Megjelent a Finnugor Világ 2009. júniusi száma

A Finnugor Világ továbbra is aktívan részt vesz a finnugorok számára egyébként oly sokat jelentő erdők pusztításában, és nekünk sem teszi meg azt a szívességet, hogy az új számra csupán egy link segítségével hívhassuk fel a figyelmet. Lássuk tehát a részletesebb tartalmi ismertetőt!

A címlapon Szvetlana Gyiniszlamova egy grafikáját láthatjuk nemrég magyarul megjelent kötetéből – ez a hátoldalról, a tartalomjegyzék és az impresszum közé elhelyezett sorból derül ki.

A címlap belső oldalán Csúcs Sándor felelős szerkesztő köszönti az olvasót néhány apró hírrel. Ezek közül a leginkább figyelemreméltó az lenne, hogy a komi rádió adásait immár az interneten is foghatjuk a www.krtk.ru címen. A fontos hírről már én is be szerettem volna számolni a Rénhírekben, de a tapasztalataim szerint nem működik. Remélve, hogy a Finnugor Világ szerkesztői maguk is kipróbálták, most fontosnak tartom közzétenni a címet. Ezen kívül Csúcs Sándor felhívja arra a figyelmet, hogy a finn állam évi 353 000 euróval támogatja a Reguly Társaság finn megfelelőjét a Castrén Társaságot. A pénzt oktatási és tudományos együttműködésre fordítják.

Az első nagyobb lélegzetű cikk (8 oldal) ismét Csúcs Sándor tollából származik, címe Gondolatok az alternatív nyelvrokonításról. Csúcs a finnugorellenes megnyilvánulásokat nevezi „alternatív elmélet”-eknek. Tény, hogy ez egy felkapott elnevezés, de ha jobb híján alkalmazzuk is, mindig hangsúlyozni kellene, hogy ezek „alternatív”-nak csak a szó egy igen specifikus értelmében nevezhetők, „elmélet”-eknek pedig egyáltalán nem. Csúcs a cikk bevezetőjében azt a véleményét fejti ki, hogy az ilyen „téves nézetek” részletes cáfolatával nem kell foglalkozni, helyette inkább pozitív propagandát kell folytatni. A Rénhírek rendszeres olvasói bizonyára meglepve olvassák, hogy „számos, eddig kellően ki nem használt lehetőség kínálkozik [...] [f]okozni kellene az internetes ismeretterjesztést”. Mi innen sok sikert szeretnénk ehhez kívánni, mint ahogy üdvözöljük Csúcs Sándor tanszékvezető azon ötletét is, hogy az egyetemi hallgatókat, különösen a magyar szakosokat kell jobban felkészíteni. Remek! Személy szerint már alig várom Csúcs Sándor új, a most érő generációk gondolkodásmódjához közelebb álló, színes, izgalmas, de a korábbinál mégis mélyebb tudást adó tankönyvét. (És persze várom a nagy leleplezést: ki akadályozta meg, hogy a hazai finnugrisztikaoktatásban dolgozók legjobb tudásuk szerint tegyék a dolgukat?) Ezt követően Csúcs a finnugrisztikát ért rágalmakra ad választ, ill. ismétli a korábban elhangzott válaszokat. Annak ellenére, hogy ő is tudja, hogy a finnugor nyelvrokonságnak semmi köze a genetikai kutatások eredményeihez, kitér a genetikai kutatásokra és hosszasan idézi azok eredményeit. A cikknek további érdekes vonásai is vannak, pl. Marcantonio-nak hivatkozik két előadására, de nem hivatkozik sem könyvére (pedig ez magyar fordításban is megjelent), sem annak kritikájára (melyek között szintén van színvonalas magyar nyelvű). Említésre méltó az is, hogy Csúcs szerint az Uralisches Etymologisches Wörterbuch létezik adatbázis formájában is – kár, hogy sehol nem férhető hozzá.

A következő négy oldalon Zaicz Gábor emlékezik meg Décsy Gyuláról. A visszaemlékezés nagy részében Décsy fő műveit veszi sorba, hosszan idéz azok recenzióiból. Ezt követően másfél oldalon Csúcs Sándor Anatolij Rakin komi nyelvész hatvanadik születésnapjáról emlékezik meg egy rövid életrajzzal.

