A mai
manysi helyesírások kapcsán el kellett mondanunk, hogy nem ezért kell több mai helyesírással számolnunk, mert több irodalmi nyelv is van (mint a
mordvin, a
mari vagy a
komi esetében). Nos, a hanti esetében találunk csak igazán káoszt: itt több irodalmi nyelv is van, és egyiknek sincsenek kialakult helyesírási normái.
Ma három hanti nyelvjárásnak van irodalmi nyelve, két északinak (a suriskarinak és a kaziminak) és két keletinek (a szurgutinak és a vahinak). Ez az a három változat, amelyiken időnként újságcikkek, könyvek jelennek meg. Ezeken kívül jelentős mennyiségű irodalom jelent meg a negyvenes-ötvenes években az ún. közép-obi (serkáli) nyelvjárásnak. (Ez az északi nyelvjárások közé tartozik. A harmadik nagy nyelvjáráscsoportnak, a délinek sosem volt írásbelisége.) E nyelvjárások hangjai között jelentős különbségek vannak, ezért természetes, hogy különböző betűket használnak. Mivel azonban pontos képet aligha adhatunk, ezúttal csak a legfőbb jellemzőket említjük meg.
A hanti helyesírások általában az orosz hangjelölési módot követik, azaz a mássalhangzók lágyságát a magánhangzójelek mutatják. Minden írásbeliséggel rendelkező hanti nyelvjárásban megvan a [t] – [ty] és a [n] – [ny] pár, az északiakban a [s] – [ś] pár is (ez utóbbi inkább a magyar [s]-re hasonlít, de a legtöbb északi nyelvjárásban, a cirill írásbeliséggel rendelkezők mindegyikében megvan a magyar [s] megfelelője is). Ezen kívül vagy az [l]-nek van lágy párja, vagy ha van egy [l]-hez hasonló hang (erről nemsokára szólunk), akkor annak.
Van a hanti helyesírásnak olyan változata, amely kizárólag az orosz ábécé betűit használja. (Régebben az északiaknál kifejezetten ez volt a jellemző, ma már egyre inkább távolodnak ettől.) Természetesen ez egy sor különböző hangot egyformán jelöl. A hantiban az első szótagban vannak igen rövid, ill. hosszabb hangok. (A rövidek rövidebbek a magyar rövid magánhangzóknál, a hosszabbak hossza változó.) Ezeket ez a helyesírás nem különbözteti meg. Egyébként a sajátos betűket használó helyesírások sem következetesek ezek megkülönböztetésében. A nagyon rövid hangok hangzásukban általában két hosszabb között állnak, így pl. az egyik az [o] és az [u] között: ezt hol
о-val, hol
у-val jelölik. A nem első szótagban az
ы hol [i]-t jelent (olyan kemény mássalhangzó után, melynek van lágy párja), hol [ə]-t, azaz svát (pl. az angol
a 'egy' névelőben vagy az
-able '-ható, -hető' képzőben van meg). A hantiban, akárcsak a manysiban és a mariban, néhány mássalhangzójel kissé más hangot jelöl, mint az oroszban: a
в [w]-t, a
г [γ]-t (ahol megvan). (A szurgutiban a [γ]-nek a
х vagy – újabban
–
ӽ a jele, a szurgutiban nincs olyan [h]-szerű hang – vö.
doh –, mint az északi nyelvjárásokban.) Az [ƞ]-t ([n]-hez hasonló, de annál hátrébb képzett hang, a magyarban a [k] és [g] előtt, az angolban pl. a folyamatos melléknévi igenév –
-ing – végén fordul elő) betűkapcsolat, az
нг jelöli.
Azok a helyesírás-változatok, amelyek néhány sajátos, az oroszban meg nem levő betűt is használnak, éppen erre vezetnek be egy új betűt, a már ismert
ӈ-t (vagy az
ӊ-t – a választás gyakran csak a technikai lehetőségeken múlik). Ezen kívül több írásrendszer használja a
ә betűt. A kazimi hantiban ez nem első szótagban a svá jele, első szótagban egy ehhez igen hasonló, de hosszú hangé. A szurguti hantiban, ahol az első szótagban is van svá, mindenhol ezt jelöli. Ahol a svát nem jelöli külön betű, ott vagy az [e]-t jelölő betűket, vagy az
ы-t használják a jelölésére.
A szurguti hantiban sokkal többféle magánhangzó van, mint az északi nyelvjárásokban, ezek jelölésére a következő betűket használják:
ө (az [u] és az [o] közötti, mások szerint az [o]-hoz hasonlóan hangzó magánhangzó),
ӱ (a magyar [ü] és [u] közötti hang),
ӧ (a magyar [o] és [ö] közötti hang) és
ӓ (a magyar nyelvjárási nyílt [ä]-hez hasonló hang, a köznyelvi hangok közül az [e]-hez áll legközelebb). Ezek mindegyike az igen rövid hangok közé tartozik. Ugyanakkor még így sincs minden szurguti magánhangzónak önálló betűjele, pl. az
а egyszerre jelöl egy magyar [á]-hoz hasonló rövid és hosszú hangot, továbbá egy, a magyar [a]-hoz hasonló hosszú hangot.
Az északi helyesírások általában nem tesznek különbséget a nagyon rövid és megnyúltabb magánhangzók között. Ha mégis, akkor a rövidebbeket jelölik:
ӑ,
ў. Ha azonban ezek lágy mássalhangzó után állnak, akkor ugyanúgy
я, ill.
