A Komi Köztársaság mint finnugor oktatási centrum?

Miközben a Rénhírek a tudás napja kapcsán az oroszországi uráli népek és nyelvek helyzetén merengett, Vlagyimir Torlopov, a Komi Köztársaság elnöke a Sziktivkari Egyetem bölcsészkarára látogatott, számol be a finugor.ru.

A köztársasági elnök szerint Komiföld vezető szerepet tölt be a finnugor mozgalomban, különösen a szakemberképzésben. Bejelentette, hogy az elnök alá rendelt Művészeti Gimnázium hamarosan régióközi státuszt kap, és nem csupán az oroszországi finnugorok tehetséges fiataljai, hanem finn, észt és magyar diákok is tanulhatnak majd ott. Terveik szerint az oroszországi finnugor területek és a finnugor államok egyetemeinek és főiskoláinak rektorai számára kerekasztalt szerveznek, hogy egy finnugor rektori tanácsot hozzanak létre. Ezen kívül lehetőséget szeretnének biztosítani arra, hogy a finnugor államok diákjai a komiföldi egyetemeken tanulhassanak.

A hír néhány nappal később publikált komi nyelvű változata máshova helyezi a hangsúlyokat és rövidebb terjedelme ellenére néhány új adattal szolgál. Ezek szerint az elnök bejelentette, hogy a köztársaságban 2009-et a komi nyelvnek szentelik. (Sajnos nem derül ki, hogy ez mit jelent.) A tudósítás szerint Torlopov a diákok kérdéseire válaszolt: a kérdések leginkább a külföldi részképzési lehetőségeket érintették.

Ki a rokon?

Mindannyian rokonnak születünk. Rokonok és idegenek kapcsolati hálójában élünk (vagy vergődünk). Életünk folyamán idegen emberek rokonává is válhatunk. Lássuk ezt egy kicsit tudományosabban is: a Magyar Néprajzi Lexikon megkülönböztet vérrokonságot, házassági rokonságot és műrokonságot (lásd a Wikipédiában:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Rokons%C3%A1g).

A vérrokonság a leszármazás útján létrejövő rokoni kapcsolat.

Ez a rokonságtípus az, amelyre gondolva a rokonság fogalmát metaforikus jelentésben átvette a történeti nyelvtudomány. Róna-Tas András: A nyelvrokonság című művében (Bp. 1978.) azt olvashatjuk, hogy nyelvészeti szövegekben August Schleicher használta először a rokonság, nyelvcsalád, nyelvi leszármazás kifejezéseket.

A 19. század 2. felének nyelvészei úgy gondolták, hogy ha egyes nyelvek között létezhet vérrokonságszerű kapcsolat (vagyis a rokon nyelvek közös ősnyelvtől származnak), akkor az adott nyelveket beszélő népek is feltétlenül rokonságban (vagyis az adott népek fiai és leányai igen távolról, de mégis csak vérrokonságban) állnak egymással. Ezt a nézetet idézte a Rénhírek Hunfalvy Páltól július 11-én. Ugyanott olvashattuk, hogy Vámbéry Ármin viszont józanul gondolkodott nyelvrokonság és néprokonság viszonyáról. Vagyis tagadta a nyelvrokonság és néprokonság feltétlen egybeesését. Vámbéry annak idején a nyelvét elvesztő bolgár népet hozta fel példaként. A bolgárokat azóta is rendre felemlegetik, ha nyelv és nép eredetének különbözőségére akarnak utalni.