Ezután Margarita Kuznetsova Két mai mari költő és elődeik című 13 oldalas cikke következik. Mielőtt két mai költőt mutatna be, áttekinti a mari költészet történetét, mely szerinte négy szakaszra bomlik:

1. „professzionalisták, valódi szóalkotók”
   


2. műfaji sokszínűség, népköltészeti tradíciók
   


3. Miklaj Kazakov költő országos sikert ér el
   


4. Valentin Kolumb „továbbfejlesztette a tradíciókat”
   

Mint látható, a szempontok nem egységesek, nem érthető, hogy a Kazakovval egy csoportba kerülő költők miért tartoznak egy csoportba, Kolumb pedig egyedül alkot csoportot. (Ráadásul Kuznetsova az utóbbi két csoportot már generációnak nevezi.) A példák sem sikeresek, pl. az idézett Csavajn-versből nem derül ki, mi mutatná a szóalkotási képességet (a magyar olvasó amúgy is magyarázatot igényelne), a második csoportnál idézett vers nem tűnik igazán népiesnek, egymagában pedig pláne nem demonstrálja a műfaji sokszínűséget. A bemutatott mai költőnő kapcsán Kuznetsova a bánat motívumát és néhány formai sajátosságot emel ki. Jóval hosszabban idéz Anatolij Timirkajev baskíriai mari költő műveiből, akinél elsősorban a két „szülőföldhöz” (Baskortosztánhoz és a Marij Elhez) való kötődés motívumát hangsúlyozza. A verseket a cikk mari születésű szerzője fordította magyarra, ez még akkor is elismerésre méltó, ha csak szabadfordításokról is van szó.

Ezt követi Somogyi Katalin négy és fél oldalas Az etnofuturizmus Oleg Csetkarjov novellájában című írása. A cikk tulajdonképpen tartalmi ismertető, bőven megrakva idézetekkel – csak az első és az utolsó két bekezdés lép ezen túl. A szerző az etnofuturizmus következő elemeit ismeri fel: „a falusi és a városi élet találkozása, a főhős nem találja a helyét a világban, egyes szám első személyben meséli el a történetet, sőt mitológiai elemek és az erotika is jelen van benne” [sic]. A cikk színvonaláról az utolsó mondata éppen eleget mond: „A hős a végén rádöbben, hogy gonosz a világ, kihasználták az olcsó munkaerőt, hogy tudtukon kívül rakéták alkatrészeit gyártassák velük.”

A következő két oldalt Csúcs Sándor másfél oldalas beszámolója tölti ki Szvetlana Gyiniszlamova magyarországi látogatásáról, pontosabban inkább az Írószövetségben május 4-én elhangzott beszélgetésről. (A Vízcsepp bemutatását Csúcs a következő számra igéri – mi körülbelül akkor fogjuk ünnepelni bemutatásának féléves fordulóját.) A cikk tartalmazza Gyiniszlamova vázlatos életrajzát és néhány adatot a manysi nyelv helyzetéről.

A következő három és fél oldalon Keresztes László ismerteti Kalevi Wiik Az európai népek eredete című könyvét. Az ismertetésben találunk jópár figyelemreméltó észrevételt és némi humort is megcsillogtat, de nem minden állításával lehet egyetérteni. Wiik szerint a 'jég' és a 'hal' finnugor jövevényszavak az ősgermánban. Keresztes szerint a 'jég' átvétele „úgy-ahogy hihetőnek tűnik”. Nem világos, miért lenne hihető. Ugyanakkor Keresztes szerint a 'hal' (mely Wiik szerint pl. az angol whale-ben lenne meg) esetében a feltételezés „abszurdum, hiszen egy halász–fókavadász közösség számára nyilvánvaló, hogy a bálna nem hal!” Ez az érv azt feltétlezi, hogy a halász–fókavadász közösségek tagjai biológusok, akik rendszertani besorolásuk alapján osztályozzák az élőlényeket, ami mindenképpen abszurd. Az viszont, hogy egy 'hal' jelentésű szót egyáltalán miért vesznek át, ill. ez miért éppen a 'bálna' jelentést kapná (akár az átvétel idején, akár később), jogos kérdés lehetne.

