Több éves szünet után 2009. május 7-én ismét diákkonferencia volt a Finnugor Tanszéken, éspedig ezúttal nem tanárok, hanem diákok kezdeményezésére és szervezésében. Bár igaz, hogy a szervezők: Bába Laura, Gulyás Nikolett és Raitsits Tivadar, akik a tanszék PhD-hallgatói, maguk is tanítanak, így nemcsak diák-, hanem tanárfejjel is gondolkodtak, amikor a konferencia ötletét felvetették. A kezdeményezők célja bevallottan olyan fórum megteremtése volt, ahol a tanszék nem-nyelvész hallgatói, doktoranduszai is szóhoz jutnak.
A hallgatóság, változó összetétellel ugyan, de mindvégig nagy létszámban és lankadatlan érdeklődéssel tartott ki az egész napos konferencián.
A doktoranduszok előadásai nagyobb volumenű és előrehaladottabb kutatásokon, a még nem végzett hallgatókéi pedig főleg szemináriumi dolgozatokon, szakdolgozatokon alapultak. Az előadások között ennek megfelelően volt tudományosan igényesebb, és volt igénytelenebb; volt önálló gondolkodásra valló és ötletes, és volt olyan, amelynek az összeállítása során nem ártott volna több önállóságra törekedni. Minden résztvevőről elmondható azonban, hogy sugárzott róla a téma iránti őszinte érdeklődés.
A tizenhét előadás közül hat valamely csoportidentitás mibenlétét, annak valamely vetületét, összetevőjét vagy egyéb vonatkozását vizsgálta. Raisits Tivadar és Magyar Szilvia előadása a finn nemzeti identitáshoz kapcsolódott más-más megközelítésben. Paréj Gabi és Larisza Sirobokova az udmurtok nemzeti identitását taglalta, az előbbi a kultúrantropológia, az utóbbi a szociolingvisztika szemszögéből.
Larisza Sirobokova meglepő, de akár örvendetesnek is tartható fejleményekről számolt be: felmérései alapján elénk tárta, hogy az írásbeliség új formáinak (internetes fórumok, sms stb.) köszönhetően növekszik az udmurt városi fiatalság körében az anyanyelv használata, miközben e fórumok híján és az egyébként kedvezőtlen feltételek miatt a falusi fiatalok körében éppenséggel csökken. E megállapítások nyomán nagyon fontos volna, ha a nyelvtervezőkben, nyelvpolitikusokban is tudatosulna az, ami már legalább egy évtizede látható: a nyelvi revitalizáció egyetlen simának látszó útja a hétköznapi kommunikáció, különösen az elektronikus kommunikáció során használt írásbeliségtől vezet az irodalmi nyelvekig és terminológiákig, nem pedig fordítva.
Tatjana Jefremova a mari–orosz kétnyelvűségről szóló előadása is olyan vizsgálatra alapult, amelyből végső soron arra a kérdésre is választ kapunk, hogy a mari nyelvterület egyes részein mekkora szerepe van a nyelvnek az etnikai identitásban. Bába Laura előadásában pedig arról hallhattunk, hogyan jelennek meg a női identitás évszázados (évezredes!) problémájának aktuális kérdései egy mai finn regényben.
A finn irodalomtörténettel további három előadás foglalkozott. Smida Zsófia a skandináv feminizmus kontextusában próbálta meg elhelyezni Minna Canthot. Kemer Andrea a Juhani Aho-féle „lámpa” és a Maiju Lassila-féle „gyufa” motívumát helyezte (stílszerűen szólva) a megszokotthoz képest új megvilágításba. Forgó Marietta arra a kérdésre próbált meg válaszolni, hogy vajon szatíraként olvasandó-e Veikko Huovinennek a „havukka-ahói természetfilozófusról” szóló műve, vagy sem.
Egészen más módon kapcsolódott a finn szépirodalomhoz Mihail Csemisev dolgozata. Ő azt próbálta meg számba venni, hogy mi mindent fordítottak eddig marira finnből, és ismertette a mari nyelvű fordításirodalom fogadtatásával kapcsolatos felmérésének eredményét is.
