Az uráli helyesírások 3. A mai mordvin helyesírások

Sorozatunk korábbi részeiben az orosz helyesírásban érvényesülő hangjelölési alapelveket tekintettük át, a következő részekben az egyes nyelvek helyesírásával foglalkozunk.

Helyesírás szempontjából a mordvin, elsősorban az erza kissé kilóg a finnugor nyelvek közül, mivel hangtanában néhány dolog az oroszra emlékeztet, ezért a cirill írásra az oroszban is alkalmazott szabályok valamivel jobban megfelelnek a mordvin szavak leírására, mint a többi finnugor nyelvére.

A mordvinban igen sok mássalhangzónak van lágy párja – ha nem is olyan soknak, mint az oroszban, de az összes foghangnak (azaz olyan mássalhangzónak, amelyek képzésénél a nyelv közvetlenül a fogak mögött található): [t], [d], [sz], [z], [c], [n], [l], [r] (ahol a lágy hangnak nincs y-nal írt magyar megfelelője, ott a lágyság jelölésére a vesszőt (hivatalos nevén az aposztrófot) fogjuk használni: [ty], [gy], [ś] – lágy [sz], nem [s]! –, [ź], [ć], [ny] , [ľ], [ŕ]). Ezen kívül, az oroszhoz hasonlóan, a lágy párral rendelkező nem lágy mássalhangzók után nem fordulhat elő [i], csak [ï], az [i] viszont csak ezek lágy párja után, ill. olyan mássalhangzók után állhat, amelyeknek nincs párjuk.

A mordvinban azonban, eltérően az orosztól, az [i]/[ï] párhoz hasonlóan viselkedik az [e] is, azaz ha olyan nem lágy mássalhangzó után áll, amelyiknek van lágy párja, akkor hátrébb képződik. Ilyenkor э-vel írják. Azonban ugyanez az э jelöli a szó elején álló, elöl képzett [e]-t is: az orosszal szemben a mordvinban előfordul szó eleji [e] eredeti szavakban is, viszont az oroszhoz hasonlóan [ji] nem.

Szó belsejében viszont magánhangzó után közvetlenül nem állhat [i] vagy [e], ezért a helyesírás a [ji], [je] kapcsolatot ilyen esetben egyszerűen и-vel, ill. е-vel jelöli: туи [tuji] 'hoz', туемс [tujemsz] 'hozni'.

Az új erza helyesírás eltér az oroszos jelöléstől akkor, amikor összetett szavak határáról van szó. Például az 'erdei szellem' jelentésű [viŕ] 'erdő' + [ava] 'nő, asszony' jelentés [viŕava] összetételt korábban oroszosan вирява-nak írták, ma már a вирьава írásmód is használatos.

A keményjelet a mordvinban szinte nem is használják, hiszen nem lágy mássalhangzót nem követhet [j] (és lágyat is csak idegen szavakban, ilyenkor a lágyságjelet használják). Kivételt képeznek azok az orosz jövevényszavak, amelyekben olyan lágy mássalhangzó van, melynek az erzában nincs megfelelője, pl. [pamjaty] (orosz [pam'aty]) 'emlékezet, memória'. Ilyenkor azonban megőrzik az orosz helyesírású alakot: память.

Újabban azonban van az erzában a keményjelnek egy sajátos használata. Míg ez az oroszban kizárólag е, ё, и, ю és я előtt fordulhat elő, az erzában azonban használják akkor is, ha az összetett szó előtagja nem lágy, de lágy párral rendelkező mássalhangzóra végződik, az utótag pedig bármilyen lágy mássalhangzóval (tehát nem csak [j]-vel) kezdődik. Erre azért van szükség, mert a lágy mássalhangzó előtt álló lágyítható mássalhangzó egyébként mindig lágyan olvasandó, pl. менстемс [menyśtyemsz] 'megment'. Ezt elkerülendő használják a keményjelet: кераз [keŕaz] 'lép' + тикше [tyikse] 'fű' = керазътикше [keŕazgyikse] 'lóhere' – a keményjel teszi egyértelművé, hogy nem [keraźtyikse] olvasandó. Ezt a szabályt azonban nem alkalmazzák következetesen.