Nehogy azt higgyük azonban, hogy ez az egyetlen példa! Vegyük, mondjuk, a magyarokat: A mai magyarok nyelve finnugor eredetű nyelv. A legkorábbi magyar nyelvű történeti források, nyelvemlékek majdnem egy évezredesek. Általuk bizonyítható, hogy az önmagát magyarnak nevező, Kárpát-medencei nép államalapítása óta ezt a nyelvet beszéli. A történeti forrásokból azonban azt is tudjuk, hogy ez a magyar nép már honfoglalása idején etnikailag igen vegyes volt. A kabarokkal, kálizokkal keveredve érkezett új hazájába. Az új hazaként választott Kárpát-medence egyáltalán nem volt lakatlan: avarok, szlávok és talán még germán néptöredékek is lakták. A keveredés oly mértékű volt, hogy a hagyományos antropológiai, majd az újabb genetikai vizsgálatok egyaránt azt bizonyították, hogy az Árpád-kori magyarság túlnyomórészt a 9. századi Kárpát-medencei őslakosok vér szerinti leszármazottja. Miközben nyelve bizonyíthatóan a finnugor nyelvcsaládba tartozó magyar nyelv volt. (Ezt néhány kutató azzal magyarázta, hogy már a 895-ös honfoglalás előtt is éltek magyarok a Kárpát-medencében. E feltételezést itt most nem tárgyaljuk, egyébként eddig nem sikerült igazolni.) A magyarság etnikai összetétele tovább bonyolódott a kelet felől menekülő besenyő, kun és jász csoportokkal, valamint az Itália, Németalföld és különböző német területek felől érkező telepesekkel. E bevándorlók a királyi udvar és a földbirtokosok hívására érkeztek. Később jöttek a törökök elől menekülő rácok (szerbek), majd a magyarság vérveszteségének kompenzálására a török uralom után ismét csak tudatos telepítő politika keretében behívott tótok (szlovákok) és svábok (németek). Ennek következtében a mai magyarok genetikailag már az Árpád-kori magyarsággal sem mutatnak jelentős kapcsolatokat, annál inkább a Kárpát-medencében és környékén élő, indoeurópai nyelvű népekkel. Tehát a vérrokonság vagy genetikai rokonság lényegében megszakadt a honfoglalás előtti magyarsággal, miközben a magyar nyelv nem vesztette el finnugor jellegét.

A genetikai vizsgálatokból egyes természettudósok messzemenő következtetésekre jutottak a magyarság eredetével kapcsolatban: Szabó István Mihály mikrobiológus arról értekezett, hogy „a magyarok, a lengyelek és az ukránok genetikailag rokonok, tehát (!) ez utóbbiak elszlávosodott ugorok (… az elméletileg szintén lehetséges fordított magyarázat fel sem vetődik nála). … Szabó szerint a mezolitikumban bekövetkező éghajlatváltozás következtében a visszaszoruló mamutokat követő – immáron – ugor vadászok eljutnak Szibériába is (ahonnan mint magyarok egyszer majd visszatérnek), sőt egy csoportjuk átkel Amerikába, mert Szabó azt olvasta egy helyütt, hogy a kaliforniai indián penuti nyelvcsalád – ugor. Az Európában maradt uráliak pedig fokozatosan indogermanizálódnak, s így jönnek majd létre a germán, balti és szláv csoportok (köztük a fentebb említett lengyelek és ukránok, akik egyébként »tudat alatt« magyarok …)” (nézeteinek összefoglalását Simon Zsolt bírálatából idéztem, a Magyar Tudomány hasábjain folytatott vitát lásd: http://www.matud.iif.hu/05sze/11.html, http://www.matud.iif.hu/05dec/25.html, http://www.matud.iif.hu/05dec/26.html, http://www.matud.iif.hu/05dec/27.html).

A fentiekhez hasonló nézeteket másoktól is lehetne idézni. Lényegük, hogy egy adott tudományágból egy másik tudományág területére kiterjedő következtetésekre jutnak, s ez így már tudománytalan. Még azt a módszertani hibát is fölfedezhetjük, hogy Szabó István Mihály nyelv és nép történetét azonosnak veszi (semmi alapja sincs arra, hogy egy régészetileg és antropológiailag valamennyire ismert középső kőkori [mezolitikus] közösséget ugornak nevezzen, hiszen e népességnek csak kultúrájáról és genetikai kapcsolatairól rendelkezünk némi információval, nyelvükről viszont semmilyennel [ellenben nyelvi adatokból következtetve az ugor alapnyelv kialakulását a mezolitnál jóval későbbre datáljuk]).

Azt már láttuk, hogy a nyelvrokonság és a genetikai/vérrokonság egymástól külön vizsgálandó. A népek kialakulására, fejlődésére jelentős hatást gyakorolnak a kulturális kapcsolatok. Ennek kapcsán előfordul a kulturális rokonság kifejezés használata is. A kulturális rokonság szinte kivétel nélkül felvett, vagyis műrokonság. Csak egészen különleges esetekben (pl. idegenektől elszigetelt, de egymással kapcsolatot tartó népeknél) fordulhat elő, hogy a rokonnépeket kulturális, nyelvi és genetikai rokonságuk is összeköti.