Talán nem túlzás tudománytörténeti eseménynek nevezni Aljona Rogyionova kísérletét arra, hogy a kortárs magyar irodalmat néhány alapvető tipológiai paraméter szerint összevesse a kortárs udmurt irodalommal. Hogy a kísérlet milyen eredményekre vezet, az majd a disszertáció egészéből fog kiderülni; az előadásból mindenesetre arról győződhettünk meg, hogy a szerző imponáló magabiztossággal igazodik el a kortárs magyar irodalomban, ismeri, és minden ízében érti annak különböző értelmezéseit is. (Itt jegyzem meg, hogy mind a négy oroszországi finnugor résztvevő elegánsan és szabatosan adott elő magyar nyelven, stiláris szempontból némelykor a magyar anyanyelvű előadókat is felülmúlva.)
Történelmi tárgyú előadást kettőt hallhattunk: Bence Áron Olaus Magnus 1555-ös művének egy szöveghelyét antik forrásokkal összevetve arra a következtetésre jut, amelyet leegyszerűsítve és némi túlzással akár ekképp is megfogalmazhatunk: mint minden rendszerváltáskor, a reformáció Észak-Európában való elterjedésekor is igaz, hogy az írástudók „átírják a történelmet”. Gyüre Dániel az önálló észt valuta történetét ismertette a kezdetektől napjainkig, kitekintve a történet várható folytatására is.
A délutánra már kissé megfáradt közönségre pezsdítőleg hatott Márkus Virág lendületes és érdekes részletekkel teletűzdelt észtországi élménybeszámolója a művészek által birtokba vett egykori gyárépületekről.
Sziráki Zsófia az udmurt folklórnak egy olyan szegmensét választotta kutatása tárgyául, amelyről nálunk a Volga–Káma vidékről szóló sztenderd tananyagban nemigen esik szó: a betegséggel, halállal kapcsolatos hiedelmeket. A munka óhatatlanul történeti dimenziót nyer, hiszen a forrásául szolgáló szövegek lejegyzése között kb. egy évszázad telt el.
A konferencia két utolsó előadását ifjú magyar szakosok tartották: Nagy Franciska a hanti és Gyarmati Réka a lapp nyelvi helyzetről. Mindkét előadás szorgalomról és problémaérzékenységről tanúskodott, és csak gratulálhatunk a szerzőknek, hogy nem finnugor szakos létükre ennyire közel kerültek választott témájukhoz.
A hallgatóság, változó összetétellel ugyan, de mindvégig nagy létszámban és lankadatlan érdeklődéssel tartott ki az egész napos konferencián.
A doktoranduszok előadásai nagyobb volumenű és előrehaladottabb kutatásokon, a még nem végzett hallgatókéi pedig főleg szemináriumi dolgozatokon, szakdolgozatokon alapultak. Az előadások között ennek megfelelően volt tudományosan igényesebb, és volt igénytelenebb; volt önálló gondolkodásra valló és ötletes, és volt olyan, amelynek az összeállítása során nem ártott volna több önállóságra törekedni. Minden résztvevőről elmondható azonban, hogy sugárzott róla a téma iránti őszinte érdeklődés.
A tizenhét előadás közül hat valamely csoportidentitás mibenlétét, annak valamely vetületét, összetevőjét vagy egyéb vonatkozását vizsgálta. Raisits Tivadar és Magyar Szilvia előadása a finn nemzeti identitáshoz kapcsolódott más-más megközelítésben. Paréj Gabi és Larisza Sirobokova az udmurtok nemzeti identitását taglalta, az előbbi a kultúrantropológia, az utóbbi a szociolingvisztika szemszögéből.
Larisza Sirobokova meglepő, de akár örvendetesnek is tartható fejleményekről számolt be: felmérései alapján elénk tárta, hogy az írásbeliség új formáinak (internetes fórumok, sms stb.) köszönhetően növekszik az udmurt városi fiatalság körében az anyanyelv használata, miközben e fórumok híján és az egyébként kedvezőtlen feltételek miatt a falusi fiatalok körében éppenséggel csökken. E megállapítások nyomán nagyon fontos volna, ha a nyelvtervezőkben, nyelvpolitikusokban is tudatosulna az, ami már legalább egy évtizede látható: a nyelvi revitalizáció egyetlen simának látszó útja a hétköznapi kommunikáció, különösen az elektronikus kommunikáció során használt írásbeliségtől vezet az irodalmi nyelvekig és terminológiákig, nem pedig fordítva.