Az erzában ugyanazok a magánhangzók vannak meg, mint az oroszban, és a mássalhangzó-rendszer sem tér el lényegesen. Az egyetlen erza mássalhangzó, mely nincs meg az oroszban, a [ć]. Ennek jelölése azonban az orosz rendszerben nem probléma, legfeljebb olyan betűkapcsolatokat kell felhasználni, melyek orosz szemmel szokatlanok: цёра [ćora] 'férfi, vkinek a fia', цюцька [ćućka] 'fürt, barka', цяд [ćad] 'széngáz, füstszag'. Hasonlóan szokatlan lehet orosz szemmel, hogy a ч [cs] után о-t, és nem ё-t kell írni.

A moksával már nem ilyen szerencsés a helyzet: a magánhangzók és a mássalhangzók között is van olyan, amelyik az orosz helyesírásban nem szerepel. Ezek közül a mássalhangzók a szerencsésebbek, ezeket viszonylag konzekvens módon jelölik. Az oroszban nem szereplő, de az moksában meglevő mássalhangzók: [J], [L], [Ľ], [R], [Ŕ] (ezek a [j], [l], [ľ], [r], ill. [ŕ] zöngétlen párjai). Jelölésük a х betűvel alkotott kombinációk segítségével történik: йх, лх, льх, рх, рьх. Mivel ezek kizárólag mássalhangzók előtt fordulnak elő, a [Ja], [Je] stb. kapcsolatok jelölésének gondja fel sem merül.

Kevésbé szerencsés a helyzet a magánhangzóknál. A moksában két magánhangzó van, mely az oroszból hiányzik: [ä] (nyílt e) és [ə] (az úgynevezett svá, redukált, mormolt hang, mint az angol a 'egy' névelő az esetek többségében, vagy az -able '-ható, -hető' képzőben kétszer is).

Az [ä]-t a я-val vagy э-vel jelölik (az utóbbival szó elején). A tehát я jelölheti a lágy mássalhangzó + [a] hangkapcsolat mellett a lágy mássalhangzó + [ä] kapcsolatot is. Mivel azonban az [ä] nem szókezdő helyzetben csak akkor fordulhat elő, ha előtte lágy vagy lágy párral nem rendelkező mássalhangzó, utána lágy mássalhangzó vagy semmi sem áll, viszonylag könnyű eldönteni, hogy a я mikor ejtendő [a]-nak, mikor [e]-nek. Ezzel szemben csak a szó ismeretében dönthetjük el, hogy a szó elején álló э [e]-t vagy [ä]-t jelöl-e.

A [ə] jelölése, ha lehet, még sajátosabb. Ha a szó első szótagjában áll, nem jelölik. A probléma, hogy akkor honnan tudjuk, hogy ott van, csak látszólagos, hiszen ilyenkor a szó elején olyan mássalhangzó-kapcsolat látszik, amely a nyelvben nem lehetséges, tehát sejthető, hogy a szóban van egy jelöletlen magánhangzó, azaz [ə]: pl. кда [kəda] 'ha', рьвя [əŕvä] 'asszony'. Az, hogy az [ə] a szó elejére vagy a mássalhangzók közé kerül-e, bizonyos szabályok szerint megjósolható, de ezekre most nem térünk ki. A további szótagokban az [ə]-t о-val vagy е-vel jelölik, attól függően, hogy az előtte álló mássalhangzó lágy-e: pl. улемс [uľəmsz] 'lenni', удомс [udəmsz] 'aludni'. Mivel nem első szótagban a moksában sem [o], sem [e] nem fordul elő (vagy csak nagyon kivételes esetben), ez a jelölési mód sem okoz különösebb zavart.

Láthatjuk tehát, hogy a moksa helyesírás a bonyolultsága ellenére az esetek többségében egyértelműen jelöli a hangokat.