A Kárpát-medencei magyarság szeretne közép-kelet-európainak látszani, ugyanakkor, kultúrájának keleti eredetét bizonyítani. A kelet-európai jelzőt mégis sértőnek találjuk. Göncz Árpád véleménye szerint a magyarok gondolkodása, életmódja és életfelfogása a szlovákokéhoz áll legközelebb. Mégis Magyarországnak Szlovákiával a legrosszabbak a politikai kapcsolatai. A kulturális hatások könnyen jönnek és mennek a lakóhelyén évezredek, évszázadok óta élő népek esetében is. A vándorlásra kényszerített népek esetében a kultúraváltás még gyorsabb lehetett. A honfoglaló magyarok, midőn „csatlakoztak a sztyeppi unióhoz”, átvették a sztyeppövezetben többségben lévő török népek kultúráját, szokásait (és az ehhez kapcsolódó szókincset is). Közép-Európa keleti peremén megtelepedve nyugatról és keletről is befogadtak kultúrájukba jót és rosszat. Ezer év után csatlakozva az Európai Unióhoz, lehet, hogy kultúránk a török hatáshoz hasonló gyorsasággal fogadja majd be a nyugat-európai kultúrkör elemeit (már érkezik az ehhez kapcsolódó, zömmel angol eredetű szókincs is). A népek története kapcsán tárgyalható rokonságtípusok közül tehát a kulturális rokonság árul el legkevesebbet egy nép kialakulásának koráról és származási helyéről.

A fentiek alapján megpróbálhatjuk eldönteni, rokonaink-e a múltkori írásomban (szeptember 5.) tárgyalt keleti magyar (madijar és mazsar) töredékek?

1. kérdés: nyelvrokonaink-e? A kérdés értelmezhetetlen. Valamikor magyarul beszélhettek, de ma már nem beszélik ezt a nyelvet. A keleti magyarok, mikor még magyarul beszéltek, nem nyelvrokonaink voltak, hanem ők voltak mi, vagyis ugyanúgy magyarok voltak, mint a Kárpát-medencében élő magyarság.

2. kérdés: vérrokonaink-e? Ha hihetünk Bíró András Zsoltnak, akkor a honfoglalóknak igen (kutatásairól a napisajtóban számolt be, lásd: http://www.mno.hu/portal/417223?searchtext=). Mi azonban már alig-alig vagyunk genetikai kapcsolatban honfoglaló elődeinkkel. Tehát a Kárpát-medencében ma élő magyar emberek többsége nincs vérrokonságban a keleti magyar töredékekkel.

3. kérdés: kultúráinkban van-e valami rokonság? Ma semmi, de a keleti magyarok lényegében azt a nomád állattartó életmódot folytatják, amelyet a sztyeppövezetbe költözött ősmagyarság különböző török csoportoktól átvett (majd aztán a Kárpát-medencébe érve egy másikra cserélte).

A keleti magyar emberek a Kárpát-medencei magyar emberek kis hányadával állhatnak csak vérrokonságban Mégis, valami összeköt minket: A magyarság nemzeti tudata őrzi a keletről származás emlékét. Habár a krónikáinkban megőrződött hun–magyar rokonság tudományosan kulturális rokonságként értékelhető, a magyar nemzeti tudatban mégis megkülönböztetett helyet foglal el. Ugyanígy nemzeti tudatunk részévé vált Magna Hungaria létezése is. A krónikákban leírtakat követve Julianus a 13. században megtalálta az őshazában maradt magyarokat.

A keleti magyarok mai leszármazottai ugyanúgy az egykori magyarság utódai, mint mi. Az idők folyamán azonban mi mást őriztünk meg magyarságunkból, mint ők. Minket, mai magyarokat népnevünk és nyelvünk köt össze a honfoglaló magyarokkal, míg a keleti töredékeket népnevük (népnevünk) és ősi kultúrájuk (kultúránk).

Kinek az aranya?

Mint arról korábban már a finnugor.blog.hu beszámolt, a pekingi orosz aranyak közül kettőt mordóviai sportoló nyert meg. Az észt Delfi portálon nyilatkozatot adó Jaak Prozes, a rokon népeket támogató Fennougria társaság elnöke szerint mordvin sportolókról van szó.