Ismét egy három és fél oldalas cikk következik, Szőke Natália mutat be egy, a vepsze nemzetiségi mozgalmakról szóló oroszországi kiadványt. A cikk a vepszék autonómiatörekvéseiről néhány olyan adatot is tartalmaz, melyek Magyarországon eddig aligha voltak ismeretesek, így pl. a Vepsze Nemzetiségi Voloszty (ennek járásként való fordítása nem igazán szerencsés) 1994 és 2001 közötti fennállása.

A következőkben Csúcs Sándor ismerteti két és fél oldalon Hannu Mäkelä finn író magyarul Anya címen megjelent regényét. A cikk terjedelméből közel egy oldalt két idézet vesz el, a személyes hangnemet sem nélkülöző írásnak csupán a végén olvashatunk néhány furcsa gondolatot a regény „végső mondanivaló”-járól, illetve arról, hogy „a mai posztmodern világban nem lehet eldönteni, hogy egy életrajzi indíttatású (vagy annak tűnő) műben mennyi a valóság és mennyi a fikció, de ez talán nem is fontos.” Zavarba ejtő a cikk zárómondata is: „Fehérvári Győző fordítása tökéletesen megfelel a regény mondanivalójának és stílusának.”

Ezután ismét Csúcs Sándor ismertet, ezúttal a Pluralica első számát. Szerinte a bevezető ígérete ellenére nem a kultúra egészével, csupán az irodalommal foglalkoznak, a képzőművészet is csak illusztrációként van jelen. Ugyanakkor képzőművészeti művekről eleve nem szól, mivel azok ízlésvilágától távol állnak, ill. értelmezésüket problémásnak tartja. Ugyanakkor Csúcs azt ígéri, hogy csak egy-két szerzőt és művet említ, „teljesen szubjektív kritériumok alapján”. Sajnos e kritériumokat nem sorolja fel, és a megjelent művekről sem mond semmit, csupán a cikk végén találunk két szemelvényt (nem világos, miért pont ezeket). Fő kifogásai: egyes szerzőket továbbá a bekerült szerzők életrajzi adatait hiányolja, ill. egy „kifejezetten magyaroknak szánt átfogó tanulmányt a mai Észtország társadalmi és kulturális életéről, szociális viszonyairól”. Ugyanakkor – kifogásai mellett – hangsúlyozza a folyóirat magas színvonalát.

Alig több mint egy oldalon számol be Szeverényi Sándor a májusban Helsinkiben tartott Az identitás etnikai és nyelvi kontextusa: finnugor kisebbségek című konferenciáról, majd majdnem két oldalon Gulyás Nikolett és Németh Szilvia számol be a XXV. IFUSCO-ról (finngor diákkonferenciáról), melyet a Karjalai Köztársaság fővárosában, Petrozavodszkban rendeztek meg. Márkus Virág egy oldalon számol be az észt VAT társulat Pál utcai fiúk-előadásáról. A néhány hír (Falk Nóra összeállításában) és egy Gyiniszlamova-rajz zárja.

Sajnos ismét meg kell említenem, hogy a kiadványban még mindig túl sok a helyesírási, különösen a központozási hiba, ráadásul címben olvasható az „identitás konferencia”. Az már inkább csak egy kínos gépelési hiba, hogy Olonyec finn neve hibásan szerepel, így a diákkonferencia résztvevői Aunus helyett Anusba mennek kirándulni...

Szírjén szótár

Az alábbiakban hazánk nagy könyvkereskedője reklámozza Fokos-Fuchs Dávid klasszikus komi (zürjén) szótárát – szír szótárként.



(Köszönjük Mártonfi Attilának, hogy megosztotta velünk felfedezését.)