Az erza és a moksa helyesírási hagyomány között fontos eltérés, hogy míg az erzában inkább a szóelemzés elve, addig a moksában a kiejtés elve érvényesül. Így például a 'lucfenyő' mindkét mordvin nyelven [kuz], ezt mindkét helyesírás szerint куз-nak kell írni. Ennek többes száma mindkét nyelven [kuszt] (a [t] a többes szám jele, előtte ugyanúgy zöngétlenedés következik be, mint a magyar tobozt [toboszt] szóban): az erzául ezt úgy írják, hogy кузт (azaz nem jelzik a zöngétlenedést), a moksául viszont úgy, hogy куст. A korábbi erza helyesírás a moksához hasonlóan a kiejtést követte, ha a képzett vagy összetett szavak helyesírásáról volt szó: pl. куземс [kuźemsz] 'felmenni', de кустемс [kuśtyemsz] 'felvinni', hasonlóképpen a már említett керазътикше [keŕazgyikse] korábbi írásmódja керазъдикше volt. Az új erza helyesírás ezt is a szóelemzés elve alapján jelöli (кузтемс). Az új moksa helyesírás többnyire szintén a szóelemzés elvét követi.

Nincs olyan szervezet, amely központilag szabályozná a mordvin helyesírásokat. Ennek az a következménye, hogy a nyelvészek által a kilencvenes években javasolt változtatásokat egyesek figyelembe veszik, mások nem. A nyelvészeti kiadványok általában az új helyesírással jelennek meg, de az újságok, folyóiratok, szépirodalmi kötetek csak különböző mértékben, és gyakran következetlenül követik őket.

(Köszönöm Mészáros Editnek a konzultációt.)

A bronzkatona

A Korsorkesteri nevű finn zenekar 1990-ben jött létre, elsősorban háborús dalokat, hagyományos tánczenét játszanak. A Pronssisoturi (Bronzkatona) című számukat a tallinni szovjet katonai emlékmű bronzkatonájáról, ill. az elmozdítása nyomán kitört 2007-es zavargásokról írták.

A városközpontban álló emlékmű az észtek túlnyomó többsége számára nem a náci megszállás alól való felszabadulást, hanem a szovjet megszállást szimbolizálta. Egyes jobboldali csoportok az emlékmű megsemmisítését szorgalmazták. Ezzel szemben a város és Észtország orosz anyanyelvű lakói ragaszkodtak az emlékműhöz. A helyzet elmérgesedését elkerülendő az észt hatóságok úgy döntöttek, hogy az emlékművet eltávolítják, de nem semmisítik meg, hanem újra felállítják a tallinni katonai temetőben. A döntés nagy felháborodást váltott ki az orosz anyanyelvű lakosság körében, a megmozdulásokhoz vandál elemek is csatlakoztak.

Az események az internet szempontjából is emlékezetesek, hiszen a hivatalos észt honlapok ellen túlterheléses (DDoS) támadás indult, és mindennki a hivatalos Oroszországot sejtette a háttérben. Oroszország természetesen visszautasította a vádakat, de a közelmúltban kiderült, hogy a támadást a Putyinhoz személyesen is kötődő, a mai napig szovjet domént használó ifjúsági mozgalom, a Nasi (Mieink) szervezte. Az eset arra késztette a NATO-t, hogy komolyabb figyelmet fordítson a kiberháborús védekezésre.




A dal észt-finn keveréknyelven meséli el a szobor áthelyezésének történetét.

Emakeelepäev (Az anyanyelv napja)

Észtországban (egyes források szerint 1996, mások szerint 1999 óta – ez utóbbi a valószínűbb) március 14-én, Kristjan Jaak Peterson költő születésnapján tartják az anyanyelv napját. A költő klasszikussá vált soraiban az észt nyelv más nyelvekkel való egyenértékűségére kérdez rá:

kas siis selle maa keel
laulutuules ei või
taevani tõustes üles
igavikku omale otsida?

Képes Géza fordításában:

Hát ennek a népnek a nyelve
a dal viharában
nem tud-e felcsapni az égig,
örök fényt követelve magának?

(Az eredetiben a nyelv az égig emelkedve nem követelődzik, csupán az örökkévalóságot keresi.)

Valójában az Emakeelepäev nem általánosságban az anyanyelv napja, hanem kifejezetten az észt nyelv napja.