Prozes arra hívja fel a figyelmet, hogy Valerij Borcsin és Olga Kanyiszkina nem oroszok, ahogy az észt sajtóban megjelent, hanem erzák. (Az angol nyelvű wikipédia szócikkei ezt nem említik, de a megfelelő orosz nyelvűek Borcsinról igen. Mindkettőjükről van szócikk az erza wikipédiában is, de nemzetiségükről itt sem esik szó, csupán az szerepel, hogy a mordóviai sportot képviselik.) Prozes szerint az önálló állammal nem rendelkező kis népek számára sokkal nehezebb kijutni az olimpiára. Prozes felhívja a figyelmet arra, hogy míg a rokkantak számára van paralimpia, addig a nemzeti kisebbségeknek nincs olimpiájuk. Éppen ezért ilyen olimpia megrendezését ajánlja. Prozes sajnálja, hogy a jelenlegi helyzetben a sportolók nemzeti hovatartozásáról semmit sem tudni, időnként azt rejtegetniük kell. Prozes szerint azért is fontos lenne tudatosítani a sportolók nemzeti hovatartozását, mert ez is segítené az adott nép presztizsének növelését, s ezzel a kultúra és a nyelv megőrzését. Az erzák több aranyat szereztek, mint a finnek vagy az észtek, emlékeztet Prozes.

Jaak Prozes véleményének megértéséhez tudnunk kell, hogy egy észt mondja. A szovjet időkben az észt sportolók hiába nyertek olimpiai érmeket, azok a Szovjetunió eredményét növelték. Egyéniben elért győzelmeket még csak-csak ünnepelhettek az észtek (legalábbis maguknak érezhették a győzelmet), de csapatsportokban erre esélyük sem volt: ha egy-egy csapatba be is került egy-két észt játékos, a többi más nemuzetiségű (persze elsősorban orosz) volt. Az észtek sorsát méginkább átérezhetjük, ha belegondolunk, hogy lényegében csak a szovjetek szeszélyén múlt, hogy Magyarország formálisan önálló állam maradhatott: ha ez nem így lett volna, Arancsapatról nem is álmodozhattunk volna, legfeljebb arra lehettünk volna büszkék, ha Puskás Öcsi bekerül a szovjet válogatottba.

Prozes azonban nyilvánvalóan több dologban téved.

Először is téved abban, hogy a nemzeti kisebbségek elképzelt olimpiáját a paralimpiához hasonlítja. A paralimpián induló sportolók általában egyéni lehetőségeik, s így teljesítményük miatt nem mérhetők össze az egészséges sportolókkal, ezért nem indulhatnak az olimpián. A nemzeti kisebbségek tagjai azonban egyénileg éppen annyit nyújthatnak, mint a nagy és államalkotó nemzetek tagjai. Természetesen világos, hogy egy független Mordóvia minden sportágban képviseltethetné magát az olimpián, míg jelenleg csak azok a sportolói jutnak ki, akik az Oroszországi Föderáció szintjén is kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. Arra azonban, hogy érmet is szerezzenek, nyilvánvalóan csak nekik van esélyük. Ha tehát egy nemzeti kisebbséghez tartozó sportoló világszínvonalú teljesítményt nyújt, éppen akkora esélye van az éremszerzésre, mintha nemzete önálló állammal rendelkezne. Igaz, ezt az érmet nem nemzetállamuknak szerzik, de megszerzik.

A második tévedése az, hogy a nemzeti kisebbségek viszonya államukhoz különböző. Az észtek sosem érezték magukat szovjeteknek, pláne oroszoknak, sőt, mindig kifejezetten elhatárolódtak az oroszoktól, a Szovjetuniótól (Oroszországtól). Az oroszországi finnugorok többsége azonban nem így érez, hanem szívesen azonosul az orosz állammal, ünnepli ünnepeit, gyakran büszkén szolgál az orosz hadseregben, bármely oroszországi sportoló győzelmét a sajátjának érzi. Érdekes lenne tudni, mit gondolnak maguk az említett sportolók, de igen valószínű, hogy fel sem merül bennük, hogy az érmeket inkább nyerték volna Mordóviának (vagy egy erza államnak), mint Oroszországnak.

Prozes elfelejtkezik arról is, hogy egy, a nemzeti kisebbségek olimpiáján nyert érem nyilván sosem lenne olyan jelentőségű, mint a valódi olimpián szerzett érem.

