetik ezt az országot és népet, mely bizonyosan finnugor, s talán más finnugor adatok is föllelhetők ebben a hihetetlen gazdag irodalmi hagyományban. Hirtelen meg nem mondom, honnan, mely olvasmányaimból szűrtem le magamnak a fenti mondatban megfogalmazott állítást. Amikor megpróbáltam utánanézni, pl. Zsirainál (Finnugor rokonságunk, Bp. 1937) ezt így nem találtam meg, Vászolyi Erik sem ilyen formában fogalmazza meg állítását (Zürjének, Perm, Bjarmia és egyéb kérdőjelek a középkori zürjén történelem lapjain. NYK LXIX/2. Bp. 1967. 283–311.). Mindenesetre olvasmányaim emlékeként az első mondatban említett állítás maradt meg bennem, s ez késztetett az utánolvasásra: vajon tényleg rejlenek finnugor történeti adatok a sagákban?

Saga címszót találunk a magyar Wikipédiában is. A tömör összefoglalás tájékoztat arról, hogy a sagákat Izlandon foglalták írásba a 9-14. században, megismerhetjük a sagák osztályozását, fontosabb jellemzőit és néhány nevezetesebb saga címét is. A szócikk végén található bibliográfia felsorolja a magyar sagakiadásokat is (nem sok van), valamint említ egy antológiát (Észak-európai népek irodalma. Bp. 1970.) E művek fordítójaként, szerkesztőjeként Bernáth István nevével találkozhatunk. Ugyanő írta a Világirodalmi Lexikon rendkívül alapos Saga szócikkét is, valamint a kérdéskörhöz tartozó egyéb szócikkeket is. A sagairodalom legkiemelkedőbb alkotójáról, a költő-történetíró Snorri Sturlusonról, valamint Heimskringla (Földkerekség) című művéről is olvashatók az alapvető adatok az interneten. A Wikipédia Heimskringla szócikke felsorolja azt a 16 sagát is, amelyek összedolgozásával Snorri Sturluson megalkotta nagy művét. A szerzőről bővebb információk találhatók a Világirodalmi Lexikonban. A felsorolt összefoglalások elegendő tudást nyújtanak ahhoz, hogy a sagák finnugor vonatkozásaira térhessünk.

Az első kérdés: hogyan kerülhettek finnugor vonatkozások a viking hősök tetteit idéző művekbe?

A finnugorok által lakott erdőövezet felé a 8. század közepén indultak az első portyázó viking csapatok. Hamar felderítették a baltikumi viszonyokat, megismerték a balti finn népeket, s elkezdték a tovább vezető hajózási útvonalak felderítését. Egyik útvonaluk Kijeven át a Dnyeper folyón hajózva a Fekete-tengerig vezetett, a másik pedig a Volgán a Kaszpi-tengerig. A Volgába a Ladoga-, az Onyega- és a Fehér-tó vízrendszerén át jutottak be. Ezen az útvonalon legfontosabb kiinduló bázisuk Ladoga (a mai Sztaraja Ladoga) városa lett. A 9-12. században ezeken az útvonalakon élénk kereskedelem folyt. A Volgán portyázó vikingek viselt dolgairól Ibn Fadlán, a bagdadi kalifa követségének tagja is beszámol, aki 922 táján találkozott velük (Simon Róbert: Ibn Fadlán. Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról. Bp. 2007.).

A vikingek keleti utazásait az orosz történettudomány immár két évszázada kutatja, elemzi. Az elmúlt negyedszázad kutatói közül T. N. Dzsakszon és G. V. Glazirina nevét kell az on-line katalógusokba beírnunk, hogy a sagák keleti vonatkozásait elemző művek adataira rábukkanhassunk.

A sagák a következő (részben vagy teljesen) finnugor vonatkozású helyneveket tartalmazzák:

Aðalsýsla = Észtország Saaremaa szigetével szemközti partszakasza

Aldeigjuborg, Aldeigja = Ladoga (Sztaraja Ladoga)

Austmarr = ’Keleti tenger’, a Balti-tenger keleti része

Austrveg = ’Keleti útvonal’, a Fekete- és Kaszpi-tenger felé vezető útvonalak összessége

Bjarmaland = a bjarmák országa – hogy a bjarmák mely finnugor népekkel azonosíthatók, annak igen nagy szakirodalma van

Dýna = Nyugati Dvina

Eistland = Észtország, az észtek földje

Eysýsla = Saaremaa szigete

Garðaríki, Garðar = az Óorosz állam neve a sagákban, valószínűleg Kijevre és a Kijev alá tartozó kisebb fejedelemségekre vonatkozik, mivel Novgorodnak saját neve van a sagákban