A finnugor világ a muszlim geográfusok műveiben

A finnugor népekről: lakóhelyükről, életükről, történelmükről figyelemre méltó adatok őrződtek meg a múlt évszázadokból. Néhány forráscsoporttal (viking sagák, angol utazók, orosz expedíciós jelentések) már itt, a Rénhírekben is foglalkoztam. Most következzék egy újabb rövid összefoglaló, ezúttal a muszlim geográfusokról és műveik finnugor vonatkozásairól.

A muszlim földrajzi irodalom a 9. században bontakozott ki, az abbászida dinasztia 7. uralkodója, Al-Mámun (a nevezetes Harun ar-Rasid fia) idején (813−833). Az abbászidák alatt a muszlim világ mind nagyobb területet foglalt el, Irak és Perzsia területére is kiterjesztette hatalmát. A táguló világról szerzett új információkat a földrajztudósok rendszerezték: olvasva-kiegészítve egymás műveit, olykor maguk is útra kelve, vagy csak kifaggatva az utazókat, kereskedőket.

A muszlim földrajzi irodalomnak több központja alakult ki. Bagdad az egész birodalom fővárosaként maga is tudományos központnak számított, de közvetítő szerepet is betöltött a végeken kialakult másik két centrum: az Ibériai félszigeten, valamint a Khoraszánban és Közép-Ázsiában működő geográfusok között.

A muszlim világ kelet-európai kereskedelmi kapcsolatai a földrajzi irodalom kibontakozásával egy időben jöttek létre, akkor alakultak ki útvonalai. A muszlim kereskedők legfontosabb célja értékes prémek felvásárlása volt. A Közép-Volga vidékén és a Káma alsó folyásánál élő finnugor népeket a volgai vízi úton érték el, a Dél-Urál vidékét és Nyugat-Szibéria déli területeit pedig a Volgától keletre vezető szárazföldi útvonalon. A délről érkező kereskedők és a finnugor őslakók kereskedelmi ügyletei a 9. századtól a volgai bolgárok közvetítésével zajlottak. A finnugor vonatkozású információkat a kereskedők a volgai bolgároktól hallották, majd hazatérve beszámoltak a hallottakról. Ily módon a hírek természetesen erősen torzultak, mire lejegyezték őket.

A muszlim geográfia finnugor vonatkozású hírei a következő csoportokba oszthatók:

1. Dzsajháni a burtaszokról, valamint a viszúkról rendelkezett információkkal. Másolói, követői (pl. Ibn Ruszta, Gardízi, Maszúdi) ezt az információcsoportot szerkesztgették alakítgatták. A burtasz népnév mögött egyes kutatók valamilyen ősmordvin csoportot sejtenek. A viszú népnév az orosz krónikák vesz népnevével azonos, a mai vepsze népnév elődje, de a viszúk nem azonosak a vepszékkel, csak annyi állítható róluk bizonyosan, hogy nevük erdőövezeti finnugor népet vagy népeket jelöl.

2. Al-Balkhí és művének feldolgozói (Al-Isztakhrí és Ibn Hauqal) a burtaszokról és az al-artanija népről hallottak. Utóbbi az erza-mordvin csoporttal azonosítható.

3. Későbbi szerzőknél mint Abu-Hámid al-Garnáti az arú és júra népről is olvashatók információk. Az arú elnevezés kapcsolatba hozható az ar népnévvel (a csuvasok nevezték így az udmurtokat), míg a júra az orosz krónikákban olvasható Jugra, Jugria ország- és jugor népnévvel.

A burtaszokra és az erza-mordvinokra vonatkozó adatok földrajzi-történeti következtetések levonására is alkalmasak, míg az arú, júra és viszú népről szóló hírek tele vannak meseszerű, folklorisztikus elemekkel. Ezeknek is megvan a tudományos értékük, csak éppen az említett finnugor népek történetének tanulmányozása során kevésbé használhatók.

A felsorolt finnugor vonatkozású hírek többsége olvasható magyarul, csupán néhány Dzsajháni-másoló geográfus, valamint Al-Balkhí és követői finnugor adatai közöletlenek még:

1. Kmoskó Mihály Dzsajháni és követői műveiből fordított le egyes részleteket: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom. I/1. Magyar Őstörténeti Könyvtár 10. Bp. 1997., I/2. Magyar Őstörténeti Könyvtár 13. Bp. 2000. Mindkettőt Zimonyi István szerkesztette.