Minden ember sok közösséghez tartozik. Természetesen vitatható, hogy egy egyén által elért siker a sok közössége számára miért éppen az állama számára jelent különös sikert. (Miért nem számolja senki, hogy pl. Magyarország érmei közül melyik megye hányat szerzett? Vagy ha a paralimpián Magyarország számára a vakok vagy a siketek nyernek sok érmet, miért nem jelent ez külön dicsőséget a vakoknak vagy a siketeknek?) Ez azonban így alakult. A rendszer olyan, hogy a sportolók az államukat képviselik. De az államon belüli kisebb közösségek nyilván tudatában vannak annak, hogy a sikeres egyének közülük kerültek ki. Az erzák nyilván tudják, hogy Valerij Borcsin és Olga Kanyiszkina erza. A presztízs hatása tehát érvényesülhet. Az azonban. hogy ez hogyan hat a nyelv és a kultúra megőrzésére, aligha befolyásolható, és ha valaki befolyásolhatja, azok a spotolók maguk. Kérdés azonban, hogy ők maguk fontosnak érzik-e ezt a kérdést egyáltalán.

X. Finnugor Írókongresszus Joskar-Olában

A Mari Köztársaság fővárosában, Joskar-Olában szeptember 10. és 13. között ülésezett a X. Finnugor Írókongresszus. Hasonló találkozóra először 1989-ben, szintén Joskar-Olában került sor. Ekkor határozták el, hogy kétévente hasonló találkozókat szerveznek. Az idei kongresszus témája a finnugor irodalmak jövője és a fiatal szerzők művei voltak. A következő találkozó 2010-ben, Helsinkiben lesz, témája a műfordítás.

Idén a kongresszuson mintegy 200 író, költő, irodalomtudós, fordító, könyvkiadó és újságíró vesz részt. Különböző szekciók (próza, költészet, dramaturgia, műfordítás, könyvkiadás, gyermekirodalom) működtek. A résztvevők környékbeli mari falvakat is meglátogattak és megtekintették az Aldiar c. mari operát.

A kongresszus kéréssel fordult a Komi Köztársaság kormányához, hogy vagy indítsák újra a Komi Könyvkiadót, amely korábban komi nyelvű könyveket jelentett meg, vagy a piacon működő könyvkiadókat bátorítsák valamilyen eszközzel komi nyelvű könyvek kiadására.

Forrás: Участники X Конгресса финно-угорских писателей предложили возродить Коми книжное издательство. Ismereteink szerint a magyar nyelvű internetes sajtó nem számolt be a kongresszusról.

Vagdalt nyelv – feliratcsemegék és csemegefeliratok Szaranszkban

A Mordvin Köztársaság fővárosának, Szaranszknak az utcáit járva számos helyen felfigyelhetünk moksa- vagy erza-mordvin díszítőelemekre a házak falán. Ezek nyelvi társai azonban sokkal ritkábban ötlenek a szemünkbe. Bár az is igaz, hogy a közigazgatási és más állami épületeken kötelező feltüntetni az orosz mellett a köztársaság két másik hivatalos nyelvén, az erza- és a moksa-mordvin nyelveken is az intézmény nevét, az utcanevek pedig egyre inkább háromnyelvűsödnek (ld. jobbra a ’Munkás utca’ orosz, moksa és erza nyelvű változatát).

Ezeken kívül azonban csak elvétve lehet erza–moksa feliratokat találni, és ha elő is fordulnak, egy-egy üzlet vagy cég inkább csak az „egzotikum” kedvéért használja őket. A csalogató Sovado ’Térjen(ek) be’ feliratú boltocskában az anyanyelvi felirat láttán megörvendő egynyelvű (ha lenne ilyen) végül igencsak elszomorodna, mivel az eladókkal egyik mordvin nyelven sem tudna kommunikálni, és az anyanyelvén nagy valószínűséggel csak Csapamo lovcot kérhetne, mivel ez az aludtejszerű mordvin különlegesség az egyetlen (erza)-mordvin feliratot is tartalmazó termék az élelmiszerüzletekben.

A mordvin népi ételek széles választékát kínáló Nacionaljnij restoran ’Nemzeti étterem’ a mordvinokra jellemző piros színnel és a köztársaság zászlajában is megtalálható napszimbólummal hirdeti magát (ld. jobbra), ugyanakkor a Szaranszk város napjára elővarázsolt ételektől roskadozó asztalaikon csupán a vagdalt hús neve volt egy kis táblácskán erzául feltüntetve.

Az erza–moksa feliratok hiánya akkor igazán megdöbbentő, ha ellátogatunk a szomszédos Csuvas Köztársaságba, ahol még az újságosbódén található kiírás is kétnyelvű. Szaranszkban probléma a feliratok alacsony száma mellett az is, hogy olykor hibás alakban használják az erza vagy moksa eredetű szót, mint például a Liszma villamosenergetikai cég, amely az eredeti erza liszjma ’kút’ jelentésű szóból kihagyta a lágyjelet.