Hólmgarðr = Novgorod

Surtsdalar = Szuzdal

Vína = Északi Dvina


Ezekhez a területekhez, városokhoz, folyókhoz a sagák különböző eseményei, leginkább csaták, utazások kötődnek. A királyi sagák beszámolnak az említett területek egynémelyikén – pl. Aldeigjuborgban, Eistlandban – zajlott háborúskodásokról. A motívumok több sagában is visszatérhetnek, több személlyel kapcsolatban is szerepelnek. Részben emiatt is népmesei jellegűek, történeti forrásértékük lényegében nincs. A sagák műfajukból következően a történetek valóságmagvától igen erősen eltávolodnak. Elmondásuk, majd leírásuk nem a valósághű történetmesélés, hanem a szórakoztatás jegyében történt.

Bjarmia és Bjarmaland mesebeli, távoli, különös tájként tűnik fel a sagákban, ugyanígy a Vína (Északi Dvina) folyó is, amely olyasféle határvonal valóság és mese között, mint a magyar Óperenciás-tenger. A hasonlatot folytatva: a bjarmák pedig olyan mesebeli népként szerepelnek a sagákban, mint a magyar folklórban a burkusok (poroszok).

Finnugor szempontból az a motívum a legjelentősebb, amely a bjarmák legendás kincsekkel teli templomának kifosztásáról szól. A Heimskringla ismeri a bjarma főisten nevét is: „egy körülkerített helyen áll »Bjarma isten, amelyet Jómálinak hívnak /stendr goð Bjarma, er heittr Jómáli/« – ami nyilvánvalóan a finnségi Jumala istennév megfelelője”. (Az idézet Voigt Vilmos: Végre maga Ohthere szólal meg című tanulmányából való, in: Emlékkönyv Bereczki Gábor 80. születésnapja alkalmából.)

Az izlandi sagák finnugor vonatkozásai érdekes kultúrtörténeti adalékokat jelentenek. Némely esetben, például amikor Ladoga városának égéséről szólnak, talán kötődnek a valósághoz, mivel a régészek a feltárások során megtalálták a ladogai tűzvész nyomait, de más események – mint a bjarmiai templom kifosztása – régészeti igazolásához igen nagy szerencse kellene. Ha az események meg is történtek, a sagák nem valós térbe és időbe helyezik őket. Vagyis nehéz eldöntenünk, hol ér véget a valóság és hol kezdődik a mese. Ezért a sagák nem nevezhetők történeti forrásoknak.

Finnugor népek táncai Szaranszkban

2008. október 18-án a Mordvin Állami Kultúrházban a finnugor népeké volt a főszerep. Nemcsak Moszkvában rendeztek aznap finnugor estet, hanem a mordvin fővárosban, Szaranszkban is. Az este folyamán szinte az összes Oroszország területén élő kisebb-nagyobb rokon nép képviseltette magát. Természetesen többségükben mordvin táncokat mutattak be, de azt is hozzá kell tennünk, hogy nemcsak a helyiek, hanem más köztársaságból érkezők is. Például Udmurtiából, a Mari Köztársaságból, a Komi Köztársaságból. Mint ismeretes, a mordvin nép él az egyik legnagyobb szétszórtságban rokon népeink közül. Megtalálhatjuk őket a Nyizsnyij-novgorodi, Tambovi, Penzai, Szimbirszki, Szamarai, Szaratovi, Orenburgi Területeken, továbbá Tatársztánban, Baskíriában, a Csuvas Köztársaságban és Szibériában is. A mordvin néptáncot bemutató produkciókat, bármely csoport is mutatta be, mindig hangos, hosszantartó taps és éljenzés – akarom mondani „bravózás” – követte. Persze a legnagyobb ovációt a szaranszki csoport kapta! A mordvin népviseletek csoportról csoportra változtak. Voltak, akik tradicionális ruhában táncoltak, de voltak, akik kissé modernizálták azt: a piros minta megmaradt, csak a szoknya rövidült olyannyira, ha valaki az első sorokban ült, még azt is megláthatta, mi van a szoknya alatt.

Bemutatkoztak az udmurtok is, akiknek talán kevesebb siker jutott, valószínűleg a kevésbé lendületes táncuk miatt. De az ő különlegességük abban rejlett, hogy élőben énekeltek és zenéltek. Táncuk színesítéséhez még szőnyeget is használtak, de ez sajnos egyes nézők körében inkább derültséget, mintsem érdeklődést váltott ki.