Rajzfilmek võrui nyelven

Akik két évtizeddel ezelőtt tanulták a finnugor családfát, azok nem találkozhattak a võrui nyelvvel. Akik viszont foglalkoztak az észt kultúrával, azok tudják, hogy a 19. századig az észtek két irodalmi nyelvet használta: az északit (revalit, azaz tallinnit) és a délit (dorpatit, azaz tartuit). Ezek egymástól majdnem annyira eltértek, mint a finntől. Később, különösen a független Észtország megszületésével, az északi változat lett az uralkodó, a déli kiszorult a hivatalos használatból, könyvek és újságok sem jelentek meg rajta. Csak 1991-től, a függetlenséggel élesztették újra a délészt nyelvet, de ezúttal már a nyelvterület legnagyobb települése, Võru
alapján võrui néven. (Ez alig mutat eltérést a tőle délre és délkeletre, az észt–orosz határ környékén beszélt szettutól: a kettőt minden további nélkül tarthatjuk egy nyelvnek.)

Mint minden kevés beszélővel rendelkező nyelvvel kapcsolatban, a võruival is az a fő probléma, hogy az élet kevés területén lehet használni. A kilencvenes évektől ugyan jelentek meg könyvek, újságok, folyóiratok, de ezek száma is csekély. Éppen ezért jelentős, hogy a võrui nyelven beszélő gyerekek több mint száz rajzfilmet nézhetnek meg az interneten keresztül.

Azt sajnos nem igérhetjünk, hogy olvasóink le lesznek nyűgözve a filmek képi világától – sőt, mondjuk ki, hogy képesek tönkretenni a fiatalkorúak vizuális szocializációja irányában való minden törekvésünket. Azoknak viszont, akik tudnak észtül vagy finnül, remek szórakozást nyújtanak: elég, ha a képek helyett a feliratokra és a hangra koncentrálunk.

Egy állatorvosi ló 1.

Bár e blognak határozottan nem célja, hogy a tudománytalan elképzelések híveivel vitatkozzon, egyes „műkedvelői” alkotások mégis felkeltik a figyelmünket. A jelen posztban górcső alá vett írások azért érdekesek, mert jól mutatják, mit nem értenek a laikusok: azaz felhívják a figyelmet arra, hogy miről érdemes beszélnünk.

A wikiszotar.hu valóságos állatorvosi ló. Magát értelmező szótárnak nevezi: egy értelmező szótár a szavak jelentését magyarázza. Ehhez képest meglepő, hogy a kezdőlapon nem a jelentésmeghatározás elveit találjuk, hanem két „szócikk”-et, mely a finnugor rokonsággal foglalkozik: az egyik szimplán tagadja, a másik (bár címe szerint a szó eredetéről szól) egy összeesküvéselméletet tár az olvasó elé.

Kezdjük ez utóbbival.

A szöveg a címének megfelelően a szó eredetéről kezd szólni, majd megjegyzi: „A legtöbb közkézen forgó szótár nem, vagy csak nagyon felszínesen említi meg a szavak eredetét.” Nos, nem egészen világos, milyen szótárakra utal, de a valódi értelmező szótárak vagy a gyakorlati célra készült kétnyelvű szótárak természetesen nem foglalkoznak a szavak eredetével. Ezeken ezt számon kérni azonban olyan, mintha a szakácskönyvek szemére hánynánk, hogy nem adják meg a borsó rendszertani besorolását, nem említik, hogy a krumpli Amerikából származik, és nem hoznak statisztikákat a világ tejtermeléséről. Ha valaki a szavak eredetére kíváncsi, akkor a szavak eredetéről szóló szótárakat kell a kezébe vennie. Ezeket a szótárakat etimológiai (vagy szófejtő) szótáraknak hívják, a legjelentősebb magyar nyelvű és magyar szavakat tárgyaló etimológai szótár A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára.

A szöveg azonban hirtelen elfeledkezik a szótárakról és szavakról, és a magyar nyelv eredetéről kezd beszélni. Mondanunk sem kell, hogy a nyelv eredetének, ill. az adott nyelvben található szavak eredetének nem sok köze van egymáshoz. Az ősi eredetű szavak száma eltörpülhet a belső keletkezésű és a jövevényszavak száma mellett. Az persze elengedhetetlen, hogy ahhoz, hogy egy nyelvet X eredetűnek mondjunk, X eredetű szavaknak is kell benne lenniük. Csakhogy a magyarban vannak finnugor és szláv eredetű szavak is, mégis, a magyart finnugornak mondjuk, és nem mondjuk szlávnak. A különbségtétel oka az, hogy a finnugor eredetűnek nevezett szavaink már akkor megvoltak, amikor a magyar (pontosabban az ugor, és csak azután a magyar) még nem vált ki a finnugor nyelvközösségből (azaz amikor még nem voltak finnugor nyelvek, hanem egy finnugor nyelv volt), míg a szláv eredetű szavak csak a magyar külön élete során kerültek a nyelvbe. Ezzel a cikk szerzője vagy nincs tisztában, vagy nem ismeri fel fontosságát: a különbség végül is lényegtelen. A cikk szerint „A mai hivatalos nyelvészeti állásfoglalás az ún. finnugor szócsaládba sorolja be nyelvünket.” Szócsaládba nyelvet? Hamarabb megy át a teve a tű fokán...