Tatjana Jefremova a mari–orosz kétnyelvűségről szóló előadása is olyan vizsgálatra alapult, amelyből végső soron arra a kérdésre is választ kapunk, hogy a mari nyelvterület egyes részein mekkora szerepe van a nyelvnek az etnikai identitásban. Bába Laura előadásában pedig arról hallhattunk, hogyan jelennek meg a női identitás évszázados (évezredes!) problémájának aktuális kérdései egy mai finn regényben.
A finn irodalomtörténettel további három előadás foglalkozott. Smida Zsófia a skandináv feminizmus kontextusában próbálta meg elhelyezni Minna Canthot. Kemer Andrea a Juhani Aho-féle „lámpa” és a Maiju Lassila-féle „gyufa” motívumát helyezte (stílszerűen szólva) a megszokotthoz képest új megvilágításba. Forgó Marietta arra a kérdésre próbált meg válaszolni, hogy vajon szatíraként olvasandó-e Veikko Huovinennek a „havukka-ahói természetfilozófusról” szóló műve, vagy sem.
Egészen más módon kapcsolódott a finn szépirodalomhoz Mihail Csemisev dolgozata. Ő azt próbálta meg számba venni, hogy mi mindent fordítottak eddig marira finnből, és ismertette a mari nyelvű fordításirodalom fogadtatásával kapcsolatos felmérésének eredményét is.
Talán nem túlzás tudománytörténeti eseménynek nevezni Aljona Rogyionova kísérletét arra, hogy a kortárs magyar irodalmat néhány alapvető tipológiai paraméter szerint összevesse a kortárs udmurt irodalommal. Hogy a kísérlet milyen eredményekre vezet, az majd a disszertáció egészéből fog kiderülni; az előadásból mindenesetre arról győződhettünk meg, hogy a szerző imponáló magabiztossággal igazodik el a kortárs magyar irodalomban, ismeri, és minden ízében érti annak különböző értelmezéseit is. (Itt jegyzem meg, hogy mind a négy oroszországi finnugor résztvevő elegánsan és szabatosan adott elő magyar nyelven, stiláris szempontból némelykor a magyar anyanyelvű előadókat is felülmúlva.)
Történelmi tárgyú előadást kettőt hallhattunk: Bence Áron Olaus Magnus 1555-ös művének egy szöveghelyét antik forrásokkal összevetve arra a következtetésre jut, amelyet leegyszerűsítve és némi túlzással akár ekképp is megfogalmazhatunk: mint minden rendszerváltáskor, a reformáció Észak-Európában való elterjedésekor is igaz, hogy az írástudók „átírják a történelmet”. Gyüre Dániel az önálló észt valuta történetét ismertette a kezdetektől napjainkig, kitekintve a történet várható folytatására is.
A délutánra már kissé megfáradt közönségre pezsdítőleg hatott Márkus Virág lendületes és érdekes részletekkel teletűzdelt észtországi élménybeszámolója a művészek által birtokba vett egykori gyárépületekről.
Sziráki Zsófia az udmurt folklórnak egy olyan szegmensét választotta kutatása tárgyául, amelyről nálunk a Volga–Káma vidékről szóló sztenderd tananyagban nemigen esik szó: a betegséggel, halállal kapcsolatos hiedelmeket. A munka óhatatlanul történeti dimenziót nyer, hiszen a forrásául szolgáló szövegek lejegyzése között kb. egy évszázad telt el.
A konferencia két utolsó előadását ifjú magyar szakosok tartották: Nagy Franciska a hanti és Gyarmati Réka a lapp nyelvi helyzetről. Mindkét előadás szorgalomról és problémaérzékenységről tanúskodott, és csak gratulálhatunk a szerzőknek, hogy nem finnugor szakos létükre ennyire közel kerültek választott témájukhoz.
Kubínyi Kata
Bejegyzések