ю jelöli őket, mint a közönséges (nyúlásra hajlamos) [a]-t és [u]-t. (Egyes források szerint használják a
я̆ és
ю̆ betűket is, de ilyenekkel egyik kiadványban sem találkoztam.) De ugyanebben a helyesírásban a rövidke ([u] felé hajló) [o]-t is az
у, ill. a
ю jelöli; a svát viszont nem az
ә, hanem az
ӑ, kivéve, ha lágy mássalhangzót követ, mert akkor a
я. Az északi nyelvjárásokban is van nyílt [ä], de ez hosszú és
є-vel jelölik, ha jelölik.
A szurguti mássalhangzók között is van legalább egy olyan, amelyik az északi nyelvjárásokban nem fordul elő. Ez a [k]-hoz hasonló, de annál hátrébb képzett hang. Betűjele a
ӄ.
Van továbbá a szurgutiban egy [l]-hez hasonló hang is, de ezt a kazimiban is megtaláljuk. (Ezt az [l]-hez hasonlóan képezzük, de nem a nyelvünk hegyét, hanem a nyelvünk hátát nyomjuk a szájpadlásunkhoz, és oldalt engedjük ki a levegőt. Hangzásra amolyan [h]-ba fojtott [t]-nek tűnik.) A szurgutiban ezt a hangot egy az
л ([l]) után tett aposztróffal jelölik:
л’. (A szurgutiban a
ч után is használják az aposztrofot (
ч’), ami valószínűleg arra utal, hogy a szurguti [cs] keményebb, mint az orosz. Az azonban nem világos, hogy ennek jelölésére miért van szükség.) A kazimiban ezzel szemben, ahol jelölik egyáltalán, az
ԓ vagy a
ӆ betűt használják (a technikai körülményektől függően). A suriskariban szintén van kétféle [l]-szerű hang, az egyik az oroszéhoz hasonló, a másikat pedig kissé visszahajtott nyelvvel ejtik (ilyesmit hallhatunk egyes Debrecen környéki magyar beszélőknél is). Érdekes módon az oroszhoz közelebb álló hangot jelölik
ԓ-lel, és a másikat
л-lel (már amikor megkülönböztetik őket).
Ahogy a manysinál is, korábban az [ś]-t mindig
с-szel és a megfelelő lágyító betűvel jelölték, de az utóbbi időben néhány változatban helyette önálló betűt, a
щ-t használják. Van azonban egy változat, amelyik ennél is tovább megy, és megszünteti az orosz hangjelölés alapelveit: lényegében minden hangra önálló betűt vezet be. A fennmaradó három lágy mássalhangzót a szerbhez hasonlóan önálló, a hasonló kemény mássalhangzót jelölő betű és a lágyságjel kombinációjával álló betűvel jelöli:
л –
љ,
н –
њ; a
т lágy párját jelölő betű nem szabványos, ezért nem tudjuk megmutatni, de körülbelül úgy néz ki, mintha a keményjel (
ъ) tetején található vízszintes vonást a szártól jobbra is meghúznánk. (Az
с lágy párja viszont itt is a
щ.) Annak érdekében, hogy a hanti olvasó számára ne legyen zavaró, hogy a
ни kapcsolatot [ni]-nek, és nem [nyi]-nek kell olvasnia, az
и-t törölték az ábécéből, és helyette az
і-t vezették be. Az
е-t szintén törölték, csak az
э-t használják, emellett az
є jelöli a nyíltabb [ä]-t. Az
ӑ és az
ў mellett bevezették az
ŏ jelet, de ez hol az igen rövid, [u]-ba hajló [o]-t jelöli, hol a hosszabbfajta [ə]-t. Mivel a lágyságot mindig a mássalhangzó jele jelöli, nincs szükség lágy- és keményjelre, ezért ezek sem szerepelnek az ábécében. A [j]-t minden esetben a
й jelöli.
A vahi nyelvjárású kiadványiok írásmódjáról eddig nem szóltunk, ilyen kiadványt ugyanis nem sikerült találnunk. A wikipédián (pontosabban annak
angol és
orosz verzióján) viszont a hanti ábécék összesített betűkészletében szerepel néhány olyan betű, amelyekkel kiadványokban nem találkoztunk. Ezek némelyikéről a vahi hangok és a vahihoz legközelebb álló szurguti nyelvjárás helyesírásának ismeretében eléggé biztosan megtippelhetjük, hogy milyen hangot jelölnek. (A tévedés lehetősége természetesen nem kizárt.)
Különösen igaz ez a magánhangzójelekre:
ӛ – a svának egy előrébb képzett változata (l.
a hanti magánhangzó-harmónia leírását),
ӫ – a magyar [ü] és [ö] közötti, igen rövid hang. Nem világos viszont, hogy mit jelölhet az
є̈. Lehet, hogy ez nem is a vahiban használatos, hanem a kaziminak vagy a suriskarinka van egy olyan változata, amiben ez jelöli a nyílt [ä]-t, ha lágy mássalhangzó áll előtte.
A mássalhangzók közül a
ҷ talán ugyanaz, mint a szurguti
ч’. A
қ és a
ҳ minden bizonnyal csupán a
ӄ, ill. a
ӽ egy alakváltozata.
Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy pusztán az íráskép alapján a gyakorlatban lehetetlen azonosítani a hantit, a rendkívül változatos íráskép ezt egyszerűen nem teszi lehetővé. A legbiztosabb módszer, ha alaposan megismerkedünk legalább az egyik hanti nyelvjárással.
Bejegyzések