(Az is érdekes, mit érthet a szerző „mai hivatalos nyelvészeti állásfoglalás”-on. Az egyes kutatóintézetek nem hivatalos szervek, és nem is szoktak állást foglalni. Talán arra gondol, hogy a hivatalos tanterv szerint a finnugor nyelvrokonságot kell tanítani? Igen, mert az iskolai oktatásban a tudomány eredményeit kell tanítani. Vajon „mai hivatalos földrajzi állásfoglalás”-nak tekintené a szerző, hogy a Föld gömbölyű?)

Lássuk, mit jelent a szerző szerint a finnugor nyelvrokonság: „sok ma is Európában élő nép: a finnek, az észtek, a lettek, valamint más kisebb népek (akik főleg Oroszország európai részén élnek) lennének a nyelvrokonaink.” Rögtön le kell szögeznünk, hogy a lettet soha senki említésre méltó nyelvész nem tekintette finnugor nyelvnek. Tehát a szerző még azt a fáradságot sem vette, hogy megismerje azt az állítást, amellyel vitatkozik. Ha ettől eltekintünk, a definíciónak akkor sincs sok értelme: tulajdonképpen azt mondja ki, hogy az, hogy X nyelvcsaládba sorolnak egy nyelvet, azt jelenti, hogy az X nyelvcsaládba sorolt nyelvek a rokonai. Ez persze igaz, de definíciónak aligha mondható. (Ha egészen precízek szeretnénk lenni, nem azt mondjuk, hogy egyes népek nyelvrokonok, hanem azt, hogy egyes nyelvek rokonok.)

Feltűnő még a fenti idézetben, hogy milyen hangsúlyosan említi, hogy a finnugor nyelvek többségét Európában beszélik. Ez persze igaz, de ne felejtsük el, hogy az uráli nyelvcsalád másik nagy ágának nyelveit, a szamojéd nyelveket szinte kizárólag Ázsiában beszélik vagy beszélték. Ugyanakkor az uralisztikában sosem volt igazán hangsúlyos, hogy a rokon nyelveket hol beszélik. Az már inkább foglalkoztatta a kutatókat, hogy ezek a nyelvek honnan jönnek, tehát a közös alapnyelvet, amelyből e nyelvek származtak, hol beszélték. Ezt hívják őshazakutatásnak. Az őshazát korábban mindig Ázsiába tették, és a ma Magyarországon legelfogadottabb feltételezés szerint az Urál hegység környékén, azaz Európa és Ázsia határán volt. Köppen ugyan 1886-ban a Volga környékére tette az őshazát, de Magyarországról nézve ennek is inkább keleti, mint európai fekvését hangsúlyozták. Hogy a WikiSzótár definíciós kísérletében miért kap oly nagy hangsúlyt az európaiság, azt a szöveg folytatásából érthetjük meg.

A hírhedt Trefort-idézetről van szó. Erről már korábban szóltam, és valószínűsíthettem, hogy ebben a formájában nem hangozhatott el, hiszen Trefort korában nem volt szokás Európára hivatkozni, másfelől a legközelebbi rokonainkat Ázsiában tudhatjuk. Később hasonló érvek alapján a Töriblog is amellett foglalt állást, hogy az idézet hamisítvány. Itt azonban nem is az idézet hitelessége érdekes, hanem a tudatos manipuláció. Nyilvánvaló, hogy a finnugor rokonság „definíció”-ját úgy manipulálták, hogy az jobban illeszkedjen a rá árnyékot vető idézethez.