Megismerhettünk komi, mari táncokat, de jöttek csoportok Hanti-Manszijszkból és baskír területekről is. Általában jellemző volt, hogy a női ruhákon a tradicionális minták flitterrel voltak kivarrva, vagy a nők sok ékszert viseltek. A táncok is hasonlítottak annyiban egymásra, hogy a legtöbb nagyon lendületes volt – kivétel ez alól a már említett udmurt produkció –, és néha kezdő steptáncosokat megszégyenítő ritmuskombinációkat kopogtak a lábukkal. A zenék sem voltak mindig a klasszikus értelemben vett népzenék, sok esetben diszkósított változatukra álmodták meg a koreográfiákat.

A csillogás alól talán az egyetlen kivételt a magyar csárdás jelentette. Voltak olyan hírek, miszerint magyar néptáncosok is jönnek, azonban mégsem érkezett tánccsoport a Kárpát-medencéből. Így helyettük egy komi csoport vállalkozott e nemes feladatra. Mondjuk úgy: szépek és aranyosak voltak, bár Magyarországon nehéz lenne csárdásként eladni az általuk bemutatott táncot, de ettől függetlenül becsülendő és tiszteletreméltó, hogy ilyenre vállalkoztak. (És ilyenkor vetődik fel a kérdés, hogy vajon mi, magyarok – vagy bármely más nép – hogy táncoljuk idegen nemzetek táncait!)


Volt néhány néptáncra emlékeztető produkció is. Ezekre az volt a jellemző, hogy népviseletben adtak elő valamilyen humoros táncot (amikor a férfi élete nagy döntése előtt áll: a nagy mellű vagy a nagy fenekű nőt válassza), vagy népzenére, népies elemekkel vegyített, modern koreográfiát mutattak be (avagy hogyan táncoljuk egy lófejjel és lófarokkal egyetlen fiúként egy csapat kék-fehér dresszbe öltözött lánnyal).
A műsorok végén minden csoport kisebb-nagyobb ajándékokkal távozott, a nézők pedig egy kétórás szórakozás emlékével.

Hamis (?) érme a Vaterán

Újabb finnugor vonatkozású gyanús tárgy jelent meg a Vaterán, ezúttal az anselmo444 nevű felhasználó kínálatában. Az eladó a következő szöveggel ajánlja áruját:

Viinamarisaar alig 14 négyzetkilométeres sziget a Balti-tengeren, , a Csendes-óceánon. Lakosai főleg szőlőtermesztésből élnek, s erre nem csak az egyik oldalon látható fürt utal: a 7 krooni egy adag szőlő értékét fejezi ki.

Természetesen a Balti-tenger és a Csendes-óceán közötti tényleges távolság eleve hiteltelenné teszi a szöveget. Ráadásul az érmén egyértelműen észt szöveg található, és az is tény, hogy a Viinamarisaar Szőlőszigetet (viinamari 'szőlő' – viina ' bor, alkoholos ital', mari 'bogyó'; saar 'sziget') jelent.

Más források szerint Viinamarisaar az Észtországhoz tartozó Ruhnu szigete mellett található.
Ruhnu a Rigai-öböl szájában található, és a két világháború között Lettországh is igényt tartott rá, de népszavazáson a sziget (egyébként nemzetiségüket tekintve svéd) lakói inkább Észtország mellett döntöttek. E döntés pikantériája, hogya természet (és a demográfia) szeszélye folytán Észtországhoz egyébként többezer sziget tartozik, a szomszédos Lettországhoz viszont egy sem: a népszavazás kimenetele kevésbé élessé tette volna a különbséget.

Akármit is állítanak a források, egy dolog tény: ennyire északon szőlő nem terem. Mi magyarázhatja akkor a sziget nevét? Az, hogy az észben korábban a viinamari nem szőlőt jelentett (és bizonyára egyes mai nyelvjárásokban ma sem (kizárólag) azt jelent), hanem más bogyós növényt, amelyből alkoholos italt is lehet készíteni. Így például az észt szó finn etimológiai megfelelője, a viinimarja (nyelvjárásokban viinamarja is) ribizlit jelent. A legvalószínűbbnek tehát az tűnik, hogy a sziget neve erdetileg Ribizlisziget volt. Később valaki kihasználhatta a nyelvi változások következtében rejtélyessé, mi több, egzotikussá vált nevet. Az érme valójában valamilyen belépő vagy rendezvény emlékérme lehet.

Mindez azonban csak akkor jöhet szóba, ha a sziget egyáltalán létezik. Az mindenesetre feltűnő, hogy neve egyetlen észt, finn, lett vagy svéd honlapon sem bukkan fel. Bár a fent idézett angol nyelvű forrás szerint jégbort állítanak elő, ennek nyoma sincs az interneten. Sőt, az összes forrás, ami a neten fellelhető, mind ezen érmékkel foglalkozik. Feltételezhető tehát, hogy az egész Viinamarjasaar-ügy csupán hoax. (Ami persze az érme értékét nem feltétlenül töri le, sőt, feljebb is viheti.)