2. Simon Róbert Ibn Fadlán úti beszámolóját közölte: Ibn Fadlán. Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról. Bp. 2007.

3. Ibn Battúta művéből Germanus Gyula válogatásában jelentek meg részletek: Ibn Battúta zarándokútja és vándorlásai. Bev. és jegyz. Germanus Gyula, vál. Boga István, ford. Boga István és Prileszky Csilla. [rövidített, szerkesztett változat] Bp. 1964.

4. Abu-Hámid útleírását O. B. Bolsakov és A. L. Mongajt közléséből ismerhetjük: Abu-Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában. 1131–1153. Bp., 1985.

Megjelent az Alkukoti 2008-as száma

Az Alkukoti ('őshaza') a Finnugor Világ finn megfelelőjének tekinthető. Persze vannak jelentős különbségek is.

• Az Alkukotit nem egy, a finnugor népek iránt érdeklődőkből álló önálló társaság, hanem a helsinki egyetem hallgatói szervezetének a rokon népekkel foglalkozó bizottsága adja ki.
• Az Alkukotiba nem írnak a finn finnugrisztika doyenjei, kizárólag csak hallgatók (de nem csak finnek).
  
• Az Alkukoti évente csak egyszer jelenik meg.
• Az Alkukoti színes és jó minőségű papírra nyomtatják.
• Az Alkukoti nem csak elérhető az interneten, de cikkeit kommentelni is lehet.

A számot Juha Kuokkala főszerkesztő cikke nyitja, ebben megemlékezik a Finnugor Társaság (Suomalais-Ugrilainen Seura) 125 éves évfordulójáról, az olvasók figyelmébe ajánl néhány cikket és szól a kisebbségi nyelvek védelméről, mindezt a terepmunkák támogatásával kapcsolatban.

A szám első cikkében a főszerkesztő számol be a 2008-as IFUSCO-ról (a finnugor szakos hallgatók nemzetközi konferenciájáról). Ez a korábbi, Oroszországban tartott rendezvényeknél kisebb volt, visszatért a gyökerekhez. Az ugyane konferenciáról beszámoló Bence Áron (Áron Bence? – sajnos nem derül ki, hogy a nevek sorrendjét megtartották vagy megfordították-e) szintén a konferencia otthonosságát emeli ki.

A nyomtatott példányban Ezután rövid beszámoló következik Szergej Csavajn mari író Elnet című regénye finn fordításának, ill. az új udmurt–finn szótár megjelenéséről. Ez valószínűleg reklám, ezért maradt ki a netes változatból, de hírértéke miatt akár önálló cikknek is tekinthetnénk.

A következő cikkben Esa-Jussi Salminen a komi-permjákokról szól, elvben azt feszegetve, hogy Kudimkart (a megszüntetett Komi-Permják Autonóm Körzet központját) vagy Permet tekintik-e fővárosuknak. A cikk jelentős részét azonban konferenciákról szóló beszámolók teszik ki, és azzal a megállapítással zárul, hogy a megkérdezett komi-permják diákok szívesebben tanulnak a milliós Permben, mint a harminckétezres Kudimkarban. (A cikket érthetelen módon nem a két városról, hanem a konferenciákról készítet képek illusztrálják, ezeket a webes változat szerkesztői jó érzékkel kihagyták.)

Ezután Lotta Jalava és Maija Jäppinen cikke következik. Ők a hanti-manszijkszki finnugor világkongresszuson vettek részt, és lényegében ugyanarról számolnak be, amiről mindenki más is.