Mindezek alapján a WikiSzótár szerint „napnál is világosabban látszik, hogy itt egy közvetlen politikai beavatkozásról, önkényességről van szó.”, ezért „a tekintély bevezette hamis adatokat” félreteszik. Csakhogy nem világos, mit neveznek hamis adatnak, különösen, hogy azt sem zárják ki, hogy a magyar nyelv finnugor lenne... ellenben: „ahová a nyelvész már nem lát be, oda megpróbálunk betekinteni”. Csak találgatni lehet, mit tudnak mondani a nyelvről, amire egy nyelvész (a nyelv szakértője) nem képes.

Ezután még egyszer hangsúlyozzák, hogy nem szeretnének semmit mondani a magyar nép származásáról. Ez különösen akkor hangzik hitelesen, ha elolvassuk másik szócikküket, melyre a jövő héten térünk ki.

A szócikk fennmaradó része azzal foglalkozik, hogy egy szócikken belül hogyan jelölik a szó eredetére vonatkozó adatokat. Ez csak azért érdekes, mert elvben értelmező szótárról van szó, és arról nem esik szó, hogy a jelentéseket hogy adják meg.

Az izsevszki és votkinszki munkások felkelése a kommunisták ellen – 1918. augusztus 9.

Az orosz fegyvergyártás egyik hagyományos központja Udmurtiában található. Ezen a területen a 18. század végén hozták létre az első üzemeket. Izsevszk és Votkinszk a nehézipari termelés céljaira alapított tervezett városok. A kohászat nagy vízigénye miatt gátakat emeltek, víztárolókat létesítettek. Ezek a mérnöki műtárgyak ma is állnak és műemléki védettséget élveznek. A városok nevüket is azon folyókról kapták, amelyek mellé telepítették őket. Izsevszk az Izs, Votkinszk a Votka partján terül el. E városokban az orosz származású betelepített ipari munkásság alkotta a lakosság többségét, de minden bizonnyal udmurt munkások is dolgoztak a különböző ipari üzemekben.

1918 nyarán az izsevszki és votkinszki munkásság már forrongott a pár hónapja hatalomra jutott bolsevikok túlkapásai, kegyetlenkedései miatt és szervezkedésbe kezdett a hatalom ellen. Az elégedetlenség az egész Urál–Káma vidékre átterjedt. 1918. augusztus 9-én Izsevszk a felkelők kezére került. A harcban mindenki részt vett: férfiak, asszonyok, gyerekek. A felkelők munkás és paraszt néphadseregnek nevezték magukat, vörös karszalagot viseltek és vörös zászlók alatt vonultak a bolsevikok ellen. A parancsokat a parancsnokok kollektívája hozta és a munkásküldöttek tanácsa hagyta jóvá. Az egyszerű harcosoktól a parancsnokokig mindenki egyforma zsoldot kapott.

A bolsevikok nehéz harcok árán november 8-án visszafoglalták Izsevszket. A várható kegyetlen megtorlástól tartva a munkások tömegesen és családostul menekültek. Pontonhidat építettek a Kámán, amelyen mintegy 16–30 000 izsevszki és 45 000 votkinszki lakos menekült a túlsó partra. Az új helyzetben a felkelők csatlakoztak Kolcsak fehérgárdistáihoz, de együttműködésük nem volt zavartalan. A menekült munkásokból szervezett egység élére a Káma mellékéről származó Viktorin Mihajlovics Molcsanovot állították. Az egység az ő vezetése alatt, szervezetten hagyta el Oroszország területét, mikor helyzetük már reménytelenné vált. A felkelők közül később sokan visszatértek Votkinszkba és Izsevszkbe, többségük a megtorlás áldozatává vált.

A külföldre távozottak egy darabig biztonságban éltek Kínában, Harbin városában, az oroszországi menekültek mintegy 150 000 fős kolóniájában. A 2. világháború utójátékaként azonban a Szovjetunió Mandzsúriában megtámadta a megszálló japán csapatokat, s győzelme után a harbini kolóniát felszámolta, a menekülteket a GULAG táboraiba szállították. Azok jártak szerencsésen, akik Kínából még időben tovább emigráltak az USA-ba. Az 1970-es években San-Franciscóban még működött az izsevszkiek és votkinszkiak társasága.