Ezt követi Ulriikka Puura írása a nyelvi fészekről. A nyelvi fészek lényegében olyan óvoda, ahol a kisebbségi nyelvet nem ismerő gyerekkel a kisebbségi nyelven kommunuikálnak, hogy azt megtanulja. A nyelvi fészek abban különbözik a nyelvi fürdőtől, hogy az utóbbiban olyan gyerekek vesznek részt, akik a nyelvet már értik, de otthon nem használják. A nyelvi fészek és a nyelvi fürdő célja tehát azonos, a veszélyeztetett nyelv életben tartása. A módszer Új-Zélandon született, sikerrel alkalmazták a finnországi lappok körében, és most az oroszországi kisebbségek között igyekeznek elterjeszteni. Egyelőre azonban csak Karjalában működnek karjalai, vepsze és finn nyelvi fészkek. (A finn nyelvi fészkek esete azonban sajátos, hiszen enm veszélyeztetett nyelvről van szó: az eloroszosodott finn családokon kívül mások is szívesen járatnák ide a gyermekeiket a várható anyagi megtérülés reményében.)

A szám közepén szokás szerint az uráli népek lakhelyének térképe és zászlóik szerepelnek.

A következőkben ismét Esa-Jussi Salminen következik, ezúttal Kuzebaj Gerd és az udmurt népi eposz kapcsolatáról szól. Az udmurtok esetében is többen feltételezték, hogy volt egy nagy nemzeti eposz, amelynek már csak töredékei élnek a nép ajkán, és ezeket összegyűjtve kell rekonstruálni az eredeti művet. Az udmurtoknál Gerd próbálkozott ezzel, de letartóztatása, deportálása és kivégzése miatt erre nem kerülhetett sor. Hányattatott sorsú hagyatékából igen kevés maradt meg, sokáig az is lappangott. Végül а hatvanas évek végén egy orosz nyelvű prózai változat jelent meg, erősen cenzúrázva, majd a jkétezres években ebből jelent meg egy udmurtra fordított verses változat (Vaszilij Vanyusev: Dorvyžy – ejtsd kb. [dorvizsi]).

Az ezt követő cikkben Leena Furu számol be arról, hogy egyetemi szakmai gyakorlatát a Kultúrák Múzeumában teljesítette a Castrén csizmájában című kiállítás szervezési munkálataiban. A cikkben szól a kiállítás szervezési körülményeiről, a korabeli gyűjtőmunka viszontagságairól, ill. a nők szerepéről a 19. századi kutatásokban. (Figyelemre méltó a netes változatban is szereplő kép Castrénról, aki éppen hanti adatközlőjével dolgozik. A kiállítás egyébként éppen most zárt be, Magyarországra hozataláról igencsak elgondolkodhatnának az illetékesek.)

Madis Tuuder beszámolója következik az Észt Művészeti Akadémia terepmunkájáról a Tveri Területen található karjalai és észt falvakban. Megállapítása szerint a karjalaika valószínűleg többen vannak, mint amennyit a satisztikák mutatnak, hiszen sok karjalai oroszként szerepel a nyilvántartásokban. Ugyanakkor a negyven évesnél fiatalabbak már nem beszélnek karjalaiul. Az észt falvakban már senki nem beszél észtül, de a falvak külseje még ma is eltér a környékbeli orosz falvakétól. (A karjalaiak a 17. században, a svéd protestáns téritők elől menekülve, az észtek a 19. században, termőföldet keresve kerültek erre a vidékre.)

Kirsi Mäkelä a baskortosztáni udmurtok között tett útjáról, ill. a pogány áldozaton való részvételéről számol be. Élményeit összeveti Yrjö Wichmann száz évvel korábban leírt tapasztalataival. Időközben megváltozott az ünnep neve, már nem kell fehér ruhában részt venni a szertartáson, de továbbra is szigorú szabály, hogy az áldozóhelyről semmilyen ételt nem szabad hazavinni.

Az utolsó előtti cikkben Esa-Jussi Salminen az oroszországi finnugor lektorok a kilencvenes években Finnországban végzett munkájáról számol be, az utolsó cikk pedig (szerzője ismét Esa-Jussi Salminen, de ezúttal Dmitrij Jefremovval közösen) Valentyin Kelmakov udmurt lektor (1992–1994) munkájáról szól részletesebben. A távolabbi (tehát nem finnségi) kis finnugor nyelveket oktató lektor státuszát az ezredfordulón a Helsinki Egyetem megszüntette, mivel állításuk szerint a lektorok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A cikkek éppen azt hivatottak demonstrálni, hogy a lektorok igenis sokat tettek. A cikkek vélhetően egy, a státusz visszaállítást célzó kampány